Startol a lisszaboni szerződés

HVG: A személyi kérdésekkel – az EU állandó elnökének és külügyminiszterének kiválasztásával – indul a lisszaboni szerződés végrehajtása. Miért tette le a magyar kormány a voksát egy „gyenge” uniós elnök mellett? Kínos lenne, ha a következő magyar kormányfőnek – mondjuk Orbán Viktornak – statisztaszerep jutna, amikor 2011-ben Magyarország veszi át az EU soros elnöki tisztét?

B. P.: Nem tudok olyan magyar állásfoglalásról, amely sarkosan kiállt volna a „gyenge” elnök mellett. Az EU most kap egy esélyt arra, hogy kombinálja egymással a közösségi folyamatosságot és a tagállami dinamizmust. Én nem szeretném, ha akár az uniós elnök, akár a külügyminiszter gyenge figura lenne, de azt sem, hogy a soros elnökség gyakorlatilag eltűnjön, még ha az utóbbi kizárólagos pozíciójának búcsút is mondunk. Igaz, látványos újdonság lesz, hogy az uniós kormányfők, illetve a külügyminiszterek tanácskozásait az állandó elnökök vezetik majd, de mellettük ott fog ülni a soros elnökséget adó ország kormányfője, illetve külügyminisztere is. Januártól Spanyolországé az EU soros elnöksége. Mi, tagállami külügyminiszterek, most mind spanyol kollégánkra, Miguel Moratinosra tekintünk, hiszen elsőként sok múlik rajta, fontos, hogy keményen alakítsa a munkamegosztást, bárki legyen is az uniós külügyminiszter. Ugyanezt várja a legtöbb miniszterelnök José Luis Zapatero spanyol kormányfőtől, akárki lesz is az állandó elnök. A külkapcsolatokat illetően egyébként elképzelhetőnek tartanék olyan szereposztást, hogy míg az uniós külügyminiszter „ül a boltban”, vagyis előkészíti a brüsszeli üléseket, a soros elnökségi trió külügyminiszterei – a következő másfél évben tehát a spanyol, a belga és a magyar – a világban „küldöncként” intézik a közös ügyeket.

HVG: A magyar elnökség idején is aktuális lesz jó néhány csúcstalálkozó az EU és más nagyhatalmak között. Az unió nevében az állandó EU-elnök vagy a magyar miniszterelnök lesz Obama vagy Medvegyev tárgyalópartnere?

B. P.: A lisszaboni szerződés nem ad ebben eligazítást. Az ilyen találkozókról nem lehet kizárni a soros elnökséget. Mi azt szeretnénk – és ez reális követelmény –, ha az ekkora dimenziójú eseményeken a magyar miniszterelnök is megjelenne, szorosan együttműködve az állandó elnökkel. Ezek a szituációk nem lesznek persze könnyűek, sok múlik a személyeken. Úgy gondolom, ha például Herman Van Rompuy belga kormányfő lenne az EU állandó elnöke, vele viszonylag simán menne ez az együttműködés, mert ő a közös európai értékeket inkább megjelenítő figura.

HVG: Ez a mechanizmus az eddiginél központosítottabb uniós külpolitikát feltételez. Nem sértené ez a magyar külpolitika szuverenitását? David Miliband brit külügyér például – aki lapzártakor az uniós külügyminiszteri poszt egyik fő esélyese – jóval oroszbarátabbnak tűnik, mint a jövőre várhatóan hatalomra kerülő Fidesz...

B. P.: A szuverenitás nem torta, amiből átadok egy szeletet, nekem pedig kevesebb marad. Az EU-ban a szuverenitást közösen, egyeztetve gyakoroljuk, éles különbség pedig nemigen lehet a közös és a tagállami külpolitika között, hiszen a célok és az értékek közösek. A lisszaboni szerződés ráadásul lehetővé teszi, hogy ha egy ügyet jó néhányan támogatnak, de mégsem mindenki, akkor előre lehessen engedni az aktívabb magot: ne gátolja a cselekvést az, hogy néhány tagállam nem akar részt venni a közös akcióban. Éppen e szerződés kapcsán láthattuk, milyen kellemetlen, ha egyvalaki – ez esetben a cseh államfő – visszatartja az egész közösséget.

HVG: A Külügyminisztérium nemrég pénzügyi okokból bezárt néhány magyar külképviseletet. Az uniós külügyminiszter fennhatósága alatt kiépítendő több ezer fős új közösségi diplomáciai szolgálat pótol majd valamit ebből? Vagy a felturbózott közös külpolitikához éppen hogy növelni kell a tagállami befizetéseket?

B. P.: A közös diplomáciai szolgálat egyetlen pluszfillérünkbe se kerül, létrehozásának költségei az EU-büdzsé belső forrásaiból átcsoportosíthatók. A közös külpolitika pedig rendkívüli mértékben kitágítja a mozgásterünket: olyan, mint egy torony, ahova fölmegyünk, és távoli földrészekre is rálátunk, róluk információt kapunk. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a nemzeti diplomácia a számára legfontosabb helyekre és témákra koncentráljon.

HVG: A lisszaboni szerződés december 1-jén hatályba lép, de a végjátéka újabb drámát sejtet. A Fidesz ugyanis – a Benes-dekrétumok állítólagos uniós jóváhagyására hivatkozva – közölte, kormányra kerülve nem fogja utólag ratifikálni a csehek kimaradását az alapjogi chartából. Elképzelhetőnek tartja, hogy Horvátország uniós csatlakozása – a 2011-es magyar elnökség egyik fő célja – e konfliktus áldozatává válik? Netán az izlandiak fognak pórul járni? Milyen forgatókönyvre számít?

B. P.: A lisszaboni szerződést 24 ország az alapjogi charta nyújtotta többletjogokkal tetézve fogadta el, Nagy-Britannia és Lengyelország eleve a „tejszínhab” nélkül kérte, Csehország államfője pedig húzta a döntést, miközben saját parlamentje a chartával együtt szavazta meg a dokumentumot. Ebből a helyzetből Václav Klaus úgy hátrált ki, hogy végül odalépett a britek és a lengyelek mellé. Minthogy a többi tagállam elfogadta London és Varsó álláspontját, semmi sem indokolta, hogy Prága igényét megtagadjuk. Hogy Klaus ehhez milyen érveket fűzött odahaza a sajtóban, az a lisszaboni szerződésben semmilyen módon nem jelenik meg. Nyilvánvaló volt, hogy a szerződés szövegéhez nem lehet hozzányúlni, s az sem a múltra, sem a nemzeti jogszabályokra semmilyen utalást nem tartalmazhat. Ezzel a feltétellel fogadta el mindenki – Németország és Ausztria is – a cseh igényt. Sem Horvátország, sem Izland nem érdemelné meg – és semmilyen racionális oka nincs annak –, hogy képzelt problémáit bárki az ő kárukra oldja meg.

HVG: A lisszaboni szerződés hatálybalépése és a csehek alapjogi felmentésének érvénybelépése között évek telhetnek el. Lehet ezalatt a Benes-dekrétumok miatti perekkel próbálkozni mondjuk Szlovákia ellen, amely az egykori Csehszlovákia jogutódja? Például nyomásgyakorlásként a szlovákiai magyar kisebbség helyzetének javítására...

B. P.: A lisszaboni szerződésnek semmi köze a múlthoz, nincs visszamenőleges hatálya, kizárólag az EU jövőjének leendő intézményeivel és működésével foglalkozik.

HVG: A szerződésnek a „kisebbségekhez tartozó személyek” jogait védő második paragrafusa Magyarország számára elejétől kiemelten fontos volt. Elkezdik-e kihasználni ezt a lehetőséget?

B. P.: Tény, hogy ez újabb támpontokat kínál a nemzeti és etnikai kisebbségek – de más kisebbségek, például a gyermekek vagy a fogyatékosok – számára is. Ezért a rendelkezésért az európai konvent tagjaként, másokkal együtt, magam is harcoltam. Fontos, hogy érvényt szerezzünk neki, elsősorban a szomszédos országokban. A közeledés kiváló módja a határ menti együttműködési projektek erősítése. Ezért tettük le például nemrég egy Ipoly-híd alapkövét, előbb-utóbb pedig – Ukrajnát kivéve – valamennyi szomszédos országunk EU-tag lesz. A „nyomásgyakorlás” végső és durva eszköz, amit csak akkor szabad bevetni, ha az együttműködés valamely ország kormányával egyáltalán nem működik. A szlovákiai nyelvtörvény ügyében a lisszaboni szerződés elvileg plusz hivatkozási alapot kínál nekünk, de a vitás kérdések megoldása már megfelelő ütemben halad a magyar–szlovák kisebbségi vegyesbizottságban, s nagyjából a lisszaboni szerződés hatálybalépésével egyidejűleg elkészül a végrehajtási rendelet.

HVG: A 2011-es magyar elnökség prioritásai közé állítólag bekerülnek az emberi jogok. Ez is a határon túli magyar kisebbségek érdekvédelmét szolgálná?

B. P.: Az emberi jogok védelme eleve sarokköve az értékelvű magyar külpolitikának. A spanyol–belga–magyar elnökségi trió már elkészítette hármunk másfél éves uniós programjának közös kereteit, amit a kormányfők várhatóan decemberben elfogadnak, ehhez adják hozzá később a trió egyes tagjai a saját specialitásaikat. A mi programunk az Országgyűlés négypárti bizottságában készül. Az egyik fontos prioritásunkról már széles konszenzussal döntöttünk: ez a vízvédelem és a Duna-stratégia, az elképzelést júniusban már el is fogadták az uniós kormányfők. A másik valószínűleg a kulturális sokféleség lesz, aminek részeként értelmezzük mi a kisebbségi jogokat. Ezek a prioritások módot adnak bizonyos uniós kezdeményezésekre.

HVG: Javában folyik a köztisztviselők intézményes felkészítése 2011-re, közben a Fidesz gyorstalpaló házitanfolyamokat tart leendő hivatalnokoknak. Veszélyeztetheti-e egy jelentős köztisztviselő-csere a magyar uniós elnökség sikerét?

B. P.: A tapasztalatok szerint az a kormány sikeres ebben a szerepben, ahol az uniós ügyeket már 2-3 évvel a soros elnökség előtt ugyanazok az emberek viszik. Mi is erre törekedtünk. Nagy próbatétel egy országnak, ha az elnökséghez közeli időben történik kormányváltás (ennél egy rosszabb van: ha az elnökség közben történik). Egy új kormánynak kevés ideje marad rá, hogy folyamatukban vegye át az ügyeket. Persze a kormányváltás ideális esetben pusztán a miniszterek és államtitkárok személyét érinti, mi is így képzeltük el 20 évvel ezelőtt a többpárti magyar demokráciát. Az EU-elnökség előtt mondjuk fél évvel ennél mélyebbre menő személycserét végrehajtani életveszélyes. Jó szívvel ajánlanám az új kormánynak, hogy támaszkodjon azokra a struktúrákra, amelyeket évek során, összpárti ellenőrzés mellett, közösen alakítottunk ki.

HVG: Bajnai Gordon a múlt héten bejelentette, hogy Andor Lászlót jelöli az Európai Bizottság új magyar tagjának. Az ő személyével Magyarország milyen tárcát kaphat Brüsszelben, s egyáltalán: mi múlik rajta?

B. P.: A jelölt személye – akinek mandátuma több kormányét is átívelheti – emblematikus, megjeleníti az országot, nagyobb példányszámban jelenik meg a fotója különféle kiadványokban, mint bármelyik magyar miniszterelnöké. A személy pedig szoros összefüggésben van a megpályázható portfólióval. Számunkra az a jó tárca, ahol fontos uniós döntések koncentrálódnak, ahol létezik közösségi szakpolitika, és ahol uniós költségvetési eszközök mozgósíthatók.

KOCSIS GYÖRGYI