Nem mindenkinek tetszik

A Fiesta de San Fermín hivatalosan a bőrkulacsok védőszentjének életéről és munkásságáról emlékezik meg – valójában az Encierro de los Toros-ról, avagy a bikák futtatásáról híresült el.

Az utóbbi szertartást az egyhetes ünnep minden hajnalán megrendezik, alkalmat adva az adrenalin szerelmeseinek, hogy több 600 kilós, ölésre idomított bikával kergettessék végig magukat a város utcáin.

A gyengébb idegzetűek számára, akik inkább nézni szeretik a veszélyt, minden este bikaviadalokat rendeznek. El Litri, az 1950-es évekbeli sztármatador egyszerűen és emlékezetesen fogalmazta meg a szakmájához szükséges sztoicizmust: „amikor belém hatol a szarv, kikapcsolok, mintha leoltották volna a villanyt”. Éjszakánként a bátrak és félénkek egyaránt élvezhetik a tűzijátékot, a féktelen ivást, az éneklést és a táncot a bájos, öreg városka utcáin.

Könyvajánló

A fájdalom gyönyöre Sevillában, karnevál Port of Spainben, Oktoberfest Münchenben és még tucatnyi ünnep a világból. Ha érdekli Önt, rendelje meg a Bolygóbulit most!

A bikák hatékony reklámfigurának bizonyultak Spanyolországban. A nekik tulajdonított jellemzők részben testi adottságaikból, részben féktelenül vad jellemükből adódnak. Ezek az állatok nemcsak akkor ölnek, ha sarokba szorítják őket vagy ha éhesek.

A harci bikák gyorsak, jól manővereznek, és ügyesen használják sokszáz kilós testüket, amikor szarvaikat bőrön, húson, csonton akarják keresztüldöfni. Ha a bika felnyársalta áldozatát, a levegőbe veti, és újra döf. A morilla – a nyakánál található izomnyaláb – elég erős ahhoz, hogy a bika akár egy lovat is a levegőbe repítsen, páncélos lovagjával együtt.

A bikával való találkozást már csak azért is nehéz túlélni, mert az állat, amint megpillant valamit, azonnal támad, és sosem hagyja félbe a megkezdett munkát: addig támad, amíg vagy ő, vagy ellenfele el nem pusztul.

Ember vs. bika

A veszedelmes állatok megtámadása az ember egyik első cselekedete volt, amit jónak látott megörökíteni az utókornak – talán vadásztudományának ünnepléseként. A spanyolországi Pindar-barlangban 8000 éves rajz őrzi egy vad bika és két férfi összecsapásának emlékét. A vadállattal lándzsa végzett, két támadója pedig sebesülten fekszik mellette. A rajz tanúsága szerint az életveszélyes kaland az egyik férfinak még a szexuális fantáziáját is beindította. Őskori bikakultuszokra, imádásukra vagy leölésükre utaló nyomok Krétától Szibériáig mindenütt előkerültek – az ember tehát, bárhol is találkozott a bikákkal, mindig nagy jelentőséget tulajdonított nekik.

A Római Birodalomban úri sportnak számított a bikaölés, és valószínűleg a rómaiak révén jutott el a sport a  spanyolokhoz is. A Kr. u. 73-ban alapított Pamplonában is a kezdetektől fogva gyakorolták, de a hosszú vízigót és mór uralom idején a bikákhoz fűződő sport eltűnt a város életéből. Amikor az északi spanyol területek újra keresztény kézre kerültek, Pamplonát, és vele együtt a bikaölés szokását újra feltámasztották. Pamplonában a források 1385-ben tesznek először említést hasonló szórakozásról. A város egyik elbarikádozott terén eresztették el a bikákat, amelyeknek szarvára égő fáklyákat erősítettek. Néhány bátor artista veszélyes mutatványokkal kápráztatta el a közönséget a szarvakba kapaszkodva, majd lándzsákkal döfték le az állatokat. A következő másfél évszázadban az írott emlékek egyre gyakrabban említik a nincstelenek és a gazdagok által egyaránt űzött sportot. 1567-ben V. Pius pápa ediktumban helyezte kilátásba mindazon uralkodók kiátkozását, akik országukban engedélyezik a bikaviadalokat. A pápai bulla nem az állatok elleni kegyetlenkedésnek akart gátat venni, sokkal inkább a katolikus áldozatok számát kívánta csökkenteni.

A pápai utasítást a spanyolok ez alkalommal egyáltalán nem szívlelték meg, sőt, II. Fülöp király nem sokkal később egy hegyi városkában, Rondában megalapította a Real Maestranza de Caballeriát. Az intézmény harcművészeti képzést nyújtott a király lovagjainak, és többek között a bikaölés is benne volt a tananyagban. Két évszázaddal később, V. Fülöp személyében Pius pápának Spanyolországban is akadt egy kései támogatója: a király úgy vélte, hogy a bikaviadalok hátrányosak az országimázs szempontjából, mivel erősítik a civilizálatlan társadalom benyomását. A sport azonban a vallási után a világi rosszallást is túlélte.

A bika és a vörös posztó

A makacs tévhit cáfolata a Legendavadászat című könyvben. Rendelje meg most, jelentős kedvezménnyel, ingyenes házhozszállítással.

A XIX. században Spanyolország-szerte – többek között Pamplonában is – több Plaza de Toros épült, vagyis a bikaviadalok céljainak megfelelő arénák létesültek, és a „szórakozás” rendjét biztosító törvényi szabályozás is megszületett. A motorizált szállítás kialakulásáig a bikákat több száz kilométerre kellett terelni a tenyésztelepekről az arénákig. Sok városban bevett szokássá vált, hogy a lakók az érkező bikák nyomába szegődtek, és futva kísérték végig őket az utcákon az istállókig. A pamplonaiak sokkal rizikósabb ötlete, jelesen, hogy az emberek a bikák előtt fussanak, valószínűleg az első aréna felépítése idején, 1843 körül született meg. A feladat hamar közkedvelt elemévé vált a helyi ünnepnek, és mire Ernest Hemingway világszerte híressé tette „Fiesta” című regényében, a pamplonai futás San Fermín legfőbb műsorszámának számított.

Mondj nemet!

Az állatvédők régóta tiltakoznak a pamplonai bikafuttatás ellen. A minap PETA állatvédő szervezet aktivistái vetkőztek meztelenre Barcelona központjában, így emelve fel szavukat a bikaviadalok ellen. A “Mondj nemet a bikaviadalokra, bújj te is a bika bőrébe” feliratokkal tiltakozók idén is megrendezik mára szintén hagyományossá vált emberfuttatásukat, melyen a résztvevők futhatnak meztelenül és ruhában is. A szervezők azt szeretnék elérni, hogy a San Fermín megmaradjon hagyományként, sok zenével és szórakozással, de anélkül, hogy eközben állatokat öldösnének halomra. Tavaly több mint 700-an vettek részt a meztelen emberfuttatáson, köztük magyarok is.

Az eleddig tizenhárom életet követelő, és több mint 200 balesetet elkönyvelő encierro népszerűsége töretlenül nő. Pamplona városvezetése elmondhatja magáról, hogy ők rendezik a legveszélyesebb hivatalos ünnepet.

A Fiesta de San Fermín mindig július 6-án délben kezdődik Pamplona főterén, a Plaza de Ayuntamientón. Az ünnep résztvevői – más néven a pamplonicák illetve sanfermínek – már egy órával a nyitány előtt elkezdenek gyülekezni. A sanfermínek – férfiak és nők egyaránt – mind fehér ruhát viselnek, vörös övvel és kendővel kiegészítve. A pamplonai ünnep ezzel igencsak elüt a globális trendektől: az ünnepeken ugyanis öltözködés tekintetében sokkal jellemzőbb az egyéni feltűnősködés, mint az egyenruha által biztosított tömegélmény. A fehér–vörös viselet révén azonban a San Fermín idejére megszűnnek a társadalmi különbségek.

A sanfermínek tömege a chupinazo kilövésére vár: a rakéta robbanása jelzi az ünnep kezdetét. A spanyolok – bár sokan már üvegből reggeliztek – szigorúan betartják az etikettet, és a chupinazo robbanásáig visszafogják magukat. Amint azonban a tűző Nap fényében alig láthatóan felvillan a jelzés, kitör a vigasság. A pezsgő lőtávolon belül mindenkit elborít, mire válaszul nyerstojás- és lisztlövedékek záporoznak a támadókra. Néhány percen belül a fehérruhások nagy részét tésztaszerű massza borítja. A tapasztaltak tudják, hogy semmi értelme hazarohanni és átöltözni, hiszen az első tűzpárbaj csak bemelegítés volt a továbbiakhoz képest. Ha valakin túl kevés a kosz, együttérző idegenek sietnek a segítségére, és borral, hipermangános vízzel vagy disznóvérrel pacázzák össze.

Az ünnep minden napján két nagy esemény várja a mulatni vágyókat: a délelőtti encierro, amikor a sanfermínek személyesen néznek szembe a veszéllyel, és a délutáni corrida, ahol matadorok életveszélyes mutatványai láthatók. A két program közötti üresjáratot féktelen kicsapongások jellemzik. Az ivászathoz és a tánchoz charangák – rezesbandák – szolgáltatják a zenét, amelyek a peñák – klubok – tagjaiból állnak össze. A charangák nomád hordákként vonulnak fel-alá Pamplona utcáin, nyomukban a táncoló nyájjal.

© AP

Az első encierro július 7-én reggel indul. Az előkészületek hajnali 6 körül kezdődnek: az útvonalat megtisztítják, fellocsolják, és nehéz fabarikádokkal elkerítik, nehogy a bikák szabadon randalírozhassanak az egész városban. A bikákat a karámban illetve a futtatás során a tinók jelenléte nyugtatja. Az esetlen, nagy szemű és ideges tekintetű heréltekből ugyanannyit eresztenek szabadjára Pampolnában, mint a bikákból. A harci bikák ugyanis nagy tömegben viszonylag kezelhetőek, mivel engedelmeskednek a csordaszellemnek. Amint egy bika elszakad a többiektől, teljesen megőrül, és azonnal rátámad mindenre, ami csak él és mozog.

A bikák karámjától a Plaza de Torosig vezető út 900 méter hosszú, macskaköves utcákon kanyarog végig. Az útvonalnak jól elkülöníthető részei vannak, az egyes szakaszokat be is kategorizálták annak alapján, hogy mekkora a felöklelés valószínűsége. Az encierro kezdete előtt a rendőrség kiszűri a részegeket, akik járni is alig tudnak. A válogatás módszerei sokat finomodtak az évek során: a futásra láthatóan alkalmatlan sanfermíneket valaha furkósbottal ütötték le, majd kidobták a pálya szélére, nehogy komolyabb bajuk essen. A tömeg aztán egyszerre nekiindul: mindenkin úrrá lesz a félelem. A futók összeütköznek, sorra felbuknak, és a többiek lábába kapaszkodva igyekeznek talpra állni. A hajsza rémálommá válik: az üldözöttek képtelenek legyűrni a fenyegető veszélyt, hadonászva próbálnak úszni a fehér–vörös emberáradatban.

Az encierro a pamplonai arénában végződik; a futam általában nem tart tovább három percnél, de mind a nézők, mind a futók számára sokkal hosszabbnak tűnik. A bikák és herélt kíséretük betörnek a napsütötte arénába, majd berohannak a karámokba. Amint a levegő után kapkodó futók biztonságban érezhetik magukat, égnek emelt karokkal pörögnek saját tengelyük közül. Az encierrót aztán újabb bikavadítások követik. Az amatőr matadorok gyakorolhatják a kendőkezelést, és kipróbálhatják, milyen érzés, ha a bika felökleli, és levegőbe veti őket. Néhány csonttörő attrakció után a becerrókat is bezárják, kiürül az aréna, és a sanfermínek folytatják az ivást és a táncot.

© AP

Az ünnep másik napi rendszerességgel jelentkező programja, a corrida este fél 7-kor kezdődik. Míg az encierro élesben teszteli a sanfermínek idegeit, a bikaviadalokon inkább az derül ki: mennyire bírják a vérontás látványát. Minden bikaviadal a gyilkolásról szól: az arénába dühödten betörő bikák mindegyike holtan távozik.

A corridák alkalmával egymás után hat bika leli halálát, három matador kardjától. A rangidős matador öli meg az első bikát, egy kevésbé rangos a másodikat, a harmadik pedig a legkevésbé tapasztalt matadorra marad. A ceremóniát aztán még egyszer, ugyanilyen sorrendben megismétlik. Ha az egyik matadort megöli vagy harcképtelenné teszi ellenfele, a rangidős matador végez a renitens bikával. Ha két matador is megsebesül, mindhárom bika a harmadikra hárul, aki egyhetes börtönbüntetést érdemel, ha nem tudja teljesíteni a feladatot.

A matadorokat három szempont, a parar, a templar és a mandar alapján ítélik meg. Az első azt mutatja meg, mennyire képes megvetni a lábát a bika előtt, a második az időzítés és koncentráció iránti készségét érinti, a harmadik pedig arról szól, képes-e a küzdelmet irányítani. Ha a közönség nem ítéli kellően elegánsnak utolsó mozdulatukat, gyakran kifütyülik őket. A tény, hogy a matadorok valóban életüket veszthetik, adja meg a bikaviadal pikantériáját – és ezzel maguk a matadorok is tisztában vannak. A 20-as években Varelito néven harcoló Manuel Varé García 1922-ben halálosan megsebesült egy corrida során. Utolsó szavaival a vért szomjazó közönséget átkozta: „Ezt akartátok! Ezt akartátok, és íme, én megadtam nektek! Most örülhettek!”

Július 14-én éjfélkor a tömeg elfújja a gyertyákat, és mindenki hazatér. Sokan a templom kerítésére kötözik vörös kendőiket, hogy köszönetüket fejezzék ki a szentnek a kellemes ünnepért. A mániákus adrenalinszomjazók azonban másnap reggel újra összegyűlnek a bikák karámjai előtt, a „buszfuttatásra”: a nyolcas busz útvonala ugyanis egybeesik a bikafuttatás pályájával, és remek alkalmat kínál arra, hogy újrajátsszák az encierrót.