Nagy gömböcök

Három kínai település is bekerült a tízmilliósnál nagyobb népességű, azaz a megaváros kategóriába 2007 és 2010 között. A többi országban az előrejelzések szerint viszont 2025-ig egyedül Chicago lépi át ezt a határt. A kínai nagyvárosok által termelt GDP öt éve még csak az ötöde volt az amerikaiakénak, tavalyelőtt viszont már jóval több mint egyharmadra nőtt ez az arány, és Latin-Amerika is hasonló eredményt produkált. A McKinsey amerikai tanácsadó cég nemrég kiadott, a városiasodás előnyeivel és kockázataival foglalkozó tanulmánya egyebek közt ezekkel az adatokkal igyekszik bizonyítani, hogy minden korábbinál gyorsabban gyarapodnak a nagyvárosok közé tartozó, azaz az USA-ban és Európában 150 ezernél, Kínában, Indiában és Latin-Amerikában 200 ezernél nagyobb népességű települések, és rohamtempóban erősödik szerepük a gazdasági növekedésben.

A nagyvárosok GDP-termelés alapján összeállított rangsorának első hatszáz helyezettje ma a világnépesség ötödének ad otthont, és a globális GDP-hez több mint 50 százalékkal, 34 ezermilliárd dollárral járul hozzá. Ez az érték a várakozások szerint a következő 13 évben 65 ezermilliárdra emelkedik. Ez alatt az idő alatt a világ gazdasági növekedésének kétharmadát adja majd a top 600, és ebből közel 50 százaléknyi arra a 440 településre – köztük húsz megavárosra – jut, amely a fejlődő országokat képviseli a csoporton belül.

„Mindannak, ami a feltörekvő piacokon történik, nagyobb hatása van a világgazdaságra, mint az internet megjelenésének vagy az első és a második világháborúnak együttvéve” – mondta a Reuters hírügynökségnek Richard Dobbs, a McKinsey igazgatója, a jelentés egyik szerzője. Az előrejelzés szerint a világ városainak népessége 2010–2025 között újabb egymilliárd emberrel gyarapodik – ebből 600 millió a fejlődő országokra jut –, vagyis ennyien csatlakoznak a „globális fogyasztók osztályához”. A háztartások éves kiadásai összesen 20 ezermilliárd dollárral bővülhetnek, s a feltörekvő piacok nagyvárosainak részesedése ebben is kiemelkedőnek, 14 ezermilliárdosnak ígérkezik. A fogyasztás az átlagosnál gyorsabban nő ezekben a régiókban. Kínában 2011-ben egy ember átlagosan négyszer annyit költött elektronikai berendezésekre, műszaki cikkekre, mint 2004-ben, a ruhaneműkre áldozott összeg pedig reálértéken az ötszörösére emelkedett, miközben a jövedelemnövekedés ennél kisebb, 3,4-szeres volt.

Változnak a fogyasztás jellegzetességei is. Sanghajban, Pekingben és Tokióban például 2025-re a viszonylag magas jövedelmű, idősebb korosztályok igényeihez kell igazodni, míg a fiatalok piacát a nigériai Lagos, a tanzániai Dar es-Salaam és a bangladesi Dakka vezeti majd. Ezt az ott érvényesülni akaró cégeknek is figyelembe kell venniük, sőt számos, eddig alig ismert városnak is fel kell kerülnie a „térképükre”. A jelentés példaként három ilyen, négymilliósnál népesebb települést is megemlít: a nyugat-indiai Szúratot, amely az ázsiai ország textiltermelésének a kétötödét adja, a GDP alapján a hetedik legnagyobb kínai várost, Fosant, valamint a brazíliai Porto Alegrét. Egyszersmind arra is felhívja a figyelmet, hogy a cégeknek ma már nem országokban, hanem városokban – és nem is feltétlenül a legnagyobbakban – kellene gondolkodniuk üzleti stratégiájuk kidolgozásakor, ám egy felmérés alapján ma még csak a vállalatvezetők kevesebb mint ötöde követi ezt az elvet.

Az urbanizáció ma Kínában százszor nagyobb léptékű és tízszer gyorsabb változásokat hoz, mint amilyenek a XVIII. századi Anglia városiasodása során végbementek, és e folyamat komoly előnyökkel is jár. Hiszen a sűrűn lakott területeket gazdaságosabban lehet „üzemeltetni”, hatékonyabban lehet felhasználni a tartalékokat, de ha nem sikerül megteremteni az ehhez szükséges feltételeket, az olyan problémák, mint a közlekedési dugók, a környezetszennyezés vagy a szolgáltatások hiánya a további növekedés akadályaivá válhatnak.

A népesség gyors gyarapodása óriási költségeket is követel, becslések szerint az infrastrukturális beruházásokat évi tízezermilliárd dollárral, a jelenlegi több mint duplájára kell emelni. Összesen közel 80 ezermilliárd dollárra lenne szükség például a lakó- és kereskedelmi épületek bővítésére, felújítására, aminek eredményeként 2025-ig 85 százalékkal – csak a feltörekvő régiókban 44 ezer négyzetkilométerrel – nőne az ilyen létesítmények alapterülete. Két és félszeresére kellene bővíteni a teherkikötők kapacitását. Ennek költségeit 200 milliárd dollárra becsülik a szakemberek, akik szerint e fejlesztések 85 százaléka a fejlődő piacokra jutna. A növekvő ivóvízigény kielégítéséhez pedig a következő bő egy évtizedben 480 milliárd dollár beruházásra lenne szükség a világ városaiban.

Rengeteg más kockázattal is jár a lakosság nagyvárosi koncentrációja. Lord Julian Hunt professzor, a brit meteorológiai szolgálat volt vezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy több áldozatot követelhetnek, nagyobb károkat okozhatnak az áradások, a hőséghullámok és más természeti csapások. Még akkor is, ha előrejelző és riasztórendszer működik az adott térségben, mert előfordulhat, hogy egyszerűen nem marad elegendő idő a veszélyeztetettek kimenekítésére. De a lakosság gyarapodásával törvényszerűen növekvő szén-dioxid-kibocsátás is gondokat okoz, amolyan „hőszigetekké” változtathatja a nagyvárosokat, ahol a felmelegedés üteme akár az átlag háromszorosa is lehet.

Ezen a helyzeten akar saját erejéből javítani a világnépesség csaknem tizedének otthont adó, 58 nagyvárost – egyebek közt New Yorkot és 11 másik észak-amerikai társát, valamint Pekinget, Hanoit, Johannesburgot, Bogotát és Moszkvát – egyesítő C40 csoport klímavédelmi akciója. A tagvárosok, amelyek a globális felmelegedést okozó gázok hetedéért felelősek, azt tervezik, hogy az energiahatékonyság és a megújuló energia felhasználásának növelésével 2020-ra 248 millió tonnával – 44 millió személyautó egyéves kibocsátásával – fogják vissza a területükön a légkörbe kerülő üvegházhatású gázok mennyiségét. 2030-ra ennél is tovább akarnak lépni: az új cél legalább egymilliárd tonnás, vagyis Kanada és Mexikó együttes éves gázemissziójának megfelelő csökkentés.