Városnéző körút Párizsban idegenvezetős turistabusszal, vagy főfogásos ebéd két személyre Los Angelesben, a bohém hollywoodi hírességek kedvenc szállodájában, a Chateau Marmont-ban. Ennyivel kevesebbet ér a brit turista 500 fontja most, mint egy hónappal ezelőtt. A gazdasági válság kirobbanása előttinél pedig már 186 euróval, illetve 230 dollárral kapnak kevesebbet az 500 fontjukért, és egyre több szigetországinak gond az erős valuta idején a spanyol tengerparton vásárolt ingatlan fenntartása is.
Az angol font az utóbbi két és fél évben értékének nagyjából a negyedét – csak az idén 9 százalékát – elveszítette, és mind többen tartanak valutakrízistől. Az árfolyam süllyedésének gazdasági és politikai okai is vannak. A font legutóbb akkor került lejtőre, amikor a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a néhány hónapja még utcahosszal vezető ellenzéki konzervatívok mégsem biztosan szereznek abszolút többséget a legkésőbb június 3-án esedékes – de szigetországi várakozások szerint az új költségvetés tervezetének e heti benyújtása után akár május 6-ára is várható – parlamenti választáson. Ehhez a választókerületek sajátosságai miatt a becslések szerint 10 százalékkal kellene megelőzniük a kormányzó Munkáspártot (a relatív többséghez is 5 százalékra lenne szükségük), a friss felmérések azonban alig 2-3 százalékos előnyt jeleznek.
Nem csoda, hogy a pénzpiacok idegesek. A mandátumok odaítélésekor a győztes mindent visz elvét alkalmazó Nagy-Britanniában ritkaságszámba megy és a kormány működését mindig elbizonytalanítja a többségi felhatalmazás hiánya, a kontinensen megszokottnál mégis ritkább a koalíciókötés. Ilyenre a második világháború óta mindössze egyszer, 1974-ben volt példa, amikor a Munkáspárt először csak azért jutott hatalomra, mert a konzervatívok képtelenek voltak koalíciót összekovácsolni, és csupán a megismételt szavazáson szerzett minimális többséget. Az ingatag kormányzásnak fontválság lett a vége, és 1976-ban – máig emlegetett szégyenként – Nagy-Britanniának az IMF-hez kellett fordulnia segítségért.
Ez a veszély most nem fenyeget, ám a brit fiskális mutatók kísértetiesen hasonlítanak a göröghöz, amelyekért a piac Athént és rajta keresztül az egész eurózónát bünteti. A brit költségvetés hiánya az idén a GDP 12,6 százaléka lehet – 1976-ban az IMF a 7 százalékot még katasztrofálisnak tartotta. Az államadósság pedig az EU-ban a válság előttihez képest csak Írországban nőtt nagyobb mértékben, és hónapokon belül eléri a GDP 80 százalékát (HVG, 2010. február 27.). Ezért a szigetországi bankoknak nyújtott mentőöv költsége éppúgy felelős, mint Gordon Brown miniszterelnök korábban pénzügyminiszterként követett gazdaságpolitikája, amely engedte, hogy a fellendülés idején szórják a pénzt, nem számolva a jövővel. Pár napja viszont Alistair Darling pénzügyminiszter megígérte, hogy választási osztogatástól mentes, felelősségteljes költségvetési tervezetet nyújt be.T
öbben most adnak igazat az euroszkeptikusoknak, akiknek nyomására Nagy-Britannia kívül maradt az eurózónán, és ezzel megőrizte monetáris politikai mozgásterét. Miközben a közös valuta kényszerzubbonyában szenvedő Athén eszközei korlátozottak, önálló döntésével a brit jegybank csökkenthette és 0,5 százalékon tarthatja az irányadó kamatlábat. Az is némi támasztékot adott a fontnak, és alacsonyan tartotta a hosszú távú kamatszintet – a jelzáloghiteleken keresztül a lakosságnak is könnyebbséget jelentve –, hogy a duzzadó államadósság refinanszírozása tavaly nem ütközött akadályba, mert a központi bank a kibocsátott államkötvények jó részét felvásárolva pénzzel árasztotta el a piacot. A Bank of England manőverezési lehetőségét növeli az is, hogy a brit államkötvények lejárata az európai átlagnál jóval hosszabb, a törlesztést így el lehet nyújtani. Kockázat viszont, hogy az államkötvényeknek már a harmada külföldi befektetők birtokában van. Ez az arány magasabb, mint a másik nyakig eladósodott, angolszász típusú gazdaságpolitikát folytató ország, az USA esetében, ahol 25 százalék körüli.
Gyengíti emellett a fontot, hogy a hét vezető ipari ország közül Nagy-Britannia szenvedett a legtovább a recesszióban, a növekedés első jelei csak a tavalyi utolsó negyedévben mutatkoztak. Az OECD az idénre már a GDP 1,2 százalékos gyarapodását jósolja ugyan, ám ennek elérése a konjunktúra kétharmadát gerjesztő lakossági kereslet magára találása nélkül aligha sikerülhet. A britek fogyasztása tavaly 3 százalékkal csökkent, ami az 1940-es évek hadigazdálkodása óta a legnagyobb visszaesés. A lakosság adósságállománya a – könnyű kézzel osztogatott és felvett – jelzáloghitelek miatt a GDP 170 százaléka, még a féktelen költekezésükről hírhedt amerikaiak 130 százalékát is jócskán meghaladva.
Londonban sokan szorgalmazzák a font védelmét. Ez két okból is illúzió. Az eddigi utolsó, 1992-es valutaválság idején semmilyen intervenció nem segített a fonton, a spekulánsoknak – főleg az ezzel világhírre szert tett magyar származású amerikai milliárdos, Soros György alapjainak – a támadása kikényszerítette az európai árfolyam-lebegtetési rendszer elhagyását. Pedig akkor a nemzetközi valutapiacok napi forgalma még „csak” 880 milliárd dollár volt, most 3200 milliárd.
A brit gazdaságnak is segíthet a gyenge valuta, mert a font ereje 1997–2007 között tovább tizedelte az ország ipari kapacitását, és rontotta kereskedelmi mérlegét. Az alacsony árfolyam ahhoz is jól jöhet, hogy az export versenyképességének javításával pörgesse a konjunktúra motorját, amikor az új kormánynak fiskális szigorral – kiadáscsökkentéssel és adóemeléssel – kell majd úrrá lennie a költségvetés bajain. Nem árt azonban az óvatosság – figyelmeztetnek elemzők –, mert a túl gyenge valuta ronthatja a kormánypárt gazdaságpolitikai hozzáértésének megítélését. Az 1976-os IMF-segítség a Munkáspárt, az 1992. szeptember 16-ai „fekete csütörtök” pedig a toryk hitelét vette el hosszú időre.
NAGY GÁBOR
