Hont András: Kritikátlanul

„A kritika területe olyan, hogy itt végzetes az áltudós működése, mivel az igazi tudós módszerét követi, de nem rendelkezik a felkészültségével. Elkezdi osztályozni a könyveket, még mielőtt megértette vagy elolvasta volna őket.”  Az idézet Edward Morgan Forster angol regény- és esszéírótól származik, aki ezt követően szórakoztató példákkal mutatja be, hogy milyen kategóriákat képes létrehozni az áltudományosság az illetlen könyvektől a pedikűrözéssel és az időjárással foglalkozó művekig.

Magyarországon ez máshogy van: a kritika – amennyiben nem szemérmetlen dicséret – ingerültséget és hárítást eredményez, így – ha jó, ha rossz – hatást sem tud kiváltani. Viszont a kritikusok kritikusai kezdik áltudósok módjára külső ismérvek alapján besorolni a bírálókat. Mindez arról jutott eszembe, hogy nemrég Tusványoson lépett föl a Kiscsillag zenekar, és ez heves indulatokat szült. Voltak, akik a zenészek szemére vetették, hogy Erdély egyik legnagyobb, az évi rendes Orbán-szeánszok körítéseként is szolgáló könnyűzenei eseményén talán nem kéne olyanoknak részt venniük, akiknek ezer bajuk van a létező orbánizmussal. A kultúrharc egyik vezértrollja pedig azt olvasta a szervezők fejére, hogy miért hívják meg „a liberálisok sztárjait”, „Orbán- és magyarfóbiás alibi előadókat”.

Az együttes frontembere, Lovasi András igen sértődötten reagált, szerinte a „szélsőliberálisok” és a szélsőjobbosok ugyanúgy meg akarják mondani, hogyan viselkedjen. Ekkor érkezett Tamás Gáspár Miklós, aki a rá jellemző maró gúnnyal elküldte Lovasit „dudorászni”, egyben megkérdezte, hogy ugyan már miféle „szélsőliberális hörgedezőkkel” futott mostanában össze a neves zenész: Immanuel Kanttal, netán Eötvös Józseffel? Ezzel még mindig nem értünk a végére, a Lovasival rokonszenvezők és a kényszeres középen állók részéről megszületett a verdikt: TGM és az orbánista vezértroll ugyanazt mondja, mindketten elő akarják írni egy zenésznek, hogy hol koncertezzen. Lovasi pedig mély humánummal annyit fűzött hozzá, hogy egyszerre ugat az összes kutya.

Így kerül a pedikűrözés címszó alá az a munka is, amelyik a lábápolással foglalkozik, meg az is, amelyik az amputációval. (A lábatlani papírgyár történetét feldolgozó monográfiát ne is említsük.) Nos, nem. Merőben különböző dolgokról van szó. A hatalom szolgájaként egy hatalom által patronált rendezvény szervezőinek fölróni, hogy miért teszik lehetővé politikailag gyanús művészek találkozását a közönséggel, továbbá egy mondaton belül száműzni is ezen művészeket a nemzetből – ez alapvetően más, mint föltenni a kérdést, hogy mennyiben egyeztethető össze a vállalt alkotói fölfogással, elvekkel az, hogy az ember ugyanazon az eseményen szerepel, részben ugyanazok előtt, ahol és akik előtt Bayer Zsolt is kifejti világmegváltó nézeteit. Mennyiben járul hozzá ezzel e nézetek elfogadottságához? Ez egy úgynevezett szempont. Ahogy természetesen az is az, hogy miért maradjon távol egy előadó attól a helyszíntől, ahol a legtöbb helyi rajongóját érheti el, meg az is, hogy egy zenésznek is meg kell élnie. Csak nyílt vitában dőlhet el, hogy melyik mellett állnak nyomósabb érvek. Lovasi helyében én valószínűleg nem léptem volna föl, de önmagában attól még nem tartom megvetendő alaknak, hogy elment. (A kutyázásért már inkább.)

Szélsőliberálisozni viszont nettó hülyeség. Egy liberális lehet doktriner, életidegen, felületes, de nem tud szélső lenni annak az eszmének a követője, mely eszme éppen azt hirdeti, hogy minden ember morálisan egyenlő, és hogy cselekedeteink során tiszteletben kell tartanunk a többiek döntési szabadságát is. Lovasi és nyomában a többiek a NER szóhasználatát vették át, ami nem csupán helytelen, de jelen körülmények között gyáva magatartás is. A rezsim bevon minden nemszeretem vagy csak a többség szerint furcsa dolgot a liberális fedőnév alá, hogy azután valóban szabadságellenes politikát folytasson. Pedig nem liberális a politikailag korrekt beszéd, a genderelmélet, a szelektív hulladékgyűjtés, a vegán étkezés, az azonos neműekhez vonzódás és a Kiscsillag hallgatása. Ezek egyike, másika vagy akár az összes lehet jellemző liberálisokra, de nem liberalizmus, márpedig törekedni kell a pontos megfogalmazásra.

A kritikának éppen az a célja, hogy a hibákra, a hiányosságokra, a rossz megoldásokra fölhívja a figyelmet, azaz jobbítson. Emiatt a kritikus nem érezhet szégyent. „Vagy valami hasznossal foglalkozik az ember, vagy sem. Az előbbi esetben a bocsánatkérés fölösleges, az utóbbiban hiábavaló” – írja Lessing, a modern színikritika megalapítója. Nálunk – és újabban világszerte – azonban ezt a hasznot kétségbe vonják, mivel egyre kevésbé hiszünk a személyes ízlés – ami fejleszthető!, lásd kritika – alapján és/vagy racionálisan hozott döntésekben. Választásaink többnyire a valahová tartozásról szólnak, akkor is, amikor telefont veszünk, és akkor is, amikor megbízást adunk egy pártnak az ország ügyeinek vitelére. (Ájfonos vagyok, fideszes vagyok – hallható rendszeresen.) Így a bírálatokból identitásunk megkérdőjelezését olvassuk ki, és nem a döntéseink tökéletesítéséhez való hozzájárulást. Én azonban nagyon határozottan úgy gondolom, hogy a másik szabad elhatározásának tiszteletben tartása és a kritizálás lehetősége együtt ér valamit. De hát ez egy szélsőliberális álláspont.