– Történelminek mondják Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfő és Ma Jing-csiou tajvani elnök szingapúri találkozóját. Mit változtathat meg ez az esemény?
– A megbeszélés közvetlen és azonnali eredménye ugyan korlátozott, ám óriási hatással lehet nemcsak Tajvan és Kína kapcsolatára, de az ázsiai és csendes-óceáni térség regionális hatalmi egyensúlyára is.
– A szombati találkozótól függetlenül, általában is megállapítható, hogy amióta Ma Jing-csiou tajvani elnököt 2008-ban beiktatták, javult Tajpej és Peking viszonya. Minek tulajdonítja ezt?
– A kezdeményezések Peking részéről érkeztek, hiszen hogyan tudná a farok csóválni a kutyát, amikor az egyik fél kicsi, a másik pedig nagy. A közeledés ötlete már korábban felmerült a pekingi vezetők fejében, aminek két alapvető oka volt. Az egyik az 1995–1996-os válság, amikor rakétákkal fenyegették meg Tajvant, ám Peking megtanulta, hogy az erő használata nem bölcs dolog. Arra is rájött, hogy a katonai képesség tekintetében fel kell zárkóznia az Egyesült Államokhoz. A másik mérföldkő Peking tanulási folyamatában 2000. március 15-éhez köthető. A tábornokok nyomására Csu Zsung-csi akkori kormányfő a tévében megfenyegette a tajvaniakat, hogy ne szavazzanak az ellenzéki Demokratikus Haladó Pártra (DPP). Ez visszaütött, mert a tajvaniak csak azért is a DPP elnökjelöltjére voksoltak, aki kis különbséggel nyert is. Az első volt a katonai, a második a politikai lecke Peking számára, hogy rájöjjön, meg kell nyernie magának a tajvaniakat.
– Ezt hogyan teszi Peking, hogy ne legyen fenyegető?
– A kínai legfelső vezetők onnantól kezdve tartózkodtak attól, hogy olyasmit mondjanak, amivel a tajvaniak érzéseit sértenék. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne puhítanák pszichológiai, jogi és média-, de gazdasági, kulturális, diplomáciai vagy vallási hadviseléssel is Tajvant, amiket én katonain kívüli – de a katonait sem kizáró – eszközöknek nevezek. Soha nem említették azóta Tajvannal kapcsolatban a Teng Hsziao-ping által 1984-ben kiötlött „Egy ország – két rendszer” elvet. Legalábbis 2014. szeptember 26-áig, amikor a kifejezés fölemlegetésével Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfő valószínűleg arra reagált, hogy a DPP elnöke, Caj Ing-ven kijelentette: ha ők nyerik a 2016. januári elnökválasztást, akkor Pekingnek meg kell változtatnia a hozzáállását Tajvanhoz. Csak 44 nappal később jött a békülékenyebb üzenet Pekingből, újra megemlítve az úgynevezett 1992-es hongkongi konszenzust, miszerint Peking és Tajpej is elismeri, csak másként értelmezi az egy Kína elvét.
– Ön korábban úgy fogalmazott, hogy Peking rájött, könnyebb „megvenni”, mint megtámadni Tajvant. Ennek része, hogy Tajvan exportjának 40, és külföldi befektetéseinek 80 százaléka Kínába irányul, és 2008 óta egyre szorosabbak a gazdasági és idegenforgalmi kapcsolatok?
– Peking számára az idők során a katonai opció vált a legkevésbé, a gazdasági pedig a leginkább kívánatossá. Vagyis hogy katonain kívüli eszközökkel, vérfürdő nélkül is elérheti végső célját, az újraegyesítést. Hivatalosan persze soha nem mondott le az erő használatáról.
– A kétoldalú kapcsolatokban a külső szemlélő számára furcsának tűnhet, hogy mekkora súlya van a névhasználatnak. Vagyis például annak, hogy amikor Tajvan csatlakozott a nemzetközi olimpiai mozgalomhoz, akkor azt Kínai Tajpej néven tette.
– Ez Konfuciusznak köszönhető, aki a dolgok pontos elnevezését azok lényegének tartotta. Ezért is fontos mindig, hogy Peking milyen kifejezéseket használ, illetve nem használ. Mostanában például „a három középről és a fiatalról” beszél, akiket meg akar nyerni: Tajvan középső és déli részét, a közepes és alacsonyabb keresetűek közé tartozókat, valamint a közepes és kisvállalatokat – és a fiatalokat.
– Milyen szerep jut Tajvan és Kína viszonyában az USA-nak?
– Peking gyakran Washingtonnak mondja el, mit szeretne Tajvanon. Amikor például a 2000–2008 közti DPP-párti elnök, Csen Suj-pian népszavazást akart kiírni a sziget státusáról, Kína az USA-val érzékeltette, hogy ez nemkívánatos, és a washingtoni külügyminisztériumnak sikerült is lebeszélnie Csent. 2014 végén korábbi magas rangú, demokrata és republikánus politikusokból és Kína-szakértőkből álló amerikai küldöttség járt Tajvanon, s annak tagjai figyelmeztettek: bár a 2016-os elnökválasztás Tajpej ügye, a következményei az USA nemzeti érdekeit is érinthetik.
– Az USA 1979-ben biztonsági garanciát adott ugyan Tajvannak, de vajon tényleg vállalna érte háborút Kínával?
– Nagyon valószínűtlennek tartom, mert az USA mindig a saját érdekeit tekinti elsődlegesnek, a balul elsült afganisztáni és iraki kaland után pedig az amerikai választók aligha akarnak még egy háborút. Arról nem is szólva, hogy az 1995–1996-os válság óta a kínai néphadsereg gyors ütemben korszerűsítette a fegyvereit, már vannak tengeralattjárói, amelyek több robbanófejes rakétákkal képesek lennének támadni az USA csendes-óceáni flottájának repülőgép-anyahajóit és kísérőit. És ennek a flottának volna a feladata beavatkozni egy tajvani–kínai konfliktusba.
– Mi az oka annak, hogy Washington vonakodik a legmodernebb amerikai fegyvereket eladni Tajpejnek?
– A Foreign Affairs amerikai külpolitikai folyóiratban 2010 januárjában megjelent egy cikk, amelyben a szerző, Bruce Gilley arra figyelmeztette az amerikai döntéshozókat – és ezt azóta többen megismételték –, hogy ha a legmodernebb katonai technológiát adják el Tajvannak, akkor az nem lesz biztonságban, előbb-utóbb Kína birtokába kerül. Az idei év elején Tajvanon elfogták a kínai néphadsereg első kémjét, s úgy gondolom, őt szándékosan hagyták lebukni. Szun-ce A háború művészete című könyvében többféle kémet különböztet meg. Az úgynevezett halál kémeit azért küldik az ellenség területére, hogy ott meghaljanak, és ezzel valami egészen más hatást érjenek el. Például azt erősítsék Washingtonban, hogy veszélyes lehet a legfejlettebb fegyvereket eladni Tajvannak.
– Bár egyik cikkében ön úgy vélte, zéró a valószínűsége annak, hogy Kína megtámadja Tajvant, mégis felvázolta, mi történne ilyen esetben. Fölvetette például a gerillaharc, a háztömbről háztömbre folytatott védekezés lehetőségét.
– Ez az egyetlen elképzelhető módszer, mert Tajvan katonai erejével nem tudja felvenni a versenyt Kínával. Irakban láttuk, mire képesek a gerillák, a kínai néphadsereg pedig azt, hogy mivel szembesültek az amerikaiak. Azonban még ha tárgyalunk is Kínával, szükségünk van hadseregre, különben diktálnának nekünk. A gerilla-hadviselés emlegetése inkább az elrettentést szolgálja, hogy a pekingi vezetők fejében meg se forduljon a támadás ötlete. Ez is Szun-ce tanítása, akit Pekingben is jól ismernek.
– Milyen hatással van a tajvaniakra Tajpej és Peking közeledése?
– A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy egyre többen vallják magukat tajvaninak, s mind kevesebben kínainak. Különösen a fiatalabbakra jellemző ez, akik politikailag egyre aktívabbak, és számukra a politikai büszkeség fontosabb a gazdasági jólétnél.
NAGY GÁBOR
