Elek István
Elek István
Tetszett a cikk?

Azt hiszem, azoknak van igazuk, akik szerint mindnyájan jobban jártunk volna, ha Alföldi Róbert színházigazgatóként is marad a szakmájánál. És még csak véletlenül sem jut eszébe, hogy a román-magyar kulturális diplomácia színpadára is fellépjen.

Alföldinek voltaképpen a saját szavai szerint is az volt a szándéka, hogy kultúrdiplomataként lépjen fel, amikor engedélyezte, hogy a december 1-i román nemzeti ünnep előestéjén, a budapesti román nagykövetségnek a Román Kulturális Intézet szervezésében megtartandó, szokásos ünnepi megemlékezésére és fogadására a Nemzeti Színházban kerüljön sor, és e célból bérbe adta a Román Kulturális Intézetnek a Nagytermet.

Alföldi Róbert
©

Hiszen, amint e döntést a felháborodás nyomán visszavonó nyilatkozatában olvasható, a bérbeadás azon mély meggyőződésén alapult, „hogy a két nemzet viharos történelme után, a román és a magyar nép a kultúra és a művészet segítségével is közeledjen egymáshoz".

Csak hát sajnos rosszul mérte fel – folytatja az önkritika szellemében –, hogy ez a döntése félreérthető, és sok magyar ember érzését megsérti vele. S azért lépett vissza, mert az egyik legfontosabb kulturális közintézmény vezetőjeként nem hagyhatta figyelmen kívül a kialakult helyzetet. Azonban továbbra is hisz abban, „hogy a múlt fájdalmait európai módon és felelősen kell feldolgozni”.

Vagyis elismeri, hogy hibás volt az általa választott kulturális diplomáciai lépés. De mit is ad elő e hiba magyarázatául? Hadd fordítsam le. Voltaképpen azt állítja: az volt a baj, hogy nem számolt a hazai közeggel. Azzal az adottsággal, hogy ez a magyar társadalom még nem „európai módon és felelősen” érez és gondolkodik. Ezért tehát képtelen felérni, hogy a múltja fájdalmainak európai módon és felelősen történő feldolgozását például azzal szolgálhatja, illetve tanúsíthatja, hogy átengedi, ha nem egyenesen felkínálja a román nemzeti ünnep alkalmával megrendezett megemlékezés és fogadás céljára a Nemzeti Színházat. A saját nemzeti öntudata szempontjából talán az egyik legfontosabb kulturális közintézményét. Amit a közfelfogás hagyományosan a magyar színjátszás templomaként tart számon. Felkínálja az Erdély román megszállását követően elfogadott és Nagy-Románia létrejöttét megalapozó gyulafehérvári nyilatkozat megünneplésére. Amelyben az erdélyi románság képviselői kimondták Erdély egyesülését Romániával. Egy olyan esemény évfordulójának megünneplésére tehát, amely egyben a magyar államot és a magyar nemzetet ért egyik legnagyobb történelmi tragédia szimbolikus dátuma is. Erdély és vele több millió magyar nemzettársunk Magyarországtól való elszakításáét.

Történetesen én is azt képzelem magamról, hogy európai módon és felelősen érzek és gondolkodom a szóban forgó kérdésben. De nem tagadom, nekem is az égnek áll a hajam ettől az érveléstől. A két egykori szabaddemokrata, mellesleg épp Erdélyből áttelepült értelmiségi, Tamás Gáspár Miklós és Ara-Kovács Attila e tárgyról szóló cikkét olvasva a hétvégén, nemkülönben.

Nos, igen, egyébként sincs itt semmi meglepetés, ha végignézi az ember a mezőnyt. Csak a szokásos munkamegosztás. A radikális és a szélsőjobb hazaárulásról meg szándékosan előidézett provokációról harsog. S legfeljebb azon vitatkozik, hogy ha provokáció van a dolog hátterében, az Alföldi szándékait tükrözi vagy a román nagykövetségét. A kormányon lévő jobboldal pedig vagy azon igyekszik, hogy ügyesen vitorlázzon a jobbszélről gerjesztett felháborodás viharában. Semmiképpen sem akarva lemaradni a szélsőjobbtól az érzelmi felháborodás kifejezésében, de tartózkodva annak alpári fordulataitól. Lásd a KDNP-s szóvivő, Pálffy István fellépéseit. Vagy legfeljebb a kedélyek kényszeredett hűtésére futja az erejéből. Lásd a Fidesz-frakciónak az ügyről szóló, visszafogott nyilatkozatát. Illetve a fideszes kulturális államtitkár, Halász János ennél jóval kevésbé sikerült válaszait a kormányt interpelláló, kérdező Jobbikos képviselőknek. Ezekben ugyanis mintha már túltengett volna a kérdezőkkel való, fenntartás nélküli azonosulás jelzése.

A mára elárvult, holdját vesztett baloldali liberális értelmiségi holdudvar képviselői pedig, akik sajnos, többségükben mit sem tanultak az elmúlt húsz esztendőben követett nemzeti politikájuk kudarcából, ma is ugyanazokkal a reflexekkel nyúlnak a témához, mint korábban. Jobb esetben csupán a nemzeti érzéketlenség tüneteit felmutatva. Jellemzően egyfajta sajátos érzelmi analfabétizmussal viszonyulva a nemzeti közösség érzelemvilágához. Mint például Alföldi Róbert. Rosszabb esetben pedig ma is a régi, magabiztos kíméletlenséggel, elvi elszántsággal forgatva az antinacionalizmus fegyverét. Lényegi különbséget nem érzékelve a hangsúlyos nemzeti érdekérvényesítés gondolatának nemzeti demokrata és nacionalista képviselői között, egyként veszedelmes ellenfélnek tekintve őket.  De akár a jobb, akár a rosszabb változatról legyen szó, felvilágosítói öntudatukban, abbeli meggyőződésükben, hogy változatlanul ők képviselik az európai normát, természetesen rendíthetetlenek.

Miként a szombati Népszavában Tamás Gáspár Miklós, aki azzal véli magyarázhatónak e mostani botrányt, hogy Magyarországon Szlovákiához hasonlóan ma is szükség van az etnikai bűnbakra. Ellentétben  Romániával, ahol  pillanatnyilag legalábbis nincs annyira szükség erre, mint nálunk. De szerinte „a gyorsan csökkenő lélekszámú erdélyi magyarság égő gondjainak mindehhöz semmi közük. Velük a kutya se törődik.”

Vagy miként Ara-Kovács Attila, aki azt írja a múlt heti Magyar Narancsban: a magyar jobboldal a román nemzeti ünnep kapcsán évente „képtelen őrjöngésbe kezd”. Ez „az évenkénti cirkuszszédelgő senkik hangoskodása, hogy legalább szélsőséges támogatóik tudomást vegyenek létezésükről. Persze van kétharmaduk, a kultúrához azonban nem kétharmad kell, hanem a társadalmi konfliktusok feloldásának képessége. Ezt ismerte fel Alföldi, de rögtön utána rá kellett jönnie: egy olyan intézményt képvisel, ami legitim módon nemcsak a megértőké, de a bajkeverőké is. Megpróbálta megvédeni a magyarság és a kultúra becsületét, hogy aztán - intézménye érdekében – kompromisszumot kössön, nemcsak a kulturálatlansággal, hanem a becstelenséggel is.”

[[ Oldaltörés (Oldaltörés) ]]

Kétségtelen, ez is egy lehetséges leírása a történteknek. Hogy Alföldi rendelkezik azzal a képességgel „a társadalmi konfliktusok feloldására”, azzal a kultúrával, amire oly nagy szükségünk lenne ma nekünk, magyar társadalomnak, csak nem tudunk róla. És a Nemzeti Színház Nagytermének bérbeadásával a magyarság és a kultúra becsületét védte. Amivel csupán intézménye érdekében volt kénytelen felhagyni, a rá nehezedő nyomás hatására. De így is méltó az elismerésünkre – ha végül kompromisszumot kellett is kötnie a kulturálatlansággal és a becstelenséggel. Mondom, ez is lehetséges leírása a történteknek. Csak ahogy már sejttettem volt az Alföldi által adott önértelmezés kapcsán, ami ezzel felettébb közeli rokonságban áll, igen kevéssé meggyőző.

Alföldi érdemtelen felmagasztalása helyett okosabb volna megfontolnunk Gazda Árpád, a romániai Krónika publicistájának szavait. Ő azt írja az eset tanulságaként. „Az számított jó románnak, aki elutasította a magyar uralmat. Ennek megfelelően választották ki a román nemzeti ünnepet is. 1918. december elseje a románok szemében a magyarok legyőzésének az ünnepe. Míg a magyar március 15-e elsősorban az osztrákoknak fájhat, a román december elsejének a magyarok a szenvedő alanyai.

E történelmi háttérből kiindulva minden bizonnyal a románok felelőssége nagyobb abban, hogy a két népet milyen mértékben választják el a nemzeti ünnepek, nekik kell inkább figyelniük az érzékenységekre. A feladat pedig az egymásra találás időszakában mindkét fél számára az, hogy ki-ki úgy örüljön a saját nemzeti ünnepén, hogy az ne legyen hivalkodó, bántó a másik fél számára.

Még tekintettel kell lenni az érzékenységekre. Az is eredmény, ha a másik fél nem örvend, de elfogadja az ünnepet. Nem célszerű emlegetni az akasztott ember házában a kötelet. Ha valaki ennél többet akar, ha valaki azt várja, hogy a másik fél ott tapsoljon vele együtt az első sorokban, az minden bizonnyal túllő a célon.”

Arrról nem is beszélve, hogy a romániai román-magyar viszony alakulásában volna azért még néhány egyéb komoly feltétele is annak, hogy egyszer majd valóban túljuthassunk a történelmi traumáinkon. De erről majd máskor.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Orbán Viktor találkozásai a koronavírussal

Orbán Viktor találkozásai a koronavírussal

Publicus: csak a Jobbik erősödött, meg az összefogás

Publicus: csak a Jobbik erősödött, meg az összefogás

Vidnyánszky felrúgott egy széket a POSZT-on, most utánaröpült az egész fesztivál

Vidnyánszky felrúgott egy széket a POSZT-on, most utánaröpült az egész fesztivál