Az Európai Unió már most is a világ legnagyobb energiaimportőre, és mivel a kereslet folyamatos bővülésével párhuzamosan az európai készletek apadnak, egyre erősebb lesz a külső forrásoktól való függőség. Az import már ma az energiafogyasztás felét adja, húsz-harminc éven belül pedig - ha a tagállamok nem tesznek semmit - 70 százalékra nőhet az aránya. A következő két évtizedben legalább ezermilliárd eurót kell az elöregedett energetikai infrastruktúra korszerűsítésére fordítani, ám egyelőre nem világos, ki állja a cechet. Ha az energiaellátás biztonsága veszélybe kerül, az az EU egészének a versenyképességére is visszaüthet. Ráadásul a felhasznált energia 80 százaléka szénhidrogén-alapú, így a fogyasztás évi 1-2 százalékos növekedése mellett az üvegházhatású gázok kibocsátása 2012-re 5 százalékkal emelkedhet, holott a kiotói jegyzőkönyv 8 százalékos csökkenést irányoz elő.

Ezek a legfontosabb megállapításai az Európai Bizottság (EB) által a minap közzétett "zöld könyvnek", amelynek üzenete: Európa sem energiabiztonsági, sem versenyképességi, sem környezetvédelmi szempontból nem engedheti meg magának, hogy 25 elkülönülő energiapiaca és eltérő energiapolitikája legyen. A dokumentum hat területen (lásd Iránymutatás című írásunkat) több mint húsz javaslatot tesz a tagállamoknak, miként tudnának válaszolni a 21. század kihívásaira.

A stratégiai-biztonsági jelentősége miatt évtizedeken át nemzeti hatáskörben tartott energiapolitikák összehangolásával kapcsolatos elgondolások kidolgozására az EU állam- és kormányfői a tavaly őszi Hampton Court-i csúcstalálkozón kérték fel az EB-t. Az igazi lökést azonban az év eleji orosz-ukrán gázvita adta meg, amely felfedte az unió egyes tagállamainak sebezhetőségét, és azt, hogy az EU felkészületlen az esetleges ellátási zavarok elhárítására.

Az energiaipar képviselői üdvözölték, hogy az EB az egységes energiapiac létrehozását állította középpontba. Ehhez először is a 2007 derekától papíron liberalizált nemzeti energiapiacokon kell megszüntetni a régi-új monopóliumokat, szétválasztani a termelést, a vezetékeket és hálózatokat, valamint az elosztást. Egyúttal meg kell kezdeni az energiarendszerek összekapcsolását, ami egyszerre növeli az ellátás biztonságát és hatékonyságát. A tanulmányt bemutató múlt heti sajtóértekezletén José Manuel Barroso EB-elnök egyértelműen utalt rá: mindez elképzelhetetlen tőkeerős, multinacionális energiavállalatok nélkül. A francia GDF-Suez és a német-spanyol E.ON-Endesa energiaszolgáltatók fúziója körüli legújabb konfliktus (HVG, 2006. március 11.) szerinte csak az egységes energiapiac kialakulását kísérő "szülési fájás". Az ágazat határokon átnyúló konszolidációja visszafordíthatatlan folyamat, amit az is jelez, hogy az uniós energiapiacon már az idei első két hónapban 117 milliárd euró értékű vállalatfelvásárlási szándékot jelentettek be, szemben a 2005-ös egész évi 130 milliárddal.

Az EB igen óvatos ajánlásokat fogalmaz meg a lehetséges közös politikákra, mert az EU "kormányának" ebben a szférában egyelőre csekélyek a jogosítványai. Innen a furcsa ellentmondás: az EB egyfelől a tagállamok közti szolidaritásban látja az ellátásbiztonság szavatolásának legfontosabb eszközét, másfelől viszont nem óhajt beavatkozni abba, hogy az egyes országok milyen forrásokból szerezzék be az energiát, s hogyan diverzifikálják energiaszerkezetüket.

A legérzékenyebb kérdés a nukleáris energia, hiszen vannak olyan tagállamok - például Németország, Ausztria, Olaszország, Spanyolország, Belgium - ahol jogszabályi tiltás vagy politikai megállapodás miatt nem lehet atomerőművet építeni, illetve a meglévőket be kell zárni. Ugyanakkor az EU villamosáram-termelésének mintegy harmadát adják az atomerőművek, amit belátható időn belül nem lehet pótolni más nem fosszilis energiával. A "zöld könyv" ezért finoman sugallja, hogy újra meg kell vitatni Európában a nukleáris energia jövőjét.

A környezetvédő szervezetek éppen a túlzott kompromisszumok miatt bírálják a "zöld könyvet". Szerintük Brüsszel nagy figyelmet szentel a szénhidrogén-ellátásnak, miközben az EB adataiból is látszik: Európa kiszolgáltatottságát hosszú távon csak a megújuló energiaforrások fejlesztése mérsékelheti. Ehhez képest azonban az EU a múltba tekint, ahelyett hogy a megújuló energiaforrások és az energiatakarékos technológiák felhasználását ösztönözné. Kétségtelen, már az EU által korábban kitűzött célok - 2010-re az energiafogyasztás 12 százalékát kellene megújuló forrásokból fedezni, a közlekedésben a bioüzemanyagok részesedését 5,75 százalékra kéne növelni, 2020-ra pedig 20 százalékos, mintegy 60 milliárd eurós energiamegtakarítást kellene elérni - is meglehetősen szerények, ráadásul a "zöld könyv" szerint a tagállamok még ezeket sem fogják teljesíteni.

VIDA LÁSZLÓ / BRÜSSZEL