szerző:
Bánki György

Amikor egy egész ország egy szűk érdekkör markába kerül, akkor a csoport megpróbálhatja legitimálni magát pár jól bevált módszerrel. Stratégiai megállapodásokat köt, védelmi pénzeket kér, hogy ne legyen baj, amit egyébként ő maga okozna az illetőknek, ha nem lennének kezesek. Az egyik ilyen hasonlóan sikeres délolasz vállalkozást cosa nostrának hívják, ami magyarul annyit tesz: a mi ügyünk. Hogy kié, azt ne feszegessük.

Képzeljük el, ahogy pár év múlva a következő mondat hangzik el valakinek a szájából: „Trafikos voltam, de nem abban az értelemben!” Elsőre az ember azt hinné, szimbólummá válni különleges, felemelő dolog. Úgy tűnik azonban, vannak kivételek. Amióta Magyarországon immár hivatalosan is bevezették a kegyrendszert, és átnevezték stratégiai partnerségre, a szerencsések kifoghatják a nagy napot, amikor egyszerre biztosítják be maguknak és a családnak a betevőt, és válhatnak a NER nevű hungarikum utcaszintről meglogisztikázható jelképeivé. Ki van rájuk írva, hogy ők azok. Akkor is, ha ők nem azok.

Ez elég kínosan hangzik. Eddig ugyanis ezt a hozzáférhető zsánert kevesen képviselték, és ők sem országos terítésben. Kerényi, Vidnyánszky, Fekete, Semjén vagy Giró-Szász ugyan intenzív élményt nyújtanak, de nem lehet hozzájuk betoppanni a minket furdaló kérdéssel, hogy mi újság nerszerte. Az, hogy kiszórták mondjuk a közszolgálatból a szakértőket, és a politikailag jóvágású, lojális, a szakmájukkal törődni nem merő, nem vágyó komák töltik be a házikolbászt a digitális adásba a kétes forrásból, na, azok meg láthatatlan emberek, az állami meg az európai pénzeket eltüntető vállalkozások vezetői dettó. A korábbi centrális erőtérben, amit MSZMP-nek hívtak, az előbbi, a látható típust sokunk számára a házmester, a portás, a határőr képviselte. Közülük jónéhányan ugyanis, ha nem is voltak bejáratosak közvetlenül a rendszer jelentésekkel terhes íróasztalaihoz, egyfajta dosztojevszkiji műalázattal és győztes frusztráltsággal, öntudatosan képviselték, hogy a ki- és a belépés fölötti hatalmukat egyenesen föntről kapták, olyan szakrális magasságból, amit a ki- és belépővel csak sejtethetnek. Jelzem, az orvosi nyelvben a „szakrális” keresztcsontit jelent – de a valóságban ezeknek a magatartásmintáknak a színvonala kissé lejjebb volt már akkor is. Nekem amúgy nagyon tetszik a NER, mert hosszú távon szakít azzal a körmönfont gyakorlattal, hogy aki nem barát, az is gondolhassa, hogy van esélye. Ennek az álszent, sehova nem vezető metódusnak csak vesztesei voltak, hiszen rendre olyanok is pályáztak, akik végül nem nyertek. Világos, hogy mostantól ennek semmi értelme.

Amikor egy egész ország egy szűk érdekkör markába kerül, akkor a csoport megpróbálhatja legitimálni magát pár jól bevált módszerrel. Stratégiai megállapodásokat köt, védelmi pénzeket kér, hogy ne legyen baj, amit egyébként ő maga okozna az illetőknek, ha nem lennének kezesek. Az egyik ilyen hasonlóan sikeres délolasz vállalkozást cosa nostrának hívják, ami magyarul annyit tesz: a mi ügyünk. Hogy kié, azt ne feszegessük. Ezt a képletet színezi, hogy úgy mondjam, megbolondítja, ha a jó szándékú emberek számára ideológiai hologramokat vetítenek, ezek ilyen erkölccsel, nemzettel, meg egyéb komoly és fontos dolgokkal kapcsolatos zizegő imágók, olyanok, amire a drága, ha ilyen a beállítottsága, ráharap. És ha már az állkapcsa jól össze van csukva, neki ez pont elég lesz, gondolják centrális hőseink, akik azért szeretnek a tűzzel játszikálni, mert a határok tágításának öröme magától sosem ér véget, az egy igazi passzió. Az egész egy tanítás. Fogadd el a jelszavainkat, beszélj újbeszélül, legyél fideszes (régibeszélül: emeszempés), vagy legalább tanuld meg, hogy most annak kell látszanod. Ha autonóm vagy, előbb-utóbb úgyis kipiszkálunk a jó kis helyedről. Nekünk direkt nem is miniszterelnökünk van, hanem egy hatalmas mágnesünk, aki irányt ad a vasreszeléknek, akik mi vagyunk, meg ami belőlünk kinyerhető. Ez abból is látszik, ahogy a háza mellé mágnesezi belőlünk a falusi stadionra valót. Összeméri az erejét az áradó Dunával, erkölcsileg porig alázza a moszkvai központú Európát, és sajnálhatjuk, hogy nincs besorozott hahásokból, újrahasznosított bajnaigárdistákból hadserege, mert akkor Tavarest beleszorítanánk az óceánba, hogy lehűljön. Chuck Norris közben elszámol a végtelenig, kétszer, de senki nem figyel rá.

Szociálpszichológiai kutatások szerint egy csoporthoz tartozást, pl. a nemzeti érzelemmel kapcsolatos mintázatot durván háromféleképpen jellemezhetünk, abban a vonatkozásban, hogy milyen arányban jelenik meg benne az azonosulás a csoporttal, és a képesség a bűntudatra és a szégyenre, ha a csoport valami disznóságot követ el. Vannak, akik a csoporthoz lazán kötődnek érzelmileg, ők nem különösebben azonosulnak, és nem is élnek át bűntudatot, ha a csoportnak (nemzetnek, stb.) úgymond viselt dolgai vannak. A másik kontingens lojális, érzelmileg elkötelezett, azonosulni tudó emberekből áll, de nem dicsőítik, nem tekintik mindenek felett álló szuperfantasztikumnak a csoportjukat. Ők bűntudatot és szégyent élnek át, ha a csoport helytelenül cselekszik. Ezen képességük miatt esetleg mélyebben megértik, miről beszélt Jézus Krisztus jártában-keltében. A harmadik csapat érzelmileg elkötelezett, és egyidejűleg dicsőíti, glorifikálja a csoportját, és ha az bűnt is követ el, ez számukra megmagyarázható, és nem probléma. Ennek a felállásnak a jelentőségét az adja, hogy míg a második szakasz képes a bűntudatra, annak a felismerésére, hogy mi helyes és mi helytelen, és ezáltal a jóvátételi viselkedésre, ami a más csoportokkal, nemzetekkel való megbékélés és együttműködés alapja, a harmadik csapat erre képtelen. Sőt, a második szakasz tagjait esetleg lazán le is árulózza, mert nem az egyetemes erkölcs számít, hanem a csoport dicsősége. Minél áldozatibbnak érzi magát ráadásul egy csoport vagy egy nemzet, annál kisebb az önértékelése, és annál kevesebb az empátiája, ugyanis őt kell megérteni, az a környező világ feladata, de ez nem kölcsönös, mert ez a csoport eleve fantasztikus, és a legnagyobb áldozatokat hozta a világcsoporttá válás sebző útján.

Ezért kell fölírni a trafikokra, hogy Nemzeti Dohánybolt, mert akkor beszippantjuk a csalásunkat, cosa nostrás újraelosztásunk újabb kis csemegéjét a nemzetinek nevezett dolgok erőterébe, és az arra fogékonyak talán akár trafikmenet árán is készek lesznek demonstrálni, hogy nem gyalázhatják a brüsszelita hazaárulók nemzeti szimbólumainkat, melyek közé a trafikok is bekerültek úgynevezett szellemi apportban. Nagyon érdekes ez a mintha-világ. Mintha minden intézmény meglenne. Van Újszínház és működik a szolnoki. Van köztévé, közrádió és alkotmánybíróság. Valamilyen tartalommal mindent el lehet működtetni. Ahogyan Sándor Erzsi leírja A sárkánykirály birodalma című cikkében (tessék elolvasni, olyan jól én nem fogom tudni lefesteni). A háttér, a rendszer a lényeg, és az, hogy valahogyan működnek dolgok, süt a nap a magyar utcán, valamit elsugározgat a tévé: ez a kulissza a nagy műhöz, ápol s eltakar. Állnak az intézmények, valami történik bennük, sugárzás forog fenn – de hogy mi a lényeg, azt nem kötcsük az orrotokra. Nem a minőségre, hanem egyfajta valamire van szüksége a rendszernek, ami feltölti a létezést, kitölti az időt, mintha történne valami. Nem kell annak igényesnek lenni. Majd Kerényi vagy Fekete tart egy eligazítást erről a harmadikon, Balog meg mosolyog. Ha meg rossz gondolataink támadnának, kifeszítünk egy molinót, hogy „maffiabaloldal”, és a projekcióval megszabadítjuk a tagság kényesebbik felét a lelki tehertől. Selmeczi Gabriella meg majd bemondja gyakorlatilag a tévéhíradót.

A trafikos pedig, a boltjával együtt a korszak szimbólumává válik, akkor is, ha nem is sejtette, hogy ez nem egy egyszerű üzleti vállalkozás lesz, hanem valamivel több annál. Az ország egyik része egy bizonyos érzéssel tekint a trafikra és arra, aki benne trafikál. És ez teljesen független attól, hogy az illető rokona mit tett le az asztalra, amikor fidesz-szóróanyagot kellett nyomtatni az önkormányzatnál, vagy hogy  az anyósa maga jó káder-e. Egyszerűen a kellemes, illatos gyanú lengi be az országot, a kokárdával felékesített boltokat, amelyek Magyar Nemzeti Lucky Strike-ot árusítanak, hála a NER-nek, amely így újabb centikkel hozza közelebb az embereket egymáshoz. Mert a világnemzeti lét lényege nem az egymás iránti bizalom, hanem, hogy ha nem tetszik, menjen, ki merre lát. Szóval, visszatérve a centrális erőtérre: azt hittük, hogy utáltuk, de kiderült, hogy páran csak irigyelték.

A szerző pszichiáter

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!