Kit szeressenek?

Újabb tartományi választást bukott el vasárnap a német jobboldal, de ez még korántsem jelenti Angela Merkel kancellárságának a végét.

Kit szeressenek?

Már nagy bizonyossággal megmondható, mit szeretnének a német polgárok az őszi parlamenti választás után látni: egy olyan szociáldemokrata–zöld kormányt, amelynek a kereszténydemokrata Angela Merkel kancellár áll az élén. Hogy ez párt-hovatartozási okok miatt lehetetlen, az legyen a politikusok gondja, a közvélemény-kutatások és az egymást követő tartományi voksolások mindenesetre egyértelműen ezt a választói vonzódást bizonyítják. A berlini szövetségi kormányt alkotó keresztény uniópártok (CDU–CSU) és a velük szövetséges liberálisok (FDP) egymás után veszítik el többségüket a tartományi parlamentekben, s adják át a hatalmat a szociáldemokratáknak (SPD) és a zöldeknek. Ahogy történt ez például tavaly májusban a legnagyobb lélekszámú tartományban, Észak-Rajna–Vesztfáliában vagy korábban Baden-Württembergben, ráadásul úgy, hogy ott már a zöldek képviselik a nagyobbik koalíciós erőt. Ám mindeközben Merkel kancellár és CDU-elnök személyes népszerűsége töretlen és megkérdőjelezhetetlen.

Ezt a tendenciát igazolta múlt vasárnap Alsó-Szászország esete is. A skót apa és német anya gyermekeként Nyugat-Berlinben született, kettős állampolgárságú – de magát minden tekintetben németnek valló – David McAllister vezette CDU–FDP tartományi koalíció, ha csak egyetlen mandátummal is, de elveszítette hatalmát, s Hannoverben rövidesen megalakulhat Stephan Weil szociáldemokrata–zöld koalíciós kormánya. Az 54 éves, az országos nagypolitikában jóformán teljesen ismeretlen Weil a hannoveri főpolgármesteri székből kampányolva győzte le McAllistert. Pontosabban: győzték le, mert a Zöldek 13,7 százalékos eredménye nélkül az SPD 32,6 százaléka kevés lett volna a 137 mandátumból 69 megszerzéséhez.

Sok politikai elemző állítja, hogy ha fenntartásokkal is, de az alsó-szászországi választások az őszi Bundestag-voksolás egyfajta előjátékának is tekinthetők. Ezt egyebek között azzal is alátámasztják, hogy 15 évvel ezelőtt éppen bizonyos Gerhard Schröder alsó-szászországi szociáldemokrata miniszterelnök győzelme vetítette előre Helmut Kohl (CDU) 16 éves uralmának 1998-as végét, az NSZK első SPD–zöld kormányának, a Schröder–Fischer-kabinetnek a megalakulását. A történtek eme olvasatát most is szívesen magukévá tennék a mai szocdem és zöldpárti vezetők, ám annyiban nem árt az óvatosság, hogy bár a szavazólapon pártok között kell választani, a döntés mindig személyekre is vonatkozik.

Németország kancellárját nem közvetlenül választják, és Merkel népszerűsége, s az a tény, hogy a polgárok 65 százalékának véleménye szerint megfelelően végzi munkáját, éles ellentétben van az SPD jelöltje, Peer Steinbrück megítélésével. Neki ugyanis sikerült a pajzsra emelése óta 48-ról 36 százalékos népszerűségre leküzdenie magát, ami akár azt is jelentheti: jobb, ha el sem indul a választáson. Ez egyértelműen Steinbrück arrogáns őszinteségének tudható be. Egyáltalán nem mutatott semmiféle szégyenkezést, amikor kiderült, hogy súlyos eurótízezreket vett föl egy-egy politikai-közgazdasági előadásáért, és az sem növelte a népszerűségét, hogy bár már lemondott, korábban tagja volt a válságos helyzetbe került acélipari ThyssenKrupp felügyelőbizottságának (a cégről lásd cikkünket a Nemzetközi Gazdaság rovatban). A közvélemény kegyeit akkor veszítette el – hogy végképp-e, az majd kiderül –, amikor azt fejtegette, szerinte méltatlanul alacsony a kancellári fizetés. Kétségtelen, hogy már egy középvezető, például egy területi takarékpénztár igazgatója is többet keres havi 17 ezer eurónál – ennyi az eurózóna megmentésében fő szerepet játszó Merkel javadalmazása –, ám nem biztos, hogy Steinbrück a megfelelő időpontot választotta a panaszkodásra. Népszerűségének mélyrepülése olyannyira kétségbe ejtette az SPD-t, hogy már arról is lehetett hallani: lecserélik a listavezetőt. A vasárnapi hannoveri eredmény aztán megmentette a helyzetet, a jelölt pedig javulást ígért – mármint annyiban, hogy a jövőben jobban vigyáz arra, mit mond.

S hogy Merkel szempontjából mit jelent mindez? Nyilván bosszúságot, hogy elveszítette egyik leghűségesebb alvezérét, McAllistert, s a szövetségi parlament felsőházában, a Bundesratban is kisebbségbe került a jobboldal. Vagyis a szeptemberig hátralévő időben egyetlen komoly, felsőházi jóváhagyást igénylő törvényt sem tudnak elfogadtatni – hacsak nem egyeztetnek a szocdemekkel és a zöldekkel. Ez persze Németországban, ahol a politikusok nem ellenségnek, csak ellenfélnek, vetélytársnak tekintik egymást, nem elképzelhetetlen. A kiegyensúlyozott és mérsékelt közhangulatot jól jellemzi, hogy a szélsőjobbos NPD 0,8 százalékot kapott, a hirtelen fellángolással indult Kalózpárt 2,1 százalékkal nem került be az alsó-szászországi parlamentbe. De a legbeszédesebb talán McAllisternek a vereséget beismerő nyilatkozata volt: megköszönte vetélytársának, Weilnek, hogy a kampány során végig kerülték a populizmust, a személyeskedést, egymás emberi méltóságának megsértését.

WEYER BÉLA / BERLIN

Kádár Tamás: Nincs jó válasz

Kádár Tamás: Nincs jó válasz

Vihart kavart a Kneecap fellépése a Sziget Fesztiválon, a kormány után több mint 150 művész is azt követelte, hogy mondják le a koncertet.