2010-ben a magukat balközépként definiáló pártok kiütéses vereséget szenvedtek – ami addigi kormányzati teljesítményük alapján nem volt érdemtelen. Azután viszont jött az Orbán-kormány, és előzetes bejelentés nélkül szétrombolta a demokrácia politikai rendszerét.

Mint a tavalyi hó

Az elégedetlenek ekkor birtokba vették az utcát. 2010 decemberétől elkezdődtek a „Milla-tüntetések”. „Nem akarjuk a Fidesz alkotmányrombolását! De nem akarjuk a 2010 előtti módon működő korrupt és antidemokratikus működésű pártokat sem, mert ők sem a demokráciát szolgálják!” Nagyjából ez volt a tüntetők közös platformja. Ebben a hangulatban fogalmazta meg Karácsony Gergely azt a javaslatát, mely szerint „meg kell állapodni egy alkotmánykorrekciós szövetség tagjainak abban, hogyan állítják helyre a versengő pártrendszer feltételeit. És amint meg van teremtve a fair rendszer, fel lehet oszlatni az Országgyűlést és újból starthoz lehet állni, immár sportszerű keretek között.” Ezt hirdette akkor az LMP vezető politikusa, ám a javaslat a semmibe veszett, és a demokráciát leépítő folyamat visszafordításáért létrejött mozgalom az összes megújító törekvéssel együtt elolvadt, mint a tavalyi hó.

Pedig 2012 októberében, az utolsó nagy Milla-tüntetésen a tömeg elé lépő három politikus: Juhász Péter, Kónya Péter és Bajnai Gordon azt ígérte, hogy a demokratikus jogállam helyreállítására és a magyar közélet megújítására hoznak létre politikai szövetséget. Hozzájuk csatlakozott az LMP szakadár szárnya. A szövetséget vezető politikusok azonban semmihez sem tartották magukat a korábban hangoztatott ígéretekből.

Mit tettek e helyett?

Létrehoztak egy szupercentralizált, valódi szervezeti élettel nem is rendelkező pártot. Majd belementek abba, hogy az alkotmánykorrekciós javaslatok beígért elkészítése és nyilvános képviselete helyett, egy 25 pontos lózunggyűjtemény alapján kössenek szélesebb választási szövetséget a szocialista párttal.

Végül kizárólag az egyéni jelöltekről és a parlamentbe listán biztosan bejutó pártvezetők  személyéről szóló alku alapján lényegében a 2010 előtt kormányzó politikai elit átmentésére kötöttek újabb, még szélesebb szövetséget a szocialistákkal, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalícióval és néhány volt liberális politikussal. A közvélemény-kutatások ismeretében nyilvánvaló, hogy ez a szövetségkötés már nem az Orbán-rendszer megbuktatása céljából történt, hanem azért, hogy az összefogás az Orbán-rendszer hivatásos díszellenzékének pozícióját biztosítsa az ekkorra már a közvélemény nagy többsége előtt végképp hiteltelenné vált ellenzéki vezetők számára.

Az E14-PM szövetség vezetői tehát néhány parlamenti helyért és az Orbán-rendszer által a parlamenti pártok működésére juttatott reménybeli apanázsért cserébe feladtak mindent: feladták a 2010 után elvett demokratikus alapjogok visszaszerzésének és a jogállamiság helyreállításának ügyét ugyanúgy, mint a 2010 előtti korrupt és antidemokratikus működésű pártszisztéma demokratikus reformjának lehetőségét. Azok azonban, akik részt vettek a 2010 után kibontakozó sokszínű, civil mozgalomban aligha fogadhatják el céljaik feladását.

Kiútkeresés

Az utóbbi hetekben több olyan vitájában vettem részt, amelyben pécsi és budapesti civil tiltakozók (egykori Milla-tüntetők, Ha-Ha-aktivisták, vagy éppen az antirasszista demonstrációk állandó részvevői) nyilvánítottak véleményt. Több fórumon fogalmazódtak meg nagyjából ugyanazok az elvárások az ellenzékkel szemben. Nagyjából a következők:

A demokratikus ellenzéki pártoknak törvényszövegszerűen megfogalmazott programpontokkal kéne előállniuk, melyek nem célozhatnak mást, mint az alkotmányos rend helyreállítását. Ideértve a választási törvény, a médiatörvény, és a párt- és kampányfinanszírozásról szóló törvény tervezeteit.

Amennyiben e közös program alapján az összefogó ellenzék megnyeri a választásokat, úgy a „népszavazásszerűen” elnyert felhatalmazás alapján haladéktalanul törvénybe kell iktatniuk ezeket a tervezeteket.

Bármeddig is jutnak e munkában, az Országgyűlés csak 500 napig működjön, ezt követően új választásra volna szükség már az új törvény szerint.

Amennyiben az ellenzéknek nem sikerül a fenti program alapján megnyerni a választásokat, úgy nem szabadna képviselőiknek átvenni a mandátumukat.

Végül, ha az ellenzék mindezt nem vállalja, úgy a Fideszt elutasító választóknak érvénytelen szavazatot kell leadniuk.

Néhány magyarázó megjegyzés a fentiekhez. Az alkotmányos rend helyreállítására vonatkozó elképzeléseket azért kell szövegbe önteni, hogy ezúttal ne csak szlogenszerűen megfogalmazott ígéretek hangozzanak el, mert többször tapasztalhattuk már, hogy komoly tét esetén ezek sohasem válthatók valóra. Emlékezzünk csak a párt- és kampányfinanszírozás szabályozására tett ígéretekre, vagy éppen a Medgyessy Péter miniszterelnök titkosszolgálati tisztként való lelepleződése utáni fogadkozásokra a titkosszolgálati adatok nyilvánosságra hozataláról. (Mivel mindegyik párt azt állítja, hogy kész elképzelésekkel rendelkezik, sőt, egyeztetéseket is folytattak a kérdésről, az időhiány nem lehet hivatkozási alap.) A parlament időelőtti feloszlatására azért van szükség, mert ezt a szövetséget csak a kényszer hozta létre, igazából senki nem lel benne otthonra, s mert ezzel a helyzettel hitelüket vesztett politikusok bőven vissza is élnek. Éppen ezért kéne megígérniük, hogy ha nem jutnak többséghez, úgy nem élnek vissza a demokraták szavazataival, és nem legitimálják a hatalmon maradó kormányzatot azzal, hogy részt vesznek egy putyini típusú Állami Dumában. És ha erre nem hajlandók, úgy a választóik nem legitimálhatják az ő szereplésüket.

Mire lehet jó még ez az egész?

Joggal merül fel a kérdés, van-e esély a választásokig hátralévő időben mindezt keresztülvinni. Amennyiben nincs, úgy mi értelme ilyesmikkel előállni? Először is, ne vessük el, hogy meggyőzhetők a magukat demokratikusnak valló pártok, ám, ha nem, úgy kiderül elkötelezettségük őszintesége, és ez esetben bemutatható az őszintétlenség következménye is. Az, hogy ha a posztkommunista kor nálunk hagyományosan a lenini pártfegyelem alapján működő pártjai képtelenek is a demokrácia megmentésére, akkor sem veszett el hosszú távra a demokrácia ügye. Léteznek ugyanis olyanok is, akik képesek minden mást megelőző célként maguk elé tűzni a demokrácia válságából való kiút megtalálását. S készek e cél érdekében már most befolyást gyakorolni a választások kimenetelére, még ha ez eredeti szándékaikkal éppen ellentétesnek tűnik is.

Ebből akár egy mozgalom is kinőhet, amelyik bebizonyíthatja: igenis lehetséges olyan politizáló közösség Magyarországon is, amelyik képes a nyílt, konstruktív diskurzusra, a politikai partner „ellenségként” kezelése érdekében fenntartott katonás pártfegyelem felszámolására. Megmutathatja azt is, hogy létezhet olyan, civil indíttatású politikai irányzat, mely képes a különböző történelmi hátterű és érzékenységű polgárok lelkében hordozott történelmi sérelmeket nem negligálni, de nem is kijátszani azokat egymás ellen, hanem szembenézni valamennyi, történelmi gyökerű sérelemmel, s az azokért való felelősségünkkel. S talán képes lehet ez a mozgalom arra is, hogy empátiával folytasson partneri dialógust a politikai paletta bármelyik irányában elkötelezett demokrata polgártársunkkal, s velük együtt keressen megoldást közös ügyeinkre. Mindezt azokra az alapértékekre alapozva, amelyeket legalább 1848 óta nagy többségünk magáénak vall. Ha tehát mást nem is érne el a kezdeményezés, akkor is példát mutathat arra, hogy lehetséges a jelenleg megszokottnál lényegesen demokratikusabb politikai gyakorlatot folytatni. Ez sem kevés.