A 2015-ös év összetorlódó válságai nyomán a “milyen lesz az Európai Unió jövője?” kérdés helyét a közbeszédben átvette a “megmarad-e az Európai Unió?”. Több forgatókönyv is lehetséges, de egy valamit jó, ha mindjárt az elején tisztázunk. A drámai kérdésfelvetés ellenére nagyon kicsi a valószínűsége, hogy az Unió formális intézményrendszere megszűnjön. Nem csak arról van szó, hogy a nagy szervezetek általában jócskán túlélik azt az időpillanatot, amikor elveszítik alapfunkciójukat, egyszerűen túl sok különböző és jelentős érdek fűződik az európai intézmények fennmaradásához. Az integráció bizonyos elemei, főleg a piaci integrációé, változatlanul olyan előnyöket biztosítanak nagy befolyású szereplőknek, amelyekről nem fognak lemondani egy mégannyira jelentős politikai válság miatt sem. Valójában változatlanul az a jelentős kérdés, hogy milyen lesz Európa és nem az, hogy lesz-e.

Az egymással csak bilaterális kapcsolatban álló nemzetállamok rendszeréhez tehát nincs visszatérés. Rántottából tojást már nem lehet csinálni. Ez viszont messze nem jelenti azt, hogy az intézményrendszer, és főleg az európai politika marad a régiben. Megint csak nem a változás ténye a kérdéses, hanem az iránya.

Az unió központi intézményrendszere messze nem stabil. A gazdasági kormányzás egyes elemei a szerződésekből nem levezethető módon – ha tetszik: alkotmányellenesen – működnek. Demokratikus legitimitásuk eddig is kérdéses volt, amit folyamatosan tovább gyengítenek az utólag felszínre bukó történetek, mint például az Európai Központi Bank szerepe az ír pénzügyi válság kezelésében. Az euróválság kezelése amúgy sem tekinthető az unió sikertörténetének. A megoldás a gazdasági kormányzás intézményeinek “alkotmányossá tételével”, működésük minimális átláthatóságának biztosításával kezdődik.

Putyin Oroszországának agressziója Ukrajnában olyan precedens nélküli kihívás elé állította a közös kül- és biztonságpolitikát és intézményi képviselőit, amely alapjaiban rendítette meg azt az elképzelést, hogy Európa közvetlen szomszédságában és az eggyel tágabb régióban nem hagyományos, alapvetően kereskedelmi, pénzügyi és “normatív”, értékközvetítő hatalomként képes lehet megjeleníteni és érvényesíteni érdekeit. Akár a legszorosabban vett biztonságpolitikai érdekeit is. A már egyáltalán nem globális hatalom Oroszország katonai kihívására az unió a kereskedelmi hatalmak szokásos eszközével, szankciókkal felelt. Ezek nem is hatástalanok, de alapvetően csak feltartóztatásra, a status quo biztosítására alkalmasak, a válság megoldására nem. Ahhoz a mainál jóval egységesebb fellépésre és sokkal jobban tisztázott hatáskörökre van szükség.

És persze újra kell gondolni a szomszédságpolitika és a közös kül- és biztonságpolitika céljait és lehetséges eszközrendszerét. Méghozzá az alapoktól. Nem lenne meglepő, ha a megoldás része a katonai erőprojekciós képesség sürgős kialakítása lenne. Magyarán egy közös európai hadsereg felállítására lehet szükség, ami legalább a közvetlen szomszédságban képes érvényesíteni az unió érdekeit. Másképp nehéz elképzelni, hogyan maradhat Európa komoly szereplő a globális porondon. Világos kell, hogy legyen mindenki számára, az ilyen típusú kihívásokra még a legjelentősebb tagállamok sem képesek önmagukban hatásos választ adni. A nemzetállami hatáskörbe visszautalt külpolitika nem megoldás, az struccpolitika.

A menekülthullám pedig olyan területen idézett elő politikai válságot, ahol Európa nem volt rá felkészülve, holott a migrációs mozgásokat elég jó közelítéssel becsülték meg a szakemberek már 2013 nyarán. Hogy az Unió egyik legnagyobb szimbolikus sikere, a belső határok felszámolása azaz Schengen túléli-e a válságot, és ha igen, milyen földrajzi kiterjedésben, az a következő két hónapban valószínűleg eldől. Nem kizárt, hogy szűkebb területre szorul vissza, amibe már nem fognak beleférni a menekültkérdésben a szolidaritást felmondó visegrádi országok. A menekültpolitika egységesítése, az Unió külső határainak közössségi forrásból finanszírozott ellenőrzése és védelme, a biztonságos “menenkültfolyosók” és a határok közelében felállított ellenőrző központok, az úgynevezett “hotspotok” megoldást jelenthetnek. Egy feltétellel: ha biztosan tudjuk, hogy utána pontosan mi történik a befogadott menekültekkel, hova kerülnek, mire számíthatnak. Ehhez az Unió tagállamai részéről hatékony és szolidáris tehermegosztására, közös politikai akaratra van szükség. És még csak ezután nyílik ki a további kérdés, hogy vajon a menekültpolitika egységesítése után van-e szükség, és ha igen, milyen mértékben a tagállamok bevándorlás-politikájának összehangolására is, ami eddig tabu volt a Tanácsban. Akárhogy is, ebben az esetben is az a helyzet, hogy az alapkérdésre tagállami szintű megoldás nincs, ott csak a probléma továbbrugdosása történik és történhet.

A három nagy válság tehát mind-mind arra példa, hogy a megoldás akkor is csak közös, uniós szinten képzelhető el, ha az intézmények – egységes politikai akarat híján – ezt átalában csak jelentős késéssel, rossz hatékonysággal tudják kiizzadni magukból.

Az európai politika természetesen nemcsak intézményekből áll, hanem eljárási módokból, “viselkedési szabályokból”, a döntések előtti egyeztetések rendszeréből is. Ez a formálisan nem lefektetett működési mód volt a felelős a döntéshozatal viszonylagos lassúságáért, de az Unió intézményei és a tagállamok közötti kohézió fennmaradásáért is. Mindez ugyanis bizalmat, minimális, de tartós és kölcsönös szolidaritást igényel a tagállamok között. Viszont éppen ez a bizalmi, szolidaritási hálózat rendült meg a három válság során, ha nem is azonos mértékben. Az informális működési mód erózijának története egyáltalán nem érdektelen, de részletes elemzésére itt nincs tér. Elég legyen annyi, hogy meggyőződésem szerint Merkel kancellár a görög válság hibás, Németország-központú kezelésével szakította fel először ezt a szövetet. A német “vezetés” pontosan a korábbi egyeztetési normákat rúgta fel, és tette a görög ügyet szimbolikusan Észak-Dél szakítópróbájává. Emellé a hasadás mellé aztán a visegrádi négyek szolidaritást felmondó, menekültpolitikai ámokfutása tépte fel a szövet egy másik részét. Jelenleg ott tartunk, hogy évtizedek óta nem tapasztalt bizalmatlanság lengi körül mind a Tanács üléseit, mind az intézményközi politikát.

Az informális egyeztetések rendszere azonban nem csak előny, hátrány is. Az átláthatóság hiánya, a döntési felelősség beazanosításának nehézsége a legfontosabb politikai tényezőt idegeníti el – az európai választókat. Azt gondolom, a számonkérhetőség, az átláthatóság jelentős növelése nélkül nem lesz olyan visszatérés az informális egyeztetések hagyományos európai rendszeréhez, amit az európai állampolgárok is széles körben el tudnak fogadni. A demokrácia alapelemeinek erősítése nélkül nem lesz megoldás az intézményi és működési válságokra.

Könnyen lehet, hogy ezek a folyamatok a szolidaritási és egyeztetési rendszert a közeljövőben Európa néhai magjára szűkítik le. Az eurozóna gazdasági kormányzása hatékonyságban és – talán – átláthatóságban is erősödni fog, de ebből a szorosabb együttműködési rendszerből könnyen kimaradhat a mi régiónk. Ha a gazdaságpolitikán kívül a szoros együttműködés szűkebb köre más szakpolitikai mezőkre is átterjed, akkor Európa nem pusztán “kétsebességessé” válik, hanem intézményesül a belső periféria eddig is létező lemaradása, miközben a politikai képviselet, az érdekérvényesítés lehetősége “alkotmányosan” is beszűkül. Messzire vezetne annak kifejtése, hogy ez hány területen érintené hátrányosan Magyarországot és a visegrádi régiót. Elég annyi, hogy a periféria orszgainak minden indoka meglenne, hogy megpróbálják elkerülni ezt a kimenetelt.

Sajnos ebben a pillanatban mintha minden érintett kormány éppen az ellenkezőjén dolgozna. Nagyon kíváncsi vagyok, nekik vajon milyen kép él a fejükben az unió lehetséges jövőjéről.

A szerző az LMP európai parlamenti képviselője