Novák Zoltán © Szakács Barbara

Gyurcsány Ferenc kormányzati szemléletmódjának eminens lenyomatát találjuk az őszödi beszédben. Az őszödi nyitó- és záróbeszédben vegytisztán megmutatkozik az a felfogás, amely a kormányzás, a cselekvés és a változtatás aktusát sajátos viszonyrendszerbe rendezi. A miniszterelnök olvasatában a kormányzás lényege a politikai cselekvés, a politikai cselekvés lényege pedig a változtatás, mégpedig a reformok formájában megvalósuló változtatás. Egy kicsit bonyolítja a képletet, hogy a miniszterelnök beszédeiben ez a logikai lánc helyenként megtörik: a három fogalom (kormányzás, cselekvés, változtatás) néha felcserélődik, néha pedig egész egyszerűen összecsúszik: ekkor a kormányzás értelme közvetlenül a változtatás, a progresszió lesz.

Mindez viszonylag jól illeszkedik ahhoz az újbaloldali európai irányzathoz, amit maga a miniszterelnök is magáénak vall. Példaként említhetnénk Tony Blair kormányzását, aki több száz éves hagyományokhoz sem átallott hozzányúlni, vagy Gerhard Schröder „Agenda 2010” névre keresztelt nagyívű reformtervét. A posztmodern baloldali kormányokat tehát egyaránt (a klasszikus szociáldemokráciánál intenzívebben és áthatóbban) jellemzi a változtatásra törő akarat.

Ezt az alapállást nem pusztán a miniszterelnök beszédei példázzák, hanem a kormányzás módja is: az a reformláz, ahogy a második Gyurcsány-kormány megkezdte működését, és az a reform-állhatatosság, ami a népszavazásig töretlen volt. A reformkormányzás alapvető kiindulópontja, hogy a helyzet tarthatatlan, ami van, az rossz, tehát változtatásra, reformokra van szükség. Amint az absztrakt célokat lefektetik, és amint a hozzájuk vezető reformok első néhány lépését kidolgozzák, a folyamatokat sürgősen el kell indítani. E szemléletmód abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy az első és legnehezebb feladat a változás elindítása, ezért lehetőség szerint gyorsan és radikális lépésekkel kell hozzálátni, hogy a folyamat minél előbb elérje visszafordíthatatlan szintjét, kiküszöbölve ezzel a tehetetlenségi hatásokat és a visszarendeződés esélyét. Ma már leszögezhetjük, hogy ez nem sikerült, pontosabban csak egyes területeken sikerült.

A reformok egy része megrekedt, illetve félbemaradt, részint a társadalom ellenállása, részint pedig az ellenzék – parlamentáris keretek között – kissé szokatlan, ámde igen hatékony aknamunkája következtében. A koalíció társadalmi elszigetelődése a Magyar Szocialista Párton belül olyan ellenmozgásokat indított el, amit a miniszterelnök csak a koalíció felbontásával tudott kiküszöbölni. Minden látszat ellenére ugyanis a koalícióbontás nem az SZDSZ függetlenedési kísérlete, hanem a kormány tudatos előremenekülése volt. Az MSZP-én belül komoly ellenérzés alakult ki a reformok egészével szemben is, de az indulatok fő forrása és célpontja az SZDSZ által vezetett egészségügyi tárca és annak vezetője volt. Ezért a miniszterelnök, mielőtt visszafordíthatatlanul ellehetetlenült volna saját pártján belül, élére állt az elégedetlenkedőknek, és kiiktatta az elégedetlenség két fő forrását: (kerülő úton) megszabadult a szabad demokratáktól, és meghirdette a reformok bársonyos folytatását.

Csakhogy a reformidentitás mérséklése komoly vákuumot teremtett a kormányzás misszióját illetően. Ráadásul a kisebbségi kormány cselekvőképessége egyre erőteljesebben kérdőjeleződik meg, nemcsak az ellenzék, de a független szakértők részéről is (akik egyébként további reformokat követelnek, többek között a szociális ellátórendszer, az adórendszer, a közigazgatás, a pártfinanszírozás, az egészségügy területén). A kormányzás első két évének központi elemét a reformok képezték, ami nem csupán a retorikai irányokat határozta meg, de a kormányzat szervezeti átszervezésének is rendezőelvévé vált. Ezáltal a kormányoldal szemléletében, retorikájában és konkrét lépéseiben is a változás, a változtatás, az átalakítás szándéka játszotta a főszerepet, így a cselekvés és a cselekvőképesség szinte elválaszthatatlan motívuma lett a kormányzásnak.

Mivel a reformkormányzás érvrendszere elhalványult, és a cselekvőképesség is releváns mértékben beszűkült, az immáron egypárti MSZP-kormánynak meg kell tudnia határozni, mi a kormány új küldetése, a rövidre zsugorodó reformkorszak után újra kell definiálnia a célok és eszközök rendszerét.

Ezt az új önmeghatározási kísérletet szolgálta az elmúlt hetek kormányzati kommunikációja, miszerint nincs szükség több nagy reformra, a legfontosabb változások megtörténtek, a nyugodt stabilizáció és az ún. bársonyos reformok időszaka következik. Persze ez merőben eltér a korábbi retorikától, de a kormány arra számít, hogy az uniós pénzekből finanszírozott fejlesztések és beruházások érzékelhetővé válása, a növekedésbe forduló reálbérek, a gazdasági növekedés megindulása megfelelő körülményeket teremt a szavazótábor visszahódítására és a társadalmi indulatok konszolidálására.

A jelek szerint a kormányoldalon úgy vélik, hogy elég elkormányozni az országot a következő két évben, és a javuló mutatók, a növekvő életszínvonal és a szárba szökkenő beruházások megteremtik a kereteket a nyugodtabb kormányzáshoz, és megfelelő alapokat nyújtanak a 2010-es választási kampányhoz. Mindazonáltal meg van az esélye annak, hogy a Gyurcsány-kabinet kormányzati felfogásának konzervatív fordulatát nem sikerül hitelesen indokolni a választópolgárok előtt. A szűkülő mozgástérben könnyen előfordulhat, hogy kiüresedik a kormányzás.

A Fidesz és Orbán Viktor kormányzásról alkotott felfogása mindezidáig jól belesimult az európai konzervativizmus szellemiségébe, amely szerint nem szükséges, hogy a kormányzás önmagán túl mutasson, nem kell, hogy valamilyen átfogó társadalom-megváltó vagy jobbító koncepció szolgálatába álljon. A kormányzás célja nem lehet a puszta változtatás, a folytonos innováció, sokkal inkább a hagyományok által kijelölt úton tartás, a kiegyensúlyozás és a gyarapodás; a kormányzás eszközei pedig az óvatos korrekció és a megfontolt építkezés.

A Fidesz kormányzati gyakorlata is jól illeszkedett ehhez szemlélethez. Az Orbán-kormány nem kezdett bele nagy reformokba, inkább csak kisebb konfliktusokkal járó, részleges változtatásokat eszközölt, az egészségügy területén éppúgy (háziorvosi praxis magánosítása), mint a felsőoktatás (intézményi integráció) vagy az adórendszer tekintetében (járulékcsökkentés, családi adókedvezmény), és a sokat kárhoztatott nagy ellátórendszerek szerkezetéhez nem nyúlt. A konzervatív kormányzás, ha el is ismeri, hogy változtatásra, nagyobb mérvű reformokra szükség van, azt csak hosszú távon, ciklusokon átívelő módon és apró, megfontolt lépésekkel tudja elképzelni.

A Fidesz viszont jelenleg azon fáradozik, hogy megindokolja kormányra kerülésének halaszthatatlanságát, és ezen indoklás középpontjába a változás, a változtatás szükségessége került, és a párt kommunikációjában e szükség fő okozója a mostani kormány cselekvésképtelensége. Érvelésük szerint az ország válságban van, és a külső és belső kihívásokra csak egy cselekvőképes kormány képes megfelelően reagálni, a gazdaság dinamizálásához szükséges változásokat csak egy nagy támogatottsággal rendelkező kormányzat képes elindítani és véghezvinni.

Az ellenzék által indított diskurzus középpontjába tehát a változás és a cselekvőképesség került (mint a kormányra kerülés oka és célja), és ez merőben új irányvonalat jelöl ki korábbi a szemléletmódhoz képest. A pártnak a Gyurcsány kormány illegitim voltára épülő témakészlete lassan teljesen kikopik a közbeszédből, az új érvrendszer viszont hamarosan elkerülhetetlenné teszi annak körvonalazását és konkretizálását, hogy pontosan mit kíván tenni kormányra kerülése esetén. Hogyan kívánja orvosolni az általa hangsúlyozott problémákat? Nem utolsó sorban, meg kell határoznia – méghozzá érthető és emészthető módon – miben látja leendő kormányzásának lényegét és küldetését, illetőleg mik azok a változások, amit csak a Fidesz képes véghezvinni.

Különös módon a kormányzás tekintetében a két rivális fél felfogása mindezidáig igazodott saját európai pártcsaládjának ideológiai irányvonalához (holott nem minden területen volt ez így: a gazdaságpolitika, a társadalomszemlélet vagy az állam szerepét illetően komoly eltérések mutatkoztak a hazai álláspontok és a nemzetközi fősodor között), most azonban, a kormányzás értelmének újrafogalmazásával mindkét fél általa járatlan útra, az ellenfél térfelére tévedt. A kormány egy konzervatív jellegű mérsékelt kormányzati szemléletmódot, a Fidesz pedig a cselekvőképességre és változtatásra épülő progresszív kormányzáskoncepciót igyekszik magáévá tenni. Ebből a helycserés támadásból az jöhet ki győztesen, aki hitelesebben tudja körvonalazni új kormányzati szemléletmódját, és el tudja hitetni a választópolgárokkal, hogy az ehhez kapcsolt célokat képes megvalósítani. Ez egyszerre hitelességi és kompetenciaharc, tehát ez a küzdelem a hitelesség és képesség színterén fog eldőlni.

Novák Zoltán

A szerző a Méltányosság Politikai Elemző Központ kutatásvezetője