A történelem nem egyéb, mint meglepetések sorozata. Semmi másra nem készíthet fel bennünket, mint újabb meglepetésekre - jelenti ki az Egyesült Államok utolsó elnöke "Michigan királyának", aki nagyképűen találkozójuk alatt is Thuküdidészt olvas, és fennhangon hirdeti: aki nem okul a történelemből, arra kárhoztatik, hogy megismételje azt. A tavaly elhunyt amerikai író, Kurt Vonnegut Börleszk című regényében elhangzó párbeszéd és a történet a szkeptikus elnököt igazolja: Manhattan lakóit a rejtélyes Zöld Halál pusztítja, az épületek jó része a gravitáció ingadozásai miatt összeomlik, a kínaiak pedig miniatürizálják magukat, és kolonizálják a Marsot. A groteszk jelenetek mind azt a korunk történészei által széles körben vallott nézetet húzzák alá, hogy a jövőt képtelenség előre jelezni.

Mégis éppen erre, vagyis a prognózisgyártásra szólítja fel a szakmát a Nature című, tekintélyes tudományos folyóiratban megjelent esszéjében Peter Turchin, a Connecticuti Egyetem ökológus-matematikus professzora. Szerinte csak úgy sikerülhet egészséges társadalmat létrehozni, ha a történettudomány megújul, és a természettudományokhoz hasonló elemző-előrejelző diszciplínává válik. A történészek - ironizál Turchin - ma is vitáznak arról, hogy a felvetett több mint kétszáz ok közül melyek vezettek a Római Birodalom bukásához; ez olyan, mintha a fizikusok nem tudnák, hogy az égést a 18. században elvetett flogisztonelmélet avagy a több mint másfél évszázada általánosan elfogadott termodinamika írja-e le helyesen.

Nem szakmabeliként kibicel - vágható Turchin fejéhez -, csakhogy ő az utóbbi években több olyan tanulmányt is publikált, amelyekben bemutatta, mire gondol. Két kollégájával Anglia, Franciaország, Oroszország és a Római Birodalom különböző történeti korszakainak demográfiai, társadalmi és politikai adatsorait összevetve úgy találta, hogy az úgynevezett "instabilitási események" - például parasztlázadások, polgárháborúk - sokkal gyakoribbak olyankor, amikor a népességszám csökken, mint amikor növekszik. Az összefüggés - hivatkozik más kutatásokra - az ókori Kínában és Egyiptomban is érvényes volt. Éppen ezért Turchin hisz abban, hogy a történelem az élet tanítómestere, pontosabban az lehetne, ha a politikusok odafigyelnének rá. Szerinte a korábbi brit miniszterelnök, Tony Blair is rossz nebulónak bizonyult, amikor a népesség 50 százalékára akarta növelni a diplomások számát. "Feltehetőleg nem volt tudatában annak, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkező fiatalok túlkínálata politikai krízist okozott az 1789-1848 közötti Nyugat-Európában, a feudális Japánban, a modern Iránban és a Szovjetunióban."

Turchin mindazonáltal óvatosabb, mint a történelem alapvető mozgatórugóinak feltárásán fáradozó - elsősorban intuícióikra hagyatkozó - 19. századi nagy elődök, például a német Georg Wilhelm Friedrich Hegel vagy Karl Marx. Előbbi az egyre magasabb rendű kultúrák kifejlődésének, az emberi szabadság és tudás fokozatos kiteljesedésének, ezáltal a "világszellem öntudatra ébredésének", utóbbi pedig az osztályok és konfliktusok nélküli társadalom létrehozásának szükségszerű folyamataként láttatja az emberiség históriáját. A történelmi elrendeltetés megmásíthatatlan törvényeibe vetett effajta hit a felelős a kommunista és fasiszta diktatúráért - utasította el ezt a historicizmusnak nevezett eszmetörténeti hagyományt a 20. századi brit filozófus, Karl Popper, aki úgy vélte, e nézetek nemcsak morálisan támadhatók, hanem tudománytalanok is, a világtörténelemnek ugyanis nincsen "értelme". Abban azért ő is hitt, hogy a társadalomtudományoknak is fel kell tárniuk az ismétlődő jelenségek okait, s előrejelzésekre alkalmas elméleteket kell alkotniuk.

A szociológusok, a közgazdászok vagy a demográfusok éppen ezt teszik - egyre komplexebb adatsorok elemzésével. Fáradozásuk eredményei azonban - úgy tűnik - csak rövid távra használhatók. "Korábban én is hittem abban, hogy a távolabbi múlt vizsgálata a jelenkorra is használható tanulságokkal szolgál - vallja meg a HVG-nek Katus László gazdaság- és társadalomtörténész. - A rendszerváltás idején a dualizmus korából kiindulva hirdettem, hogy Magyarország eladósodottsága nem jelent komoly terhet az államháztartásnak. Kisült, hogy tévedtem, az első világháború előtti környezet ugyanis alapvetően különbözött a maitól: akkor a nemzetközi pénzpiacokon alacsonyak voltak a kamatlábak, nem voltak nagy inflációs ingadozások, így a nemzeti jövedelem gyorsabban nőtt, mint az adósságterhek."

Ma már inkább csak a demográfusok vélik úgy, hogy természettudományos pontossággal hosszú távú társadalmi előrejelzések adhatók. Nem véletlen, hogy a Nature-ben publikáló matematikus is a népességszámra vonatkozó adatokkal operál. "A demográfusok azonban - hangsúlyozza Gyáni Gábor, az MTA Történettudományi Intézetének kutatója - hajlamosak elfelejteni, hogy egy ország népességét a szaporodási és halálozási statisztikákon kívül a sokkal kiszámíthatatlanabb bevándorlás is befolyásolja. Nem beszélve arról, hogy számadataik mögött élő, szabad akarattal bíró emberek rejlenek, akik vagy egymásba szeretnek és gyereket vállalnak, vagy nem." Azt egyébként Turchin is elismeri, hogy a társadalmi viszonyok előrejelzését elvileg lehetetlenné tehetné az önmegsemmisítő jóslatnak nevezett jelenség: amikor egy prognózis azért nem igazolódik be, mert akikre vonatkozik, azok megismerik, és megpróbálnak másképp cselekedni, hogy elkerüljék a jósolt következményeket. (Például egy városban a várható közlekedési káosz hírére mindenki otthon hagyja az autóját.)

Gyáni szerint azonban nemcsak az nem garantált, hogy a jövőben is használhatóak maradnak az eddig törvényszerűségnek tűnő összefüggések, hanem az is kiderülhet, hogy azok eleve téves információkon alapultak. "A Magyarországon az Árpád-korig tartó prestatisztikus időszakra vonatkozó népességi adatokat a történészek lényegében hasraütésszerűen állapítják meg. A középkorban két-háromszáz évente tartottak egy-egy megkérdőjelezhető hitelességű adóösszeírást, a köztes időszakokra különféle becsléseket használnak. A legnagyobb szaktekintélyek sem tudnak dűlőre jutni például abban a kérdésben, hogy a tatárjárással 20 vagy 40 százalékos veszteség érte a magyar lakosságot. A római történelmet pedig leginkább sírfeliratokból ismerjük, illetve olyan történészek írásaiból, akik a korabeli mítoszok mellett - levéltárak helyett - csak személyes megfigyeléseikre hagyatkoztak."

A politikusoknak persze jól jönne, ha a történészek muníciót adnának a döntéseik előkészítéséhez. Számos gyakorló külpolitikus - például az Egyesült Államok 1970-es évekbeli külügyminisztere, Henry Kissinger - tartotta fontosnak, hogy a múltat ilyen szemmel (is) tanulmányozza. "A hidegháborúban aratott győzelem Amerikát egy olyan világba vetette, amely sok tekintetben hasonlít a 18. és a 19. századi európai államrendszerekhez" - írja az exkülügyér Diplomácia című, 1994-es könyvében. "Egy nemzetközi rendszerben, amelyet öt vagy hat nagyhatalom és számos kisebb ország jellemez, a rend többé-kevésbé úgy fog kialakulni, mint az elmúlt évszázadokban: az egymással versengő nemzeti érdekek kiegyenlítése és egyensúlyozása útján" - így Kissinger. Tálas Péter, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemhez tartozó Stratégiai és Védelmi Kutató Intézet igazgatója is hasznosnak tartja a történelem tanulmányozását, de óv a tanulságok automatikus levonásától. "Vannak olyan geopolitikai jellegű megfigyelések, amelyek a jövőre is vonatkoztathatók. Az európai hadtudományban például régóta ismert, hogy a hadseregek előrenyomulásának fő útvonala nem az Alpokon, hanem a lengyel alföldön át vezet - hoz példát a miniszterelnök kül- és biztonságpolitikai tanácsadójaként is foglalkoztatott professzor-igazgató -, csakhogy a fegyverrendszerek fejlődése rendre megkérdőjelezi az ilyen jellegű tapasztalatok használhatóságát."

Miközben az Egyesült Államok egyetemein az elmúlt években globális történelemmel foglalkozó tanszékek is alakultak, a tudományágban világszerte sokkal inkább a rövidebb korszakokkal, konkrét személyekkel vagy kis közösségekkel foglalkozó úgynevezett mikrotörténelem a divat, ez pedig nemigen kínál módot általános törvényszerűségek megfogalmazására. A nemzetállamokkal nagyjából egy időben született modern történettudomány azonban - talán a marxista irányzat kivételével - mindeddig sikerrel kerülte el, hogy ilyesmit várjanak el tőle. Ehelyett világszerte leginkább a nemzeti mítoszok megformálására, társadalmi közösségek, politikai csoportok identitásának kialakítására használják (ki).

SCHWEITZER ANDRÁS