A damaszkuszi egyetem tanári karának felével zötykölődöm, írta kedd délelőtt munkatársunk, aki fotósunkkal együtt kedd reggel felült a Budapestről Münchenbe tartó vonatra. Körülöttük csomó menekült, gyerekek, felnőttek vegyesen: fáradt, elcsigázott, és mégis feltétlenül reménykedő emberek. Riport Európa egyik legoptimistább vonatáról.
Az elmúlt hét kaotikus tömegjelenetei után manapság a földön fekvő emberek ellenére is üresnek és nyugodtnak tűnik hajnalban a Keleti pályaudvar. A tranzitzónában kedd reggel 6 óra 30 perckor két fejkendős nő válogat ásítozva a gyerekruhák között, a falak mentén maroknyian szunyókálnak: az aluljáró szintjén lassan, álmosan indul a nap.
A vágányok előtti részen viszont már szorosan egymáshoz préselődnek, akik fel akarnak jutni a 7.10-es müncheni railjetre. Akinek nincs érvényes helyjegye, hiába lobogtatja vonatjegyét, ez nem lágyítja meg a peront elálló készenlétisek szívét.
A vonaton az ülőhelyek mind foglaltak, a székek közötti folyosón kisfiúk rugdosnak egy sárga gumilabdát, a legkisebbek kimerülten alszanak egy asztalra terített pokrócon. Az átjárókban rendőrök beszélgetnek egymással. A levegő légkondicionált, de nehéz izzadtságszag üli meg: látszik az elnyűtt arcokon, hogy a tisztálkodás volt a legutolsó problémájuk a Szíriától a müncheni expresszig tartó rizikós úton.
„Két napja folyamatosan, alvás nélkül jöttünk Szerbiából, mert hallottuk, hogy nyitva a határ. Hajnali 4-kor tettek ki valami külvárosban egy autóból” – mesélte Mohammed, a damaszkuszi egyetem kémiatanára Budapestre érkezését. Az aleppói születésű férfi a feleségét és három gyerekét hagyta hátra Szíriában augusztus 9-én: legkisebb fia egyéves, nem merte kockáztatni az életét, még úgy sem, hogy mindennapos életveszélyben van otthon.
„Akkor mégis miért?” – kérdeztem, amire rövid válasz jött: „No future for Syria”. Körülöttünk mindenki bólogat, majd hozzáteszi a magáét: áram és víz már rég nincs, a fizetésből akkor sem telik ételre, ha épp van valami a boltban, és meg sem jegyzik az újabb és újabb terroristacsoport nevét, amelyik feltűnik a szétlőtt országban. Hogy mire számítanak Németországban? Elsősorban arra, hogy a családjuk utánuk tud jönni a megkeresett pénzből. Ezenkívül csak azt tudják, hogy ahonnan menekültek, annál csak jobb lehet.
Az út eseménytelen, a határon zavartalanul gurulunk át, az osztrák államot a hangosan "Grüß Gott!"-ozó kalauzon kívül senki nem képviseli. Bécsben 20-30 menekült száll le, minden ruhájuk rajtuk, kezükben hálózsák, szatyor vagy gyerek. Tétován sétálnak a Hauptbahnhof épülete felé, ahol önkéntesek várják őket. A leszállók helyére Salzburgban szállnak fel újabb szírek: egy idősebb férfi a lánya kezébe adja okostelefonját, hogy nézze meg, Németországban járunk-e már. A lány mondja neki, hogy mindjárt, aztán mégis elfelejti - valószínűleg ez volt számukra a legészrevétlenebb határátlépés.
A müncheni főpályaudvaron körülbelül 50 német rendőr biztosít: akinek nincs útlevele, a peronon marad, a többiek facecontrol alapján mehetnek. A rendőrség szóvivőjétől megtudjuk, hogy 880 menekült érkezett most egyszerre, őket hatalmas „Wilkommen zum Oktorberfest!”-táblák alatt terelik egy másik vonathoz, amivel Düsseldorfba mennek regisztrálni. Szökni könnyű lenne, de a laza rendőrsorfalon senki nem próbál áttörni, a legtöbbeknek ez a végállomás.
Néhányan tapsolnak és fotóznak, a vonat után futók bosszankodnak, a többség alig figyel, siet a dolgára. A menekültek pedig felszállnak az újabb vonatra, arcukon csak annyi látszik: remélik, jó ideig ez lesz az utolsó utazás.
Már érthető, miért rendeltek 3000 darab új, kínainak tűnő nyomkövetős okosórát a hatóságok, miközben ennek csak alig több mint a harmada van használatban raboknál és bűnügyi felügyelet alatt állóknál. Az eszköz pontossága mellett az is kérdés, van-e jogalap távol tartani azokat, akiket veszélyesnek ítéltek a védett személyekre nézve.
