Az ideológiák jönnek-mennek, az orosz birodalmi tudat marad
Sokan nem értik az orosz állami emlékezetpolitikát, azt, hogy miért dédelget Vlagyimir Putyin birodalmi álmokat, pedig a kérdésekre egyszerű a válasz. Az is beszédes, hogy kik Putyin aktuális példaképei az orosz történelemből, és fontos, hogy mindennek köze van a keleti-nyugati szembenálláshoz is.
Az 1990-es években a szentpétervári önkormányzat egy fiatal, hírszerzőtisztből lett polgári hivatalnoka Nagy Péter cár portréját függesztette ki irodája falára. Ezt a hivatalnokot Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak hívták, és az évtized végére ő lett Oroszország legfontosabb embere. Azé az Oroszországé, amelynek történetét a hatalmas birodalommá formálódások és a kolosszális összeomlások szegélyezik és amelynek népe, amikor épp nem a romok alól próbál kikászálódni, akkor önnön nagyságáról álmodik. Ennek megfelelően az összeomlásokat és az azokat követő kaotikus időszakokat inkább átmeneti anomáliáknak tekintik, semmint a nagy orosz valóság részének.
Putyin igyekszik is kiszolgálni a nép ezen érzületét és mindent megtesz azért, hogy az emberek elhiggyék, újra egy birodalom állampolgárai. Ezt a mindent pedig érdemes szó szerint érteni, legyen szó nagyhatalmi erőfitogtatásról, egykor elvesztett területek visszaszerzéséről, a térség más államainak belügyeibe való beavatkozásról, vagy csak a Vörös téri szokásosan grandiózus győzelem napi parádéról, esetleg a Romanov-ház trónra lépésének négyszázadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozatról.
Nem is hatástalanok az erőfeszítései: a Pew Research Center úgy nagyjából 10 éve készített egy részletes felmérést az oroszokról, amelyből az derült ki, hogy
többségük számára a birodalmi lét természetes állapot.
Nyugat kontra kelet
Oroszország világban elfoglalt helyéről beszélve a magyarok számára ismerős nyugat kontra kelet dilemma is képbe kerül. Amikor az orosz történelem világos válaszút elé kerül, már lassan kétszáz éve menetrendszerűen fellángol a szlavofil-zapadnyik vita, ami kulturális jelentőségében nagyjából a mi népi-urbánus, keleties-nyugatias szembenállásunknak feleltethető meg. A klasszikus szlavofil álláspont az orosz politikai és társadalmi fejlődés Európához viszonyított különutasságát hangsúlyozza, egyúttal berzenkedik az európai szokások, kulturális hatások, politikai hagyományok átvételétől, időnként az árulózást sem mellőzve. A nevükben is a nyugati orientációt hordozó zapadnyikok (zapad = nyugat) ezzel szemben vagy csak érdektelennek találják az orosz sajátosságokat, vagy egyenesen a fejlett nyugattól való elmaradottság okait vélik felfedezni bennük.
A vita eredetileg ugyan a 19. században tört ki és szakadatlanul zajlott az orosz értelmiség berkeiben az első világháborúig, de a bolsevik hatalomátvétel után a Szovjetunióban nem volt mód a folytatására, csak a peresztrojka idején lángolt fel újra, és ha váltakozó intenzitással is, de a mai napig tart.
Ám annak ellenére, hogy a vita jó hetven évre le lett csavarva, kormányzati támogatást az elmúlt két évszázad során csakis a szlavofil irányzat volt képes biztosítani magának, és azt be is söpörte valamennyi rendszertől. A cárok az Alekszandr Herzen nevével fémjelzett zapadnyikokban zavaros fejű, veszélyes forradalmárokat láttak, míg a bolsevikok hatalomra kerülésük után gyorsan rájöttek, hogy a nyugatról importált marxi gondolatokat maximum baltával faraghatják bele a nagy orosz valóságba. Ezért, különösen a lenini világforradalmi elképzelésnek a 20-as években már bekövetkezett megfeneklését és a szovjet izolációt követően kifizetődőbb volt a bolsevizmust nemzeti szólamokkal feldúsítani és az egyedülálló, nagy szovjet kísérletet dicsőíteni, amihez a szlavofil eszmék jobban illettek, mint a zapadnyikok. Nem történt ez másként Putyin Oroszországában sem, ahol az államilag támogatott ideológia szerint az ország Európától, pontosabban annak nyugati részétől eltérő, saját fejlődési pályán halad és ne akarjon nyugatról senki beleszólni az ügyeikbe.
A realitás valószínűleg az, hogy míg a szlavofilek egy olyan dicső múltba vágynak vissza, amely sosem létezett, addig a zapadnyikok egy olyan nyugat-képhez ragaszkodnak vallásosan, ami az orosz viszonyok közepette durva torzítások nélkül megvalósíthatatlan.
Csak az ideológiák változnak
A mostani orosz emlékezetpolitika megértéséhez újabb fontos dátum a 90-es évek második fele: a Szovjetunió összeomlása után a jelcini Oroszország kétségbeesetten próbál magára találni a csőd szélén tántorgó gazdaság és az össznemzeti kiábrándultság árnyékában. Amire ehhez szükségük van, az egy vállalható és erőt sugárzó Oroszország-kép. Ekkoriban ilyennel csak a kommunisták rendelkeztek és azt úgy hívták, hogy Szovjetunió, bár tény, hogy a korszak kommunistái is szívesebben emlékeztek vissza a világháborút nyert szuperhatalom dicsőségére, mint a 80-as évek idején a gerontokráciától elbutult, agyaglábakon tántorgó óriásra. Az előbbi kép valóban erőt sugárzott, ám a hatalom akkori birtokosai számára egyáltalán nem volt vállalható, hiszen a szuperhatalmi dicső múltat csak a sztálinizmus kevésbé imponáló, sötétebb oldalával együtt, no meg persze a kommunistákkal lehetett csomagban megkapni.
Ekkortájt Jelcinék fejében még egy új, modern Oroszország-kép kialakítása merült fel, mire azonban Putyin 1999 végén hatalomra kerül, ez megváltozott, nem utolsósorban az ő közreműködése révén. Az új konstrukció roppant egyszerű volt, simán csak megteremtette a kontinuitást az egymást váltó orosz államberendezkedések között azzal, hogy közös nevezővé a birodalomépítést tette. Teljesen mindegy, hogy a kétfejű sasos (Romanov) vagy a vörös, esetleg az új háromszínű lobogót csapkodja a szél az egész tetején, mindaddig, amíg a hatalomnak engedelmes alattvalók vagy állampolgárok elkötelezetten dolgoznak az orosz birodalom felemelkedésén.
Minden más, színétől függetlenül a kukába való. Különösen azok, akik a törvényes rend ellen léptek fel. Nincs Sztyenka Razin, sem Pugacsov, sem a többi, kommunisták által lelkesen ünnepelt, az elnyomó hatalom és az őket ért igazságtalanságok ellen fegyvert fogó hajdani kozák lázadó, vagy parasztfelkelő. Ahogyan nincsenek az ideiglenes kormányt megdöntő Leninék sem.
November hetedikével azonban mégiscsak kezdeni kellett valamit: a hivatalos álláspont szerint 1917. november hetedikén nem történt semmi érdekes, többé már nem is munkaszüneti nap, de tartanak katonai felvonulást aznap, csak éppen az 1941-es, a moszkvai Vörös téren tartott grandiózus november 7-i katonai parádéra megemlékezve, amellyel a németek ellen induló csapatokat búcsúztatták. És a közvetlen közelébe, november 4-re helyezték el a nemzeti egység napja nevű nemzeti ünnepet. De előkelő helye van ebben a narratívában a második világháborút önerőből megnyerő Szovjetuniónak (a szövetséges hatalmakkal kötött kölcsönbérleti szerződést, a lend-lease-t nem emlegetik), a Napóleont legyőző I. Sándor cárnak (hiszen Waterloo csak Borogyinó következménye volt) és persze az országot a korszak standardjai szerint modern nagyhatalommá átalakító Nagy Péter cárnak is.
Talán a legjobban az ország himnuszának történetével lehet szemléltetni ezt a jelenséget. Volt egy tehetséges meseíró a 30-as években, Szergej Mihalkovnak hívták, akit Sztálin 1942-ben megbízott azzal, hogy írja meg az új szovjet himnusz szövegét. Mihalkov megírta, majd a himnuszt mindenki lelkesen énekelte egészen a generalisszimusz haláláig, amikor is a desztalinizációs folyamat keretében hivatalosan elfeledkeztek a szövegről. Mihalkov nem adta fel, írt egy újat, amiből már gondosan kihagyta Sztálin elvtárs nevét, így a 70-es évektől ismét az ő szövegével énekelték a szovjet himnuszt. És vajon kit kért fel Vlagyimir Putyin 2000-ben, hogy készítse el Oroszország új nemzeti himnuszának a szövegét? Hát persze, hogy az akkor már 87 éves Mihalkovot.
Próbáljuk egy kicsit beleélni magunkat egy pillanatra annak az orosznak a helyzetébe, akivel elhitetik, hogy a felmenői fél kézzel lenyomták Napóleont, egyes egyedül Berlinig zavarták vissza a németeket és ameddig a pusztában csak ellát, az mind orosz föld, vagy legalábbis orosz érdekeltség. Csoda, ha azt gondolja, hogy a világnak tisztelnie és félnie kell a népét?
A történelem fegyver
Az erős emlékezetpolitikai állításokra alapozó rendszer fegyverként tekint a történelemre és nagyon is tisztában van azzal, hogy ezt a fegyvert mások ellene fordíthatják. Ezért tiltották be a Memorial Társaságot: nem az volt velük a baj, hogy a sztálinizmus áldozataira hívták fel a figyelmet, ezt megteszi az orosz állam maga is, hiszen a közoktatásban szerepel a lágerirodalom műfaja, vannak Gulag-történeti múzeumjaik szerte az országban, stb. Nem. A gondot az jelentette, hogy a Memorial nem kapcsolódik szervesen az állami gépezethez és ebből kifolyólag nem kontrollálható, azaz nem a felülről elvárt narratívának megfelelően működik.
A történetek semmit nem érnek hősök nélkül
Az emlékezetpolitikai narratívák épp olyanok, mint bármelyik izgalmas történet, kellenek bele jók és gonoszok. Vlagyimir Putyin az elmúlt 22 évben több hőst is talált magának, különösen kiemelkedő közülük Pjotr Arkagyevics Sztolipin, egykori cári miniszterelnök alakja. Annyira erősen kötődött hozzá Putyin egy időben, hogy a rossz nyelvek szerint azt is elintéztette, hogy Sztolipin a top háromban végezzen (közvetlenül Sztálin előtt és Alekszandr Nyevszkij vlagyimiri nagyfejedelem után) a legjelentősebb oroszokat összegyűjtő 2008-as televíziósorozatban. Ez persze csak mendemonda, de az tény, hogy mivel Sztolipin személye a 21. századra erősen kikopott az orosz emlékezetből, miután korábban a szovjet történetírás is negatív figuraként kezelte az egyébként valóban jelentős érdemekkel rendelkező politikust, a felemelésére irányuló próbálkozások nélkül a top tízbe sem jut be.
Így visszatekintve jól látható, hogy Putyin szerette az aktuális szerepéhez igazítani a hőseit. Az ország irányításának első évtizedében ilyen volt neki Sztolipin, vagy az orosz Bismarcknak is nevezett Alekszandr Gorcsakov herceg. Mindkét figura az ország vezetésére óriási befolyással rendelkező második ember szerepét foglalta el a hatalomban. Sztolipin is abban a ciklusban kapott egy nagy szobrot az orosz kormánytól, amelyet Vlagyimir Putyin nem elnökként, hanem kormányfőként töltött ki, mert bár már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy ő az ország legeslegelső embere, ekkor még ezt nyíltan talán nem vállalta fel.
Úgy nagyjából a 2010-es évek közepe óta juttatja egyértelműen kifejezésre Vlagyimir Putyin, hogy ő nem a rendszert kívülről megreformálni próbáló második ember, hanem ő maga a rendszer, ha úgy tetszik, ő a cár. Ezt már csak azért is el lehet mondani róla, mert akkoriban haladta meg a Romanovok 16 éves átlagos uralkodási idejét. Ennek megfelelően egy 2019-es, a Financial Timesnak adott interjújában már nyugodtan megnevezhette újra Nagy Pétert példaképeként, ami már távolról sem keltette azt a megmosolyogtató hatást, mint amikor annak idején, Szentpéterváron egy másodvonalbeli önkormányzati hivatalnok tette ki a reformer cár portréját az irodája falára.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
