Küszöbön a harmadik intifáda, a palesztin felkelés? – teszik fel a kérdést mostanában egyre többször, egy évvel az után, hogy Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő szélsőjobboldali pártok részvételével megalakította második kormányát. A megszállt Ciszjordánia és Jeruzsálem mind több pontján spontán tüntetésekhez vezet a kiábrándultság az 1993-as oslói megállapodással kezdődött békefolyamatból. Nem a szélsőséges szervezetek fegyveresei hallatják szavukat, és nem is az öngyilkosmerénylő-jelöltek indulnak utolsó útjukra. Végső elkeseredettségükben falusiak szállnak szembe az izraeli hadsereg rohamosztagaival, dacolva a könnygázgránátokkal és a gumilövedékekkel.
Úgy tűnik, a mérsékelt Mahmúd Abbász palesztin elnök is támogatja a népi ellenállást, miután az újabb izraeli telepesítési tervek bejelentése miatt amerikai közvetítéssel sem hajlandó folytatni a 16 hónapja megszakadt tárgyalásokat. Az 1987–1993-as első intifáda a világpolitika színpadára emelte a palesztinkérdést, és a kődobáló fiatalok széles körű nemzetközi együttérzést váltottak ki. A 2000-ben kezdődött, nagyjából öt éven át tartó második felkelés jóval militaristább volt, a kamikaze robbantások sokat ártottak a palesztin ügynek. Azt, hogy milyen lehet és hova fajulhat egy harmadik ellenállási hullám, nem tudni. Már csak azért sem, mert időközben a palesztinok földrajzilag és ideológiailag is kettészakadtak. Ciszjordániát a világi Fatah irányítja, a Gázai övezetet pedig a fegyveres ellenállást hirdető iszlamista Hamász.
A békefolyamat sorsa Netanjahu kezében van. Miközben az amerikai diplomácia gőzerővel azon fáradozott, hogy megkezdődjön a közvetett párbeszéd, Izrael március idusa táján 1600 új otthon felépítését jelentette be a Jeruzsálemhez csatolt Ramat Slomo vallásos településen. A kormányfő azt állította, őt is váratlanul érte a belügyminisztérium erről szóló közlése, pedig egy tavaly novemberi hasonló eset óta forródrót köti össze Eli Jisaj belügyminiszterrel. Akár volt telefonhívás, akár nem, Netanhaju csak sajnálkozott, de nem állította le a terveket. Sőt közölte, hogy négy évtizede minden kormány jogosan építkezett Izrael egy és oszthatatlan fővárosában. Csakhogy a palesztinok maguknak követelik a város 1967-ben elfoglalt keleti felét.
Nem kizárt, hogy a keleti, szefárd zsidókat képviselő ultraortodox Sasz párt vezetője, Jisaj szándékosan torpedózta meg a békefolyamatot. Vehemensen támogatja ugyanis a kelet-jeruzsálemi zsidó építkezéseket, csakúgy, mint a kormány másik vallásos pártja, az Egyesült Tóra Judaizmus. Nem ez volt az első eset, hogy Netanjahut hátba támadta egyik szélsőjobboldali partnere. Az orosz bevándorlókat képviselő nacionalista Jiszrael Bétenu (Izrael a mi hazánk) pártot vezető Avigdor Lieberman külügyminiszter helyettese nemrég tévékamerák előtt sértegette Törökország izraeli nagykövetét.
Egyes elemzők szerint nem pusztán arról van szó, hogy Netanjahu a kormány stabilitásának érdekében enged szélsőjobboldali partnereinek. A Likud vezére őrlődik, és képtelen szakítani a palesztin államiságot elutasító ideológiával. A tapasztalat is arra sarkallhatja, hogy ha meg akarja tartani a hatalmát, inkább az USA-val szegüljön szembe, mint koalíciós partnereivel. Első kormányát 1999-ben ugyanis a szélsőjobb pártok buktatták meg a palesztinoknak tett hebroni engedmények miatt.
Az izraeli sajtó jó része úgy véli, ezúttal jóval több forog kockán – mégpedig az USA-hoz fűződő stratégiai szövetség. Nem pusztán arról van szó, hogy az 1600 új lakás építésének bejelentését Joe Biden amerikai alelnök minapi látogatására időzítették, és ezzel – Hillary Clinton külügyminiszter szerint – megsértették Washingtont. Hanem arról – véli a Háárec izraeli lap –, hogy Izrael felrúgott egy alapelvet. A két ország viszonyában eddig íratlan szabály volt, hogy Izrael nem cselekszik az USA tudta nélkül, és szavahihető, megbízható szövetségesként viselkedik.
Bírálói szerint a kormányfő nem érzi az eddig lényegében háborítatlanul és következmények nélkül folytatott ciszjordániai zsidó építkezések mostani súlyát. A Jediót Ahronót izraeli lap úgy tudja, Biden a következőket mondta Netanjahunak: „Amit itt művelnek, az veszélyezteti az Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban harcoló katonáink biztonságát. A muszlim világban az izraeli lépéseket az amerikai politikával azonosítják, a palesztinok jogait aláásó kelet-jeruzsálemi építkezések pedig hatással lehetnek az amerikai katonák személyes biztonságára.”
Biden egy másik alkalommal arra mutatott rá, hogy a palesztin ügy szorosan összefügg más regionális problémákkal, így Irán atomprogramjával. Miközben az USA komoly diplomáciai erőfeszítést tesz a nemzetközi porondon – így a muszlim országokban is –, hogy rávegye tárgyalópartnereit a valóban húsba vágó Teherán-ellenes embargóra, jelentősen gyengíti diplomáciai erejét, hogy képtelennek látszik Izrael megfékezésére.
Könnyen lehet – írta legfrissebb számában a tekintélyes Foreign Affairs amerikai szaklap –, hogy Biden látogatása végérvényesen megváltoztatta az amerikai–izraeli kapcsolatokat. A törés már januárban bekövetkezett, amikor példátlan eseményre került sor. David Petraeus tábornok, a Közel-Keletet is magában foglaló központi parancsnokság (CENTCOM) vezetője bizalmas küldöttséget menesztett Michael Mullen admirálishoz, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnökéhez. A követek 45 percen át ecsetelték, hogy az arab vezetőknek egyre inkább az a véleményük, hogy az USA nem tudja betartani az izraeli–palesztin konfliktus megoldására tett ígéreteit.
Először fordult elő, hogy egy CENTCOM-parancsnok lényegében politikai kérdést feszegetett. Sőt Petraeus állítólag a Fehér Házat is megkereste egy levélben – ezt azonban hivatalosan cáfolták. Barack Obama amerikai elnök kormányát állítólag sokkhatásként érte a katonák üzenete, Mullent pedig Izraelbe küldték, ahol Gabi Askenazi vezérkari főnökkel találkozott. A hírek szerint az admirális kertelés nélkül leszögezte, hogy Izraelnek a palesztinkérdést szélesebb, regionális összefüggésben kellene kezelnie, mivel annak közvetlen hatása van az USA térségi státusára. Aligha kétséges, hogy Biden szavaiban a hadsereg aggodalmai köszöntek vissza, hogy ugyanis Izrael szövetsége fontos az USA-nak, de nem annyira, mint az amerikai katonák élete.
Obama az arab–izraeli konfliktus megoldását alapvetőnek tekinti a szélesebb amerikai érdekek, így Irak, Afganisztán stabilizálása, az iráni atomprogram leállítása, az al-Káida terrorhálózatának legyőzése, valamint általában az USA és a muszlim világ kapcsolatának a javítása szempontjából. Az izraeli ellenzék szerint Netanjahu feláldozza az országot szélsőjobboldali koalíciós partneri érdekeinek oltárán.
KERESZTES IMRE
