Figyelem az Eurovíziós Dalfesztivál lenyűgöző szín-, fény- és hangorgiáját, aztán követem a kommentárokat a transzvesztita osztrák énekes, a „szakállas nő” győzelme után, és kénytelen vagyok elismerni: ilyen Európa, és jó, hogy ilyen. Elragadtatás és visszautasítás, de legfőképpen valamiféle elérzékenyülés önmagunktól, hogy maradéktalanul és bármilyen „csomagolásban” tiszteljük az értékeket. Ezek szerint a mai Európa a tolerancia földje, vagyis mindenfajta kizárólagosság, szélsőség, fundamentalizmus tagadása tulajdonképpen. Így van-e vajon? Attól tartok, hogy a helyzet sokkal, de sokkal bonyolultabb ennél.

Igaz, ha csupán a felszínét látjuk egyik-másik európai kulturális, szociális vagy politikai folyamatnak, ugyancsak könnyű fekete-fehérben szemlélni a kontinens dilemmáit. Most például az ukrán-orosz, helyesebben: európai-orosz (vagy talán amerikai-orosz) konfliktust, ami nem csak Európa, hanem az egész glóbusz számára veszélyt jelenthet, amennyiben nem sikerül valamilyen megoldást találni, illetve ha valaki nem lép hátrább egy lépéssel. Jó lenne, ha olyan egyszerű volna minden, mint ahogy azt a barikád európai uniós oldalán álló politikusok és hírmagyarázók értelmezik, akikkel magam is egyetértek, ami a szenvedélyes uniópártiságot illeti, hiszen nyilvánvalóan nincsen alternatíva, és nem a jelenlegi status quo felborítása, hanem földrészünk nemzeteinek szoros, egyenjogú szövetsége a megoldás a mai problémákra. A gazdaságiakra, politikaiakra, vallásiakra vagy etnikaiakra is. Ez közhely, de nem árt elismételni. Hányszor elmondtuk, és hányszor fogjuk még elmondani, miközben remélhetőleg közelebb kerülünk egy ilyen berendezkedéshez és mentalitáshoz, nem pedig távolodunk tőle. Ami ugyanis ma Ukrajnában történik, és ami ezzel kapcsolatosan a brüsszeli és washingtoni vezetők részéről elhangzik, az engem nem győz meg arról, hogy egyébként minden nagyon jó, minden nagyon szép, csak az orosz szoldateszka éppen rágyalogolt a sok száz esztendős európai pázsitra. Tetszetős dolog így sarkítani, nekem is tetszenék, ha nem kellene eltöprengnem azon, hogy vajon a Nyugatnak – az oroszokhoz képest mi is nyugatra vagyunk – nincs-e semmi bűne abban, ami történik? Állítom, hogy van. Mi saját bőrünkön tapasztaltuk azt az elkeserítő ellentmondást, ami az egyéni jogok tényleg felemelő – lásd Dalfesztivál –, tényleg rendkívül liberális értelmezése és a kollektív – etnikai, nemzeti – jogok görcsös elutasítása között immár huszonöt esztendeje újra meg újra megmutatkozik. Helyi, regionális (úgymond: Kárpát-medencei), de összeurópai nyavalyáink magyarázata is talán éppen ez. Képtelenek vagyunk az egyéni és közösségi szabadságjogokat együtt szemlélni, és nem értjük, hogy az egyik nem helyettesíti, de nem is oltja ki a másikat.

Az elmúlt száz-százötven esztendőben valahányszor Európa vak volt és süket az etnikai sérelmekre, valahányszor a szőnyeg alá seperte ezeket a problémákat, baj lett belőle. Mint ahogy most is baj van. Az orosz erőszakkal szemben végül is mi a brüsszeli és washingtoni megoldás? Mi a válasz a felmerülő kérdésekre? Egyelőre én annyit hallok ebből, hogy minden rendben van úgy, ahogy van. Tehát ne nyúljunk hozzá, mert veszélyes! Jó, de ha semmi módon nem nyúlunk hozzá, és semmit sem változtatunk, az nem veszélyes? Az orosz reakció – akkor is, ha csak ürügy! – nem éppen azért születhetett-e meg olyan hirtelen, mert a Nyugat, ismétlem, vak volt és süket? Persze, látom, nálunk Romániában vagy Magyarországon is sietnek sokan kételyeiket félretéve, a nyugati demokrácia és keleti zsarnokság ütközőzónájának tekinteni Ukrajnát, ami azért rossz megközelítés, mert ha ezt elfogadjuk, nincs mit tennünk, teljesen kritikátlanul kell odaállnunk egy olyan álláspont mellé, amelyen bizony szerintem nagyon is van kifogásolni való, akár Barack Obama, akár José Manuel Barroso vagy Herman Van Rompuy, esetleg Angela Merkel nyilatkozatait olvasom. Egészen pontosan nem azzal van gond, amit mondanak, hanem amit nem mondanak, sőt esetleg nem is gondolnak. Hogy a 48 milliós Ukrajnában élő, a hivatalos adatok szerint is majdnem 10 millió (de ha az anyanyelvi hovatartozást veszem, ennél jóval több) orosz helyzetét valamiképpen rendezni kellene. Mellesleg, nemcsak az oroszok, hanem a hozzájuk képest elenyészőnek tűnő más etnikai közösségek, köztük a magyarok, románok helyzetét is. Nem árt belegondolni, hogy Ukrajnában nagyjából annyi orosz él, mint Magyarország egész lakossága, de én most nem őket siratom, mert minden jel szerint „anyaországuk” (stílszerűen: Oroszország-anyácskájuk) amúgy is meglehetősen erőszakosan képviseli az érdekeiket. Nekem más gondom van: az Egyesült Államok és az Európai Unió tettetett közönye a nyelvi-nemzeti identitást érintő ügyekben. Hajdanában ez nem így nézett ki. Úgy értem: a kilencvenes években.

Minden visszavezethető természetesen gazdasági érdekekre, elhitethetjük egymással, hogy akár az anyanyelvhasználat is kevésbé fontos teli gyomorral – hiszi a piszi, ahogy mifelénk mondják –, de ennél azért már a rómaiak is okosabbak voltak, ők ugyanis legalább nem alternatívának tekintették a kenyeret és a cirkuszt, hanem a népámítás két egyaránt fontos feltételének. Nos, a cirkuszt ki-ki értse úgy, ahogy akarja, a lényeg az, hogy a mostanitól különböző Egyesült Államokkal és Nyugat-Európával (akkoriban még többnyire az Európa Tanáccsal, ritkábban az Európai Unióval) találkoztam annak idején, a Ceaușescu-diktatúra bukása után, az ezredforduló előtti esztendőkben, romániai magyar politikusként. Részben biztonságpolitikai megfontolásokból, de meggyőződéses demokrácia-exportőrökként is, emisszáriusok járták a régiót, többek közt Romániát is, és a volt Jugoszláviában zajló szörnyűségek visszfényével az arcukon, próbáltak „pacifikálni” minket. De tulajdonképpen még a jugoszláviai véres konfliktusok előtt, a felbomlott Szovjetunió utódállamaiban fellángoló etnikai viszály hívta fel a világ figyelmét arra, hogy a térségben nemcsak ideológiai, hanem etnikai rendszerváltásra is szükség van, a kommunizmus megszűnt, ám a helyét a nemzeti őrület foglalta el.

Az 1991 szeptemberében kitört hegyi-karabahi háború, amely aztán az örmények lakta tartomány Azerbajdzsántól való elszakadásához vezetett 1992-ben, elég komoly riadalmat okozott mindenfelé. Azt is érdemes felidézni, hogy még korábban éppen nálunk Romániában Marosvásárhely 1990-es márciusa volt talán a legelső vészjelzés. Akkor oda is figyeltek ezekre a jelekre a nyugati hatalmak. Napirenden voltak az egyeztetések az emberjogi és kisebbségi megállapodásokról, éppen csak esti imába nem foglalták Helsinkit és Koppenhágát, majd később az úgynevezett Balladur-tervet, a valóságban soha meg nem valósult Európai Stabilitási Paktumot, amely főként a Balkán és Kelet-Közép-Európa etnikai problémáit lett volna hivatott rendezni. Alapítványok járták keresztül-kasul Romániát is, többek közt az elhíresült, a mérsékeltebb kisebbségi politikusok által üdvözölt, a radikálisabbak által kiátkozott amerikai PER (Project on Ethnic Relations). Ha esetleg nem hamarabb, a kilencvenes évek elején már mindenki láthatta a szovjetorosz nemzetiségi politika álságos voltát, bár azt gondolom, hogy ugyanaz elmondható a románokról is, vagy akár a számunkra régebben már-már kívánatosnak tetsző titói modellről is. Persze, vannak lényegi különbségek, és nem is kell mindent a szemétdombra vetni, hiszen máig nem vagyok hajlandó elhinni például, hogy a totalitárius kommunista birodalom, a Szovjetunió által kirakatként, tartalom nélküli formaként mutogatott autonómiák (köztársaságok, tartományok, körzetek stb.) egy valós demokráciában ne lehettek volna működőképesek. De nyilván ott a kommunizmust nem a nyugati típusú demokrácia váltotta fel (újabban attól tartok, hogy nálunk sem), hanem valami más. A csecsen ügy kezelhetetlensége jól bizonyítja ezt. Nem hiszem hát, hogy éppen az oroszoknak kellene leckét adniuk kisebbségpolitikából bárkinek, például az ukránoknak, a gond az, hogy ennek a fordítottja sem igaz. Nemhogy az ukrán nacionalistáknak, hanem az őket éppen valamilyen rövid távú érdekből támogató Brüsszelnek vagy Washingtonnak sincs ma semmiféle morális alapja, sajnos, másokat leckéztetni azzal kapcsolatban, hogy miképpen kell megoldani az identitáris problémákat. Az Európai Unió legnagyobb, immár legalább két évtizedes mulasztása, hogy álságos módon a tagállamokra, illetve az erőtlen Európa Tanácsra bízza az etnikumközi viszonyok rendezését.

A kilencvenes években még hitelt adtam volna nekik, ma már nem, miközben továbbra is állítom, hogy nincsen más út számunkra, csakis az európai és euroatlanti integráció folytatása, és aki másról beszél, netán autarchiáról, teljes állami önállóságról ábrándozik, az nem érti a világ folyását. De ez nem jelentheti azt, hogy ennek a térségnek az országai, miután 1989 előtti keleti orientációjukból („Szovjetunióban felsütött a nap”) kigyógyultak, most ugyanolyan „pártosan” értsenek egyet azzal is, amivel senki sem érthet egyet, aki a Kárpát-medence történelmét ismeri. Az etnikai kérdés – a megoldáskeresés – ismételt elnapolásáról van szó. Aki pedig erre azt mondja, hogy előbb építsünk fel egy stabil demokráciát, és utána majd ezekkel a részletkérdésekkel is foglalkozunk, annak szíves figyelmébe ajánlom jelen írás ürügyét: Ukrajnát. Ha úgy kell beköszöntenie az ismételt demokráciaépítésnek – mármint az ismétlődő narancsos győzelemnek –, hogy egy egészen jó nyelvtörvényt megpróbálnak érvényteleníteni, akkor bizony kár külön beszélni egy általános demokráciáról, ami így csak fikció, és külön az etnikumközi viszonyok rendezéséről. Ezt a teóriát 1989 után a románoktól sokszor hallottam, viszont a nyugat-európaiaktól és főleg az akkor még kisebbségjogi ügyekben rendkívül aktív amerikaiaktól egyáltalán nem. Mi több, a Koszovó önállósulását köztudottan támogató Egyesült Államok mintha – saját olvasztótégely-múltját felejtve, már-már Karl May és James Fenimore Cooper kamaszosan demokratikus, a világot jó és rossz indiánokra, jó és rossz amerikaiakra osztó szemléletét képviselve – a status quóhoz is (apropó: status quo) azért nyúlt volna hozzá, mert így vélte rendezhetőnek az etnikai konfliktust, másképpen már nem. Utólag sem szeretném azt gondolni, hogy itt valamiféle érdekszféra-szempont érvényesült, valamilyen biztonságpolitikai mérlegelés csupán, semmi más. Hiszen nem vagyok hajlandó rossz döntésnek tartani, hogy miután a kulisszák mögött évek óta készült ez az aktus, amikor 2008-ban Koszovó államot kikiáltották, egyedül az RMDSZ nem volt hajlandó ezt elítélni, a román parlament hisztérikusan hazafias kórusával szemben egyedül mi mertünk (még a más kisebbségi képviselők sem) kiállni az önálló Koszovó mellett. Kormánypárt voltunk éppen, mégsem kívánom senkinek azt az érzést, ahogy az ellenzéki szitokáradat végigömlött rajtunk, de a koalíciós partnerek jeges hallgatására sem szívesen emlékszem.

Tudom hát, mit beszélek. Elhittem, mert el akartam hinni, hogy van egy nagyhatalom, amely rendet szeretne rakni Augiász istállójában, ebben az európai etnikai katyvaszban. Koszovót nem azért támogattuk, mert precedenst láttunk benne – soha nem felejtem, hogyan tapogatóztak körülöttünk az amerikaiak, próbálták megtudni, mit gondolunk –, hanem mert abban bíztunk, tartós lesz a rendezési szándék, és nekünk is meghoz valamilyen megoldást. Ma már úgy látom, nem volt tartós szándék, és eltérően a kilencvenes évek elejétől, amikor számos fontos célt elértünk – anyanyelvű oktatás, nyelvhasználat, elállamosított javak restitúciója stb. – az utóbbi időben a megoldást is egymagunkban keressük. Koszovó kikiáltása idején, persze, ezt már tudhattam volna egyébként, hiszen az Európai Unió két híres-neves biztosával, Franco Frattinival és Olli Rehnnel már elébb, 2005 körül vitába keveredtem, fölöslegesen: nem sikerült őket kisebbségi törvénytervezetünk mellé állítani, miközben a Velencei Bizottságot egy nagyon eredményes meghallgatáson még meggyőzhettem igazunkról. Nem területi autonómiáról volt abban a törvénytervezetben szó, hanem a kulturális autonómiának egy nagyon is mérsékelt, kooperatív formájáról. (Mi tagadás, akkor tudtam meg azt is, hogy a Velencei Bizottság tényleg Velencében ülésezik – hol máshol? –, egy ódon lovagterem-félében hallgattak meg engem, már-már félhomályban, mint valami ellen-inkvizítorok, a jogállamiság felkent, feladatukat nagyon is komolyan vevő papjai.)

Ma viszont mi van? Nem lehet tudni, az Európai Unió irtózik-e jobban az emberjogi, kisebbségjogi problémáktól, vagy az Egyesült Államok. Egytől-egyig felemásnak érzem azokat az állásfoglalásokat, amelyek egyrészt – helyesen – hatalmas veszélyt látnak Ukrajna területi integrációjának megsértésében, és nem csak azért, mert Oroszország megszegi az 1994-es budapesti memorandumot, hanem mert egy ilyen folyamatnak felmérni sem lehet a következményeit, másrészt viszont rendre elfelejtik, hogy Ukrajnában az általuk „kolaterálisan” megtámogatott ukrán nacionalisták éppen úgy veszélyeztetik az etnikai békét, vagyis általában a a békét, mint az oroszok. Holott itt lett volna a kiváló alkalom, hogy Brüsszel és Washington is bebizonyítsa, sokszorosan többet, jobbat, érvényesebbet tud mondani a nemzetiségi kérdés megoldásáról, mint Moszkva, és esetleg azt is meg tudja magyarázni, hogy mi a különbség Koszovó és a Krím-félsziget között, mert van ilyen különbség természetesen, legalábbis ami az elszakadás előzményeit illeti. Ehelyett miket olvasok? Az amerikai elnök azt nyilatkozta február 28-án, hogy az ukrán nép „megérdemli, hogy esélye legyen saját sorsának meghatározására”. Ezzel csak egyetérthetünk. De hiányzik egy félmondat arról, hogy mi van az Ukrajnában élő nem-ukrán etnikumokkal, velük mi legyen. Igaz, hogy rá egy napra már Barack Obama a Vlagyimir Putyinnal folyatott telefonbeszélgetésben – a Kreml közleménye szerint – elismerte, hogy „Ukrajnának és Oroszországnak szilárd történelmi kapcsolatai vannak, és hogy meg kell védeni az ukrajnai orosz ajkúak és más kisebbség jogait”. Jócskán megkésve ehhez az amerikai állásfoglaláshoz képest is, az Európai Unió állam- és kormányfői március 20-i tanácskozásának zárónyilatkozatában végre megjelenik ugyanez a gondolat: az ukrán hatóságoknak „folytatniuk kell az erőfeszítéseket annak érdekében, hogy kinyújtsák a kezüket valamennyi ukrajnai régió és lakosságcsoport felé, és hogy biztosítsák a nemzeti kisebbséghez tartozók jogainak teljes védelmét, támaszkodva az Európa Tanács és az Európai Bizottsági és Együttműködési Szervezet szakértelmére”. Ez is valami, viszont azt a bizonyos szakértelmet emlegetni szinte képmutatásnak tűnik. Vagy legyünk mégis jóhiszeműek: kevés ennyit ígérni. Kevés is, késő is, de remélhetőleg nem véglegesen és főképpen nem végzetesen.

Szemléletváltásra van szükség, vagy legalább „visszaváltásra”: oda, ahol a kilencvenes évek közepe táján tartottunk. Hazabeszélek természetesen. Nincsenek precedensek, nincsenek analógiák, így igaz, viszont nekünk, magyaroknak is nagy szükségünk lenne erre az európai mentalitás-változásra. Hogyan higgyünk még egy demokratikus nemzetközi akaratban – márpedig ebben hinnünk muszáj –, ha Ukrajnában itt is, ott is fellángol az etnikai konfliktus, és erről a nagyvilág csak annyit tud mondani, hogy csúnyák az oroszok. Nem Puskin, nem Tolsztoj, nem Szolzsenyicin, még csak nem is Gorbacsov, hanem Putyin. Amit helyeselhetünk ugyan, de ebben a történetben végül is ki a szép? És melyik nacionalizmust vagy fundamentalizmust kellene nekünk szeretni? Attól tartok, hogy mifelénk a pokolba vezető út is csupa demokratikus szándékkal van kikövezve. S ha odaérünk, akkor már fölösleges lesz azon vitatkozni, hogy ukránul beszél-e az ördög vagy oroszul.

(Amikor ezeket az indulatos mondatokat papírra vetem, az európai parlamenti választási kampány célegyenesében vagyunk már Romániában, ahogyan a többi uniós tagországban is. Járok-kelek Erdély-szerte, figyelem a különböző pártok kampányát, már ami ebből a plakátokon látható. A legmarkánsabb a Szociáldemokrata Párt választási jelszava. Egyszerű, világos és nyilván semmi köze az Európai Unióhoz (vagy mégis?), valahogy így fordítanám: „Büszkék vagyunk, hogy románok vagyunk”. Ennyi. A többi párt is ekörül kapirgál, de kevésbé találóan. Romániában nem „osztották el” egymás között a nemzeti kérdést a politikai pártok, ez nem jobboldali vagy baloldali attribútum, hanem ki ahol éri, ott nyúl hozzá. Ezelőtt néhány évvel még talán azt mondták volna: „büszkék vagyunk, hogy európaiak vagyunk”. Jó lenne figyelni ezekre a változásokra, „mert földünkön az idő érik”, ahogy a költő írta egykor. Aki pedig ma a hírneves Európát elrabolja, félek, előbb-utóbb rá fog jönni, hogy kontinensünk tulajdonképpen egy „szakállas nő”, de szó mi szó, gyönyörűen énekel.)