A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
A katolikus egyház vasárnap harmincezer hívő, 80 püspök és több bíboros, valamint Lengyelország vezetői jelenlétében boldoggá avatott egy lengyel családot, amelyet a német megszállók 79 éve kivégeztek, mert zsidókat bújtattak. Az esemény felélesztette azt az elkeseredett vitát, hogy a zsidók segítése vagy feljelentése volt-e jellemzőbb az akkori Lengyelországra, és mindez a rendkívül eldurvult hangvételű választási kampánynak is részévé vált.
1944. március 24-én a Krakkótól 200, Rzeszówtól 30 kilométerre keletre fekvő Markowa faluban a Gestapo agyonlőtte a 44 éves Józef Ulma gazdát és 32 éves feleségét, Wiktoriát hat (2, 3, 4, 6, 7 és 8 éves) gyermekükkel együtt – az asszony a hetedikkel volt állapotos –, mert lelepleződtek, hogy három zsidó családot, nyolc embert bújtattak a gazdaságukban. A németek őket is megölték. A történet rég ismert, a család egykori házában azonban csak 2016-ban nyílt múzeum, mert a jelenlegi kormány a nemzeti büszkeségre építő, a múlt negatívumainak emlegetését elvető történelemszemlélete jegyében nagyon fontosnak tartja a zsidómentő lengyelek emlékének megőrzését. A katolikus egyház pedig elindította a boldoggá avatási eljárást, amely Ferenc pápa döntésével idén ért véget: először fordul elő, hogy egy egész család válik helyi kultusz tárgyává, benne kisgyerekekkel, sőt a kivégzés közben világra jött és anyjával együtt eltemetett újszülöttel.
Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete
Az esemény újraélesztette azt a heves vitát, hogy mekkora szerepe volt a lengyel lakosságnak a német megszállás idején a holokausztban. A zsidómentést hangsúlyozó, elsősorban jobboldali politikusok és történészek arra hivatkoznak, hogy az izraeli Jad Vasem Intézet egyetlen más nemzet tagjainak sem ítélt oda annyi „A Világ Igaza” címet (2022 elejéig 7232-t), mint a lengyeleknek. Pedig az üldözöttek segítését, bújtatását könyörtelenül büntették a németek. És lehet, hogy a kitüntetést még néhány tízezren megérdemelték volna, csak nem maradt életben senki, aki javasolhatta volna őket. Ám erre mások azt mondják: a tiszteletet érdemlő hősöknek elsősorban saját szomszédaiktól kellett rettegniük, mert csaknem mindig feljelentés buktatta meg őket. Az Ulma-házaspárt is egy falubeli súgta be. Igaz, az ezzel gyanúsított férfit, bár nem volt biztos bizonyíték ellene, az ellenállási mozgalom kivégezte.
Jan Tomasz Gross, a vallástalan és teljesen asszimilált, ám zsidó származása miatt 1968-ban a hazájából elüldözött és így amerikaivá lett történész, aki 2000-ben hatalmas vihart kavarva megírta a Jedwabne nevű kisvárosban 1941-ben a helyi szomszédaik által, német közreműködés nélkül lemészárolt zsidó lakosok történetét, azt mondja: a fő bűnösok természetesen a megszálló németek voltak, de a lengyel zsarolók, besúgók több zsidó halálát okozták, mint ahányat a hősök megmentettek, vagy, ha sikertelenül is, mint Ulmáék, de menteni próbáltak. Objektíven lehetetlen ezt összeszámolni. Vegyük például Markowa falut: az Ulma-család mindenkit elborzasztó meggyilkolása után a környéken 24 zsidó holttestet találtak. Ugyanis másoknál is voltak bújkálók, de azok az emberek halálra rémülve elkergették vagy megölték addigi védenceiket. Másfelől ugyanott egy Szylar nevű házaspár, amelynél heten rejtőzködtek, csak azt a következtetést vonta le, hogy még óvatosabbnak kell lenni – és valamennyien túlélték a vészkorszakot. Az ő házuk is áll még, de a nevüket csak most ismerte meg a közvélemény.
Mivel a boldoggá avatás vallási esemény, nem lehet nem szólni arról, hogy főleg az 1930-as évek második felében, tehát még a független Lengyelországban mennyire mérgezett volt a légkör, milyen durva antiszemita uszítás folyt a 30 milliós ország lakosságának egy tizedét, Varsóénak 30 százalékát jelentő, jórészt jiddisül beszélő, nem asszimilált, saját zárt körében élő ortodox zsidóság ellen, és ebben mekkora szerepe volt a katolikus papságnak és az egyházi sajtónak. Hatalmas. Az Ulma-házaspár nem a helyi plébánost követte, amikor az életét kockáztatta az üldözöttekért, mert a papnak már az sem tetszett, hogy népfőiskolára jártak.
A kérdés tehát az: aki jogosan büszke például a 2500 gyereket megmentő Irena Sendlerre, annak ez ad-e erkölcsi alapot, hogy lengyelellenesnek és nemzetgyalázónak minősítse azt – ismert tudósokat neveztek így vezető kormánypolitikusok! – , aki fontosabbnak tartja a szembenézést a történelmi bűnökkel, például a jedwabnei gyilkosok elítélését. (Figyelembe véve azt is, hogy a kisváros mai lakói, köztük a gyilkosok rokonai alig húsz éve lemondásra, sőt elköltözésre kényszerítették a saját polgármesterüket, aki megpróbálta tisztességgel feldolgozni az egykor történteket.) És az is kérdés, hogy mennyi joguk van a zsidómentőkkel büszkélkedni azoknak a mai kormány vezetőinek, akik a fővárosban szobrot állítottak a róla elnevezett téren az 1939-ben meghalt Roman Dmowskinak, a lengyel nacionalista szélsőjobboldal gyűlölködően antiszemita egykori vezérének.
Az, hogy az okos és minden iránt érdeklődő, a korabeli átlagos parasztoknál nyitottabb gondolkodású Józef és Wiktoria Ulmához mostantól imádkozhatnak is a katolikus hívők, nagy dolog. És a mártírokat az is tiszteli, aki nem imádkozik. De sokan bírálják Ferenc pápát: talán nem egy hónappal a lengyel választások előtt, a durva légkörű kampány sűrűjében kellett volna megtartani ezt a boldoggá avatási szertartást.
