Háború Ukrajnában
Több mint ezer napja tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
A viharos és fenyegető események ellenére sokáig csend és béke volt az uralkodó hangulat Kárpátalján, legalábbis ez derül ki abból a beszélgetéssorozatból, amit az elmúlt napokban folytattunk olyan forrásainkkal, akik ma is Ukrajnának eme magyarok lakta megyéjében élnek.
„Kárpátalján, szerencsére, egyelőre nem tört ki pánikhangulat az orosz-ukrán konfliktus miatt. Inkább némi ijedtség és mérsékelt feszültség tapasztalható. De ez egy magától értetődő reakció, hisz elég erőteljes háborús médiazaj kíséri a Kelet-Ukrajnában történő eseményeket, viszont kiindulva abból, hogy a konfrontáció nem mostanában kezdődött, már megtanultunk együtt élni ezzel a helyzettel” – nyilatkozta portálunknak Fehér Gábor, a kárpátaljai megyei közszolgálati csatorna nemzetiségi műsorainak főszerkesztője még kedden. A kárpátaljai magyarok elsősorban a mindennapi teendőikkel és a saját belső problémáikkal vannak elfoglalva, a megyét voltaképpen a béke szigetekeként is lehet értelmezni. Fehér Gábor ezt a fajta nyugalmat annak tulajdonítja, hogy még a legrosszabb forgatókönyv szerint sem valószínű, hogy ezen a területen heves harcok törnének ki.
Alátámasztotta aznap a Fehér által elmondottakat egy neve elhallgatását kérő kárpátaljai diák is, aki úgy fogalmazott, hogy csend van és béke, nincs pánik, az egyetlen komolyabb félelme a kárpátaljai magyarságnak a háborús helyzettel elszabaduló infláció. Azért tartanak ettől, mert a konfliktus 2014-es kirobbanásakor sokat romlott a hrivnya értéke. Visszatérő aggodalom valamennyi beszélgetőpartnerünk szerint a sorozástól való félelem is, amire láttak már példát 2014-15-ben.
Szerdán Dunda György, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője is megerősítette, hogy elsősorban a gazdasági nehézségek miatt aggódnak a kárpátaljai magyarok, de természetesen tartanak a behívásoktól is. Ugyanakkor többen felhívták a figyelmünket a konfliktus szülte bizonytalanságra, Dunda György például úgy fogalmazott, hogy a helyzet akár óránként is változhat.
Ebben igaza is lett, mivel az orosz támadás megindulása után gyorsan elharapózott a pánik Kárpátalján. Vélhetően a nyolc éve húzódó, permanens háborús feszültség lehet az oka annak, hogy szinte senki nem számított egy ilyen villámgyorsan eszkalálódó fegyveres konfliktusra. Fehér Gábor és Dunda György is arról számoltak be csütörtök reggel, hogy az elmúlt napokig tapasztalható nyugalmas, szinte már békésnek nevezhető hangulat egy csapásra váltott át pánikba, az emberek pedig megrohanták a boltokat, benzinkutakat, bankokat és ATM-eket. Persze ezen utóbbi reakciók érthetők abból a szempontból is, amit forrásaink korábban kiemeltek, miszerint a kárpátaljaiak elsősorban a háborús helyzet gazdasági következményeitől tartanak.
Hogy viszonyulnak a konfliktushoz?
Az utolsó napokban is tapasztalható relatív békés állapotok magyarázhatók a földrajzi távolsággal is. Minden helyi, akivel eddig beszéltünk a kérdésről megemlítette, hogy azért a Donbasz nagyon messze van Kárpátaljától és hát ez való igaz, hiszen közelebb van Budapesthez Párizs, mint Ungvárhoz Luhanszk, így érthető, ha az ország nyugati szélén élők sokáig kevésbé voltak stresszesek a keleti végeken történtekkel kapcsolatban.
Fontos kérdés, hogy miként viszonyul a kárpátaljai magyarság az ukrán államhoz, hajlandók-e például fegyvert fogni érte, ha arra kerül a sor, vagy inkább Magyarországra menekülnének. A nyolc évvel ezelőtti harcok fellángolásakor mindkét választásra láttunk példát. Fehér Gábor szerint arról nem készült hivatalos felmérés, hogy mit tennének a kárpátaljai magyarok a mozgósítás elrendelése esetén, ugyanakkor közismert tény, hogy több kárpátaljai magyar is szolgált a Donyec-medencei fronton, voltak, akik életüket is vesztették, de jelenleg is több magyar teljesít szolgálatot Kelet-Ukrajnában, így nincs kétsége afelől, hogy a helyiek is kivennék a részüket az ország védelméből, sőt tudomása szerint hétfőn is indulnak magyar katonák a Donbaszba. Személyes tapasztalatai szerint a kárpátaljai magyarok saját ügyüknek is érzik ezt a konfliktust és ugyan továbbra is sérelmes számukra az ukránok által bevezetett nyelvtörvény, de a honvédelem kérdésében „mindenki egyöntetűen támogatja Ukrajna szuverenitását és területi épségét.”
Némiképp visszafogottabban, de ugyanezt állította diákforrásunk is, szerinte a szovjet időszakban és most is nehéz az ottani magyarok élete, de a magyarországi Kádár-nosztalgiához hasonló érzületnek nincsen nyoma a Szovjetunió irányában, így a gondok ellenére a jellemzően apolitikus kárpátaljai magyarság, ha mindenképpen választania kell, akkor inkább ukránpártinak mondható a mostani konfliktusban.
Dunda György arról beszélt, hogy ez egy kényes és összetett kérdés, ami az ukrán társadalmat is megosztja. Szerinte a magyarságot viszont ennél jobban foglalkoztatják a nyelvhasználati jogaik csorbulása, valamint az egyéb belső, saját problémáik.
Tabunak számító felvetések
Egy a kárpátaljai közéletben tevékenykedő, neve elhallgatását kérő forrásunk tovább árnyalta a helyzetet. Ő arról számolt be, hogy az évek óta húzódó orosz-ukrán szembenállás tükrében már pusztán a kárpátaljai magyarság hovahúzását firtató kérdés felvetése is tabunak számít, ha olyasvalaki fogalmazza meg, aki még az országban él, abból rögvest közellenség válik. Ezzel kapcsolatban utalt forrásunk Dupka György esetére is. Dupka egy kárpátaljai magyar író és a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója. Vele készített egy villáminterjút a hónap elején a Le Figaro. Ebben Dupka a területről elköltöző magyarok témájával kapcsolatban elmondta, hogy az ottani magyarság nem érzi sajátjának ezt a háborút. Dupkát ezt követően támadások érték a közösségi médiában, voltak olyan hangok is, amelyek a kitelepítésére szólítottak fel.
Nyilván nem szükséges túlságosan hangsúlyozni, hogy mekkora feszültséggel jár egy ilyen méretű konfliktus, pláne akkor, ha már évek óta húzódik. Ennek azért előbb-utóbb a lakosság lelkiállapotában is keletkezik lenyomata. Ezt elég jól megmutatja a magyarországi sajtót is megjárt történet, amikor egy ukrán beszélgetős műsorban, ami egyébként a Szólás szabadsága címet viseli, egy oroszpárti politikus arról beszélt, hogy Ukrajna egy szép nagy ország, ahol ukránul, magyarul és oroszul is beszélnek az emberek. Erre pedig az egyik lánglelkű ukrán nacionalista hírében álló vendég, egy újságíró szó szerint nekiesett és a műsor biztonsági embereinek kellett hosszasan kérlelniük, hogy ugyan eressze már el.
Forrásunk azt is hozzátette, hogy az elmúlt nyolc év során hét ellenzéki csatornát zárt be a kormány és az ukrán álláspont szerint a szólásszabadság háborús helyzetben nem engedhető meg, különösen nem akkor, amikor az ellenség háborús eszköztárában az álhírek terjesztése és a propagandagépezet üzemeltetése akkora szerepet tölt be, mint az oroszoknál.
Mielőtt azonban elkezdenénk azt hinni, hogy az ukrán elnyomás alóli felszabadulást jelentené az orosz befolyási övezetbe sodródás, gyorsan ezt felejtsük is el. Az orosz birodalmi gondolatot keresztül kasul átjárja a sovinizmus, amit egy időben „nagyorosz nacionalizmusnak” is neveztek. Még az alapvetően internacionalizmust hirdető szovjet időkben is – a kezdeti lelkesedés időszakát leszámítva – az ököllel való russzifikáció volt a bejáratott megoldás a nemzetiségi problémákra. Nem véletlenül siet figyelmeztetni Rácz András Oroszország-szakértő is azokat, akik úgy gondolják, hogy egy oroszbarát ukrán kormány alatt javulhatna a kárpátaljai magyarság helyzete.
Egyfelől egy ilyen váltás csakis háborúval valósulhatna meg és ennek kedvezőtlen gazdasági hatásai mindenképp sújtanák az ukrajnai magyarokat. Ráadásul az oroszok és szövetségeseik mostanában sem tüntettek a velük élő eltérő etnikumok iránti toleranciájukkal. Legyen szó akár a Lukasenka vezette Belaruszban élő lengyel kisebbség, vagy az oroszok szövetségeseként közismert egykori moldovai elnök, Igor Dodon regnálása alatt az ország bolgár és gagauz minoritásának sorsáról, de mind közül talán a legjobb példa, a krími tatárok esete. A Krímet 2014-ben annektáló oroszok annyira brutális eszközökkel fogtak hozzá a krími tatárok elnyomásához, hogy még az orosz emberjogi ombudsmannak is sok volt és éves jelentésében 2015-ben felszólalt a félszigeten zajló állapotok ellen. Rácz azzal zárja az elemzését, hogy a kárpátaljai magyarság számára Ukrajna katonai veresége mind gazdasági, mind politikai értelemben a poklot jelentené.
