Vince Mátyás a 30. születésnapját most ünneplő HVG alapítója és közel tíz évig főszerkesztője volt. Az alábbiakban a lap születése körüli izgalmakat, a párt sajtóirányításával folytatott küzdelmeket írja le, és bepillantást enged a titokba, miként tudta a hetilap néhány év alatt megteremteni máig kitartó presztízsét.


Ha már ezen a jeles, 30. évfordulón módom van a HVG kezdeteire visszagondolni, legalább annyira emlékszem a behívásokra, mint a kihívásokra! Nevezetesen a pártközpont agitprop osztályáról, avagy a Magyar Kereskedelmi Kamara elnöki titkárságáról érkező telefonokra (a HVG indulásakor ők voltak a laptulajdonosok), hogy azonnal menjek be raportra, mert „már megint mit írtatok az eheti szám x. oldalán”. S akkor én bementem, s próbáltam el- és megmagyarázni, hogy az inkriminált mondatok csak első látásra tűnnek politikailag elfogadhatatlannak, megengedhetetlenül negativistának vagy ellentétesnek az éppen aktuális pártvonallal.

Ez volt számomra a korszak egyik legnagyobb kihívása is. A szőnyeg szélén állva, eleve hátrányos pozícióból érvelni, hogy mit nem szabad elhallgatni a nagyközönség elől a sajtóban, mit – s hogyan – kellett megírni a HVG-ben, mert a Tisztelt Olvasó egyrészt nem hülye, másrészt a magyar sajtón kívül a Szabad Európát és/vagy a BBC-t is hallgatja, továbbá a hírek kozmetikázása és elhallgatása amúgy is kontraproduktív.


Vince Mátyás lapalapító korában
© Korcsog Ernő
Igen, rendre a szélesebb hazai sajtónyilvánosságért, és az általam elképzelt Tisztelt Olvasó érdekében érveltem ifjonti hevülettel (a HVG 1979-es alapításakor a magam 33 évével én voltam a magyar lappiacon a legfiatalabb főszerkesztő) az óvatos és gyakran bornírt párt-propagandistákkal szemben – így utólag visszatekintve, bizony nem kevés naivitással. Tudniillik a korszak során végig meg voltam győződve arról, hogy nekem van igazam, én tudom – jobban, mint a pártközpont csinovnyikjai –, hogy mit szeretne a T. Olvasó a HVG-ben látni-olvasni, s mindettől a rendszer még nem fog összeomlani. (Nem is ettől omlott össze…)

Az indulásnál igazi kihívás volt, hogy hol lesz majd a szerkesztőség. Végül egy kis faházban kezdtük, a kőbányai vásárvárosban. Nem tudtuk, lesz-e a lapunk szülőatyjának számító Világgazdaságéhoz hasonló, de annál jobb minőségű halványzöld papír. Lett, mert voltak befolyásos segítőink a papíriparban. Lesz-e jó nyomdánk? Végül nem egy bürokratikus fővárosi, hanem egy rugalmas székesfehérvári nyomda mellett kötöttünk ki. Drukkoltunk, nehogy ránk kényszerítsék az akkor mindenütt kötelező vezércikket. Megúsztuk. Vagy hogy lesz-e tévéhirdetés a HVG piaci bevezetését segítendő. Nem lett, mert a Hírlapkiadó Vállalat, amely pártvállalatként kiadta a lapot, erre már nem adott pénzt.

Magunk teremtette kihívások is voltak szép számmal: kollégáimmal együtt hétről-hétre az volt az ambíciónk, hogy egy izgalmas, színvonalas, intellektuális, a tényekre koncentráló és ideológiai sallangoktól mentes lapot csináljunk, amely jól informálttá teszi a T. Olvasót, mert mindig benne van (pontosabban: lehetőleg benne van…) mindaz a fontos és érdekes gazdasági esemény, ami azon a héten a világon és Magyarországon történt. Az általunk elképzelt T. Olvasót – egy, a világ és az ország dolgai iránt érdeklődő  – nem feltétlenül értelmiségi – magyar embert – hétről-hétre ki akartuk szolgálni, információigényét tényszerűen, közérthetően, sokoldalúan ki akartuk elégíteni. Igaz, a pártközponti sajtóirányítás alapvetően csak a gazdasági ismeretterjesztésben határozta meg a HVG profilját. Ezt a kényszerű korlátot úgy hágtuk át, hogy a kultúráról, a sportról is a gazdaság szemszögéből írtunk – szinte egyedüliként az akkori hazai sajtóban.

Egy lehetőleg minden más akkori magyar hetilaptól különböző, nyugati mintákra (Spiegel, Economist) épülő, látványában, tartalmában s nyelvezetében korszerű lap volt számunkra a nagy kihívás – még akkor is ha tudtuk, hogy vannak tabu-témák. A nagy tabukat – 1956-os forradalom, szovjet megszálló csapatok stb. – mi sem döntögettük. Szabadságunk korlátozott volt. Egy prágai vagy moszkvai lapszerkesztő számára viszont elképesztően széles volt akkoriban a magyar sajtópálya.

Harc a sajtóirányítással (Oldaltörés)

A  lapcsinálás persze állandó kihívás, pontosabban folytonos harc volt a sajtóirányítással: mit és hogyan lehet a HVG-ben megírni, hogy abból ne legyen nagy balhé. (Kifinomult nyelvi leleményeink voltak.) Megboldogult olvasószerkesztőnk, Félix Pali így fogalmazta meg taktikánkat: folyamatosan meg kell próbálni a lábunkat bedugni az ajtórésen, s ki kell várni, hogy rácsapják-e az ajtót. Ha rácsapják, kicsit vissza kell húzni, majd egy idő után újból be kell dugni a nyílásba, és így tovább, annak érdekében, hogy az ajtót egyre tágabbra nyissuk! Valóban ezt is tettük, folytonosan próbálgattuk a határokat, a pártközpont, a Tájékoztatási Hivatal és a Kereskedelmi Kamara tűrőképességét.

 
 
Szerkesztőségi csoportkép 1980-ból. Őskor
© Korcsog Ernő


A lap logikus védekező reflexe volt, hogy ha kiéleződtek a HVG körül a sajtó- illetve a politikai vezetésben az indulatok, akkor egy ideig nem mentünk bele olyan ügyekbe, amelyekbe  – a falakat is figyelembe véve  – egy nyugalmasabb időszakban belementünk volna. Ez a nem kevés ütemérzéket követelő lavírozás, nos, számomra ez volt a korszak legnagyobb kihívása! Amúgy 1987 végén egy interjúban azt mondtam a Kritika című havilapnak, hogy egy főszerkesztőnek igazi védelmet csak a demokrácia adhat. Ezt annyira ütősnek találták, hogy ez lett a hatoldalas interjú címe. Mert a kor sajtóirányítási szabályai szerint a Kritikának vagy a HVG-nek nagyobb volt a szabadságfoka, mint a reggeli rádiókrónikának vagy az esti tévéhíradónak. Igen, ilyen volt a kádárizmus utolsó évtizede, az egyre gyengülő, s egyre több játékteret kínáló, puhuló diktatúra, amely a legnézettebb és leghallgatottabb műsorokat igyekezett rövid pórázon tartani, de többet megengedett a kisebb példányszámú havi- és hetilapoknak.

A HVG stílusát, szókimondó és lényegre törő cikkeit a magyar közönség díjazta. A mérvadó nyugati sajtó is felfigyelt akkor ránk: 1987 áprilisában az amerikai Time magazinban az volt a rólunk szóló cikk címe, hogy „Kritikus szemmel a kommunizmusról”. S a cikkben többek közt ez állt: „Vince és 14 fős szerkesztői illetve újságírói csapata agresszív kihívást intézett a kommunista ortodoxia ellen. S noha a HVG hivatalosan közgazdasági magazin, a lap szerkesztői arra használják az oldalakat, hogy mindenről írjanak: a kábítószer-problémától kezdve a nyugdíjasok megpróbáltatásáig.”

1979 nyarán hetente 12 ezer példánnyal indult a Heti Világgazdaság, és amikor 1988 nyarán, kilencévnyi főszerkesztés után elmentem a HVG-től Amerikába a Világbanknál szerencsét próbálni, akkor már ennek jóval több, mint tízszerese volt a lap eladott példányszáma. Sikeresek voltunk egy sikertelen korban!

Vince Mátyás

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Ki élhet vissza az erőszakkal? A Watchmen ízekre szedi a szélsőjobboldali populizmust

Ki élhet vissza az erőszakkal? A Watchmen ízekre szedi a szélsőjobboldali populizmust

8 tipp szülőknek, ha rossz tanuló a gyerek

8 tipp szülőknek, ha rossz tanuló a gyerek

Vuk, a kisróka felköltözött egy pesti tűzfalra – fotók

Vuk, a kisróka felköltözött egy pesti tűzfalra – fotók

Merészet lépett Emmanuel Macron, Orbán Viktor is megihatja a levét

Merészet lépett Emmanuel Macron, Orbán Viktor is megihatja a levét

Visszavonultak a szíriai kurdok a kialakítandó biztonsági övezetből

Visszavonultak a szíriai kurdok a kialakítandó biztonsági övezetből

Kövér: Sajtószabadság van, nagyobb is, mint kellene

Kövér: Sajtószabadság van, nagyobb is, mint kellene