Vajon mit szeretett volna mondani a képviselő úr valójában? Azt netán, hogy Európában voltaképpen ez a módi? Általában a kormány jelöli ki a közszolgálati tévé elnökét? Hiszen ezt nevezi „normális helyzetnek”, amihez a médiaviszonyokat szabályozó új törvénnyel most csak visszatér a Fidesz-KDNP koalíció. Visszatér attól a torzulástól, amelynek a létrehozása a szocialista-liberális kormányok vétke? 

Gulyás Dénes

parlament.hu

Még ha csak azt mondta volna, hogy Európában is van erre példa, rendben volna. De hogy ez lenne az általános, ez lenne a norma? Finoman szólva téved a képviselő úr. Abban nemkülönben, hogy korábban ez nálunk is így lett volna, amitől csak a szocialista-liberális kormányok idején tértünk el. Nem tudná a képviselő úr, a kulturális bizottság tagja, hogy az ez évig hatályos médiatörvényt tizenöt éve még a pártja is megszavazta? 

De ennél is meglepőbb, hogy ezek szerint a Fidesz kulturális bizottsági többségének véleményét tolmácsoló képviselő úgy tudja, hogy az általuk elfogadott törvény alapján a kormány jelölte ki a közszolgálati tévék elnökeit. És buzgón érvel mellette. 

Holott egyébként párttársai és a kormány képviselői vehemensen tiltakoznak az ellenzéki bírálattal szembesülve, ami szerint az új, centralizált médiairányítási rendszer több lépcsőfok közbeiktatásával ugyan, de végső soron a miniszterelnök akaratát érvényesíti még a közszolgálati műsorszolgáltatók vezérigazgatóinak kinevezésében is.  

Lám csak, Orbán Viktor miniszterelnök épp most hétfőn nyilatkozta Bécsben, hogy „az új médiarendszer hatékonyabb, autonómabb és szabadabb lesz, mint az elmúlt években volt, amely két pártnak az 1990-es évek elején született alkuján alapult”. 

Azt most ne firtassuk, miért emleget egy 1990-es évek eleji alkut, aminek az eredménye, vagyis a médiaszabályozás megtartása a kétharmados kérdések körében, akkoriban még nagyon is kedvére való volt. És azt se, hogy miért nem látszik tudni ő sem arról, hogy a korábbi médiarendszert tizenöt éve létrehozó törvény pártja támogatását is élvezte.  

Tegyük fel most csak azt a kérdést, mondhatná a miniszterelnök, hogy a korábbinál is autonómabb és szabadabb lesz a médiarendszer, ha elismerné, hogy voltaképpen a kormány, pontosabban éppen ő, a kormányfő jelöli a közmédia első számú vezetőit is? Vagy legalábbis jelölheti, ha történetesen ebben a kérdésben is fenn akarja tartani magának a végső szót - ami valószínű -, és nem engedi át a feladatot az adott területen első számú bizalmasának, Szalai Annamáriának. 

Mondhatná ezt, ha akárcsak magának is beismerné, hogy ez a valóságos helyzet? Mondhatná, ha azzal a tudattal élne, hogy az a tagadhatatlan tény, mely szerint a köztévék vezetőit, pontosabban a köztévéket működtető zártkörű részvénytársaságok vezérigazgatóit is bármikor lecserélheti, és tetszése szerint újakat állíthat a helyükbe, az bizony nem mást jelent, mint hogy ezek az intézmények kiszolgáltatottak a kormánynak, illetve a miniszterelnöknek?  

Nem mondhatná. Ha csak nyilvánvaló cinizmussal nem. No meg azzal a sajátos, a magyar modellre oly jellemző politikusi önigazolással, amely egyre izmosodott az elmúlt húsz esztendőben.   

Igaz, hogy a saját érdekünket, a pártunk, pártjaink érdekét akarjuk győzelemre vinni, de nem férhet hozzá kétség, hogy a mi érdekünk az ország érdeke. Hogy mi vagyunk a közjó letéteményesei. Politikai ellenfeleink pedig a sírásói. Akik mindenre képesek. Csak ezért muszáj nekünk is túltennünk magunkat a közös demokratikus normákon. Ezért vagyunk kénytelenek, ha úgy adódik, nem is kijátszani, ez talán durva kifejezés volna erre, félre tolni, egyoldalúan értelmezni, a magunk javára hajlítani a szabályokat. Hogy elhárítsuk a veszedelmet az ország, a nemzet feje felől, amely politikai ellenfeleink győzelmével fenyegeti. És hogy felvirágoztathassuk. Amire elszántak és hivatottak vagyunk. 

Az őszödi beszéd tanúsága szerint legalábbis már bizonyosan ez az ethosz vezérelte a 2004 és 2006 között kormányzó Gyurcsány Ferencet. És nyilvánvalóan ebből az önértelmezésből, önfelmentésből táplálkozik a mostani kétharmados többség kíméletlen erőpolitikája is. Amely még a maradványait, a csökevényeit is felszámolja azoknak az egykor kényszerű egyetértéssel létrehozott intézményi kuliszáknak, működési mechanizmusoknak, közös normáknak, amelyek a politikai rendszerváltás utáni első évtizedben még legalábbis fenn tudták tartani a látszatát?, esélyét?, reményét?, hogy mi, politikailag megosztott magyarok, itt a határokon belül képesek vagyunk, leszünk demokratikus politikai közösséget, politikai nemzetet alkotni. 

Azt mondja az említett vitában a szocialista Mandur László, a kulturális bizottság kisebbségi véleményének előadója: cinizmusnak ítéljük meg azt, amit a törvényjavaslat 82. §-ban lehet olvasni a médiarendszer függetlenségéről. Mert rendben van, hogy azt állítják, független az államtól, független a gazdasági szereplőktől. De „talán illene beírni azt, hogy a pártoktól is függetlenné kellene tenni. Ezt óvatosan kihagyták, hiszen a továbbiakban minden rendelkezés azt hozza, hogy Fidesz-függővé tesszük a közmédiumokat.” 

Cinizmus, kóros önáltatás vagy a kettő együtt, egymást áthatva? A végeredmény szempontjából nincs nagy különbség.