Vegyük közelebbről szemügyre az „igazunk és akaratunk” kifejezést, mely az egykori KISZ-vezetőből milliárdos nagyvállalkozóvá, majd politikussá vált Gyurcsány érvelésének központi eleme. Ez a magyar baloldal ideológiájának gerince, mely már megjelenik a huszadik század elejei polgári radikálisoknál, majd a kommunistáknál, s vonzást gyakorolt a szociáldemokraták egy csoportjára is. Lényege a felülről kezdeményezett modernizáció, a felvilágosult reformpolitika ethosza, a történelmi küldetés a társadalom átalakítására, a lehető leggyorsabban, lerövidítve a „felesleges kacskaringókat”.
Gyurcsány azt is mondta a Körcsarnokban: egy év gondolkodási idő után úgy látja, hogy nem vette észre a különbséget a választópolgárok tapintható reformszándéka és hiányos reformképességé között. „Nem elegendő sokunk együttes és bármilyen tisztességes reformszándéka, ha a túlnyomó többség nem akar velünk jönni” - tette hozzá azzal, hogy elhibázták, amikor azt hitték, hogy a többség támogatásának megszerzése nélkül hittel, akarattal átviszik az országot a "túlsó partra".
Mi történik akkor, ha egy politikus, aki bár „érti az idők szavát”, türelmetlen, fejjel ront a falnak, túlzottan bízik az igazában, és nem méri fel, milyen ármánykodásra képes a múlt előítéleteit és babonáit fegyverként használó, alattomos ellenzék? Neki a „korán jött Messiások” sorsa jut, akikre a magyar progresszió gyakran hivatkozott a huszadik század folyamán. Gyurcsány most a nyomukba lépett, vállalva a hibákat, melyeket legjobb szándéka ellenére elkövetett, egyszersmind nyilvánvalóvá téve, hogy kész a további harcra az „igazságért”.
Nehéz elhinni, hogy a technokrata, mindenféle ideológiai megközelítést elutasító MSZP-ben ilyesféle, archaikus hang szólalt meg, mégpedig egy olyan politikus szájából, aki eddig menedzser mentalitásúnak ismertünk, és legfőbb meggyőződése az volt, hogy profi kommunikációs technikák alkalmazásával mindent, és mindennek az ellenkezőjét el lehet hitetni a birkatürelmű magyar társadalommal.
És most mégis megjelent a régről ismert, bolsevik típusú önkritika, melynek alapvető célja, hogy elhitesse a hallgatósággal: a hibáit beismerő politikus személyisége alapvetően megváltozott, okult a hibáiból, és kész őket kijavítani. Igaz, ez az önostorozó fogadkozás a hajdani „nyilvános gyónásokhoz” hasonlító taggyűléseken nem volt elegendő a bűnbocsánathoz. Ugyanis kevés volt, hogy valaki önmagában ismerte fel a hibákat. Azt is önmaga rovására kellett írnia, ha mások hibáival szemben elnéző volt, legyen az akár munkatárs, barát vagy rokon. Ez ugyanis az éberség hiányára vallott, amit sürgősen pótolni kellett: meg kellett nevezni - akár a taggyűlésen, akár az ÁVH kihallgatása során - a „bűntársakat”, akik tudatosan ártottak a Pártnak, meghamisították és lejáratták „igazunkat és akaratunkat”.
Gyurcsány önkritikája előrevetíti, hogy ha az MSZP valóban súlyos vereséget szenved az országgyűlési választásokon, és a legkisebb (vagy az egyik legkisebb) párt lesz a parlamentben, amit a közvélemény-kutatások immár meglehetősen valószínűnek tartanak, a párton belül bizonyára napirendre kerül a felelősség kérdése. Gyurcsány Ferenc a várható vitában részt akar venni, ez kiderül abból az interjúból, melyet a körcsarnoki gyűlés után az ATV-nek adott. Helyzetét erősítheti, hogy ő március 19-én már nyilvános önkritikát gyakorolt, ezért most politikustársainak, Lendvai Ildikó pártelnöknek, Kiss Péternek, Szekeres Imrének - ez utóbbival már 2009. áprilisi lemondása során is nyilvánvalóvá vált a konfliktusa - kell majd a nyilvánosság elé tárni, miben hibáztak. És nekik már nem bólogató nyugdíjasok előtt kell sort keríteni az önkritikájukra, hanem az MSZP vezető testületei előtt.
Pelle János
