© AP

A sok bombasztikus magyarázat után talán lehangolónak hangzik diagnózisunk. Jelesül, hogy a győzelem részben eleve belekódoltatott a rendszerbe. A politikai váltógazdálkodás nyugatias logikája szerint, ha adott párt két-három cikluson át uralmon van, ellenzékét az isten se menti meg attól, hogy végül legyőzze. Az inga egyszer erre, másszor pedig arra leng ki. Ekképp biztosítván a rendszer stabilitását. Hisz a szélsőértékek felé való mozdulások átlaga végül középértéket ad. Ráadásul az Egyesül Államok választási rendszerének sajátossága miatt – amely legfeljebb kétciklusos elnökséget tesz lehetővé –, ha a Fehér Ház lakójának pártja nem is, személye óhatatlanul változott volna.

De ahol nincs ilyen korlátozás, ott is fehérhollónak tekinthetnénk az évtizedekig demokratikusan regnáló politikust. Működő többpártrendszerekben tulajdonképp kulturált, békés formában vezetődik le az embertömegek örök bűnbakigénye. Ha a választók elcsapják kormányukat, államfőjüket, feszültségük oldódik. George W. Bush elnöksége – amely háborúval indult, gazdasági krízissel végződött, amellett rengeteg baklövést, vitatható döntést, rosszul kivitelezett cselekvést hozott – különösen jól példázza mindezt.

A folyamatot, amely Obama diadalához vezetett, maguk a republikánusok indították el. Leginkább azzal, hogy nem Bush ideológiai-politikai jogutódát, hanem az elnök belső kritikusának számító (döntő pontokon mérsékeltebb, fontolgató álláspontot valló) McCaint jelölték. Ezzel burkoltan maguk ismerték el, hogy a Bush-korszak egészében folytathatatlan. Kérdés csak az, belülről reformáljuk vagy kívülről bontsuk le.

De mégis: amennyiben a demokraták Hillary Clinton mellett döntenek, McCainnek könnyebb dolga lehetett volna. Az egykori First Lady sok tekintetben legalább annyira volt mérsékelt republikánus, mint vérbeli demokrata. Számos ügyben (világnézeti dilemmák – abortusz, melegjogok stb. –, továbbá az iraki háború és a globális felmelegedés ügyében) igyekezett kétfelé játszani, sajátjainak és a rivális bázisának egyaránt megfelelni. De igencsak eltaktikázta magát. Mindez annak látszatával járt, hogy a szavazók két mérsékelt konzervatívból választhatnak. S ez McCain irányába a győzelem esélyét villantotta fel. Bush kritikájában elmehetett volna odáig, mint Clinton a republikánusoknak tett gesztusokban. Így szinte lefed(het)ték volna egymást.

Mármint ez kép állt össze sokak fejében. Vele szemben – fellépése, retorikája, attitűdjei tekintetében legalábbis – Obama határozottabb profilú alternatívának tűnt. Irak ügyében haszonelvű profizmussal lovagolta meg a közhangulatot. Besöpörve a háborúellenes (és háborúszkeptikus) protestvoksokat. A rideg, gépies, „se hús, se hal” politikai sakkjátékosnak tűnő, érzelemszegény Hillaryt lekörözve sikerült támogatóit spirituális, messiásváró kampányeksztázisba hajszolni. Amivel kampánytechnikai kézikönyvekbe illően polarizálta a választási harcmezőt.

Sarah Palin jelölésével a McCain-stáb gyakorlatilag feladta, hogy a tusakodás a centrum, pontosabban az „ingadozó közép” elhódításáért folyjon. Amivel mindössze annyi gond lett, hogy Obama „szélső pólusa” nagyobbnak bizonyult. Plusz a kampányfinisben a mérsékelt (vagyis inkább passzív, alvó) szavazók aktivizálódása is őt segítette. Palin mint „valláserkölcsi héja” taszított el mindenkit, akinek a keresztény fundamentalizmus, a korlátlan fegyvertartás, a női önrendelkezés csorbítása nem szívügye. Vagyis a Biblia-övezet lakóin (és a bigottság külvárosi szigetein) kívül az összes potenciális támogatót. A republikánusokhoz képest permisszív demokraták győzelme (és a kegyes halál jogának washingtoni népszavazáson történő átmenése) bizonyítja, hogy a „puha teokrácia” követői mellett létezik a szekuláris Amerika is. Mi több, időnként ők vannak többen.

És amit Palin elkezdett, a válság pszichológiai hatása befejezte. A gazdaság ciklikus körforgása Obamának kedvezett. Az európai jóléti állam felvilágosult abszolutizmustól a szocializmusig terjedő paternalizmusával szemben a tengerentúlon kétszázötven éves múltú hagyományra tekint vissza a szabadpiac. S virág- és aranykori periódusaiban komoly legitimációt élvez. Ha viszont „alkotói válság” tör ki rajta, olyankor behívják tűzoltani az éjjeliőrállamot. Melynek időként kríziselhárítás után, dolga végeztével sem akarózik távozni. Például az 1929-es tőzsdekrach utóhatásainak kezelésére „behívott”, New Dealként híressé vált etatista közjó- és államfelfogás jó félszázadon át ott ragadt. A republikánus Eisenhower és Nixon sem nyúlt alapjaiban hozzá. Reagan neoliberális gazdasági forradalma söpörte csak el a ’80-as években. Hogy Obama (és a törvényhozási demokraták) bejövetele a jó huszonöt esztendős piacpárti konszenzusnak csak ideiglenes üzemzavarát vagy gyökeres felülvizsgálatát jelenti-e, majd elválik. Miként az is, tényleg kivonulnak-e Irakból.

Bizonyos értelemben Obama ugyanolyan helyzetben van, mint Nixon 1968-ban. Akkor az új, republikánus elnök kapta a nyakába a demokraták által indított vietnami háborút. Most a „visszakapták a kölcsönt.” A Bushék által elkezdett iraki konfliktus lezárásának piszkos munkáját kapták. A nixoni példa figyelmeztetés lehet Obamának is. „Trükkös Dicknek” is négy év kellett, hogy lezárhassa a Délkelet-Ázsiában zajló hadműveleteket. Ehhez hasonlóan a kőolaj „Aranyháromszögében” folyó stratégiai játék sem reszetelhető csak úgy. Való igaz: a Bush-adminisztráció tragikusan melléfogott, mikor úgy gondolta, a terrorizmussal vívott aszimmetrikus háború reguláris haderők bevetésével rövidtávon megnyerhető. Miként akkor is, amikor katonai megszállás révén szeretett volna demokratizálni egy pluralista tradíciókkal nyomelemekben sem rendelkező országot. Tetejébe kétfrontos harapófogóba manőverezve önmagát.

Ha Obama elnök úgy látja, nem győzhet mindkét hadszíntéren, akkor megteheti, hogy az iraki kivonulás révén felszabaduló ütőerőt Afganisztánba csoportosítja. Így két legyet üthet egy csapásra. A békeharcosoknak felmutathatja: ő volt, aki befejezte az iraki kalandot. A héják előtt viszont javuló kabuli szituációval dicsekedhet. Másrészt előfordulhat, hogy ugyanazok hívják vissza a kertek alá Obamát Irakba, akik Busht kiüldöznék onnan. Ha a kivonulás után Teherán nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy – erőfölényt biztosítva a síitáknak – beavatkozzon az iraki polgárháborúba, akkor éppen a lemészárlástól fenyegetett szunniták (és a perzsa hegemónia rémétől félő arab országok) lesznek, akik felkérik az USA vezette nemzetközi közösséget Irán megregulázására. Hasonlóan, mikor az első Öböl-háború idején a szaúdi királyság és a Kuvait sorsára jutni nem akaró sejkségek-emírségek hívták oltalmazó védhatalomnak az Egyesült Államokat. 

Ha már külpolitika: azt látjuk, hogy önmagán (és hívein) kívül az unió és a kenyaiak is örülnek Obama triumfálásának. Viszont Amerika hivatásos és műkedvelő gyűlölőinek szerte a nagyvilágban idő kell, amíg ugyanolyan pofozó-bábut csinálnak belőle, mint elődjéből. Kétségtelen, hogy némelyiküknél a politikus bőrszíne segíteni fog az átállás gördülékenységében. Ugyanakkor Amerika belföldi rasszistáinak csak látszatra Waterloo Obama beiktatása. Éppen hogy lendületet kaphat tőle a militáns faji radikalizmus. Bizonyos „fehér uralmat” hirdető körök – úgy érezvén, immár a Fehér Ház is elesett – kapuzárási pánikreakcióként a szövetségi kormány elleni fokozódó terrorista aktivitásba menekülhetnek. Igazából a titkolt, bújtatott (és kölcsönös) faji előítélet sem szűnik meg, csak átalakul. Hiszen nem mindegy, hogy azért szavaznak valakire, mert fekete, vagy attól függetlenül (esetleg annak dacára). Ellenben a politikai korrektség és a pozitív diszkrimináció antiliberális, versenytorzító dogmáját pont Obama befutása cáfolja. Ez ugyanis annak bizonyítéka, hogy egy színes bőrű ember mindenféle pluszpontok, kvóták, mesterséges kivételezés nélkül, kemény harcban is a csúcsra juthat, elérhet ugyanannyit, mint fehér pályatársa. Egyben fényesen illusztrálja: csak a kontraszelekciós előny biztosítása nélküli, izzadságos munkával kiharcolt teljesítmény lehet megkérdőjelezhetetlen. 

Bizonyos, hogy Obama elnöksége a fekete középosztály győzelme is. Ugyanakkor a szegény feketék körében „jelöltjük” kapcsán eluralkodó messianizmus hamar visszájára fordulhat. Mihelyst kibukik: pusztán a fekete államfő léte nem oldhatja meg a szociális anomáliákat, akár faji zavargások kitörése, sőt eszkalációja sincs kizárva.

Ugyanígy eldöntendő kérdés, hogy a demokrata szökőárnak kik lesznek a győztesei a vert republikánus hadaknál. Mert nincs olyan kudarc, aminek ne lennének haszonélvezői. Alulmaradó pártokban legtöbbször két alapmagyarázat létezik a fiaskóra. Veszteségünk oka, hogy túl mérsékeltek/radikálisak voltunk. Ismervén a keresztény fundamentalisták Republikánus Pártban való beágyazottságát, Sarah Palin még Obama „hosszú menetelésének” indirekt haszonélvezője is lehet. Mindenesetre ezen relációk is nagyban függenek Obama államférfiúi produkciójától. Belefér-e a lába elnöki cipőbe vagy pont hogy túl nagy lesz neki? A megörökölt gondok és a helyzet rémítő újszerűsége miatt valószínűleg önhibáján kívül is szorítani fog neki.