szerző:
Puskás Panni

Ha színházban látunk férfi színészt női ruhában, többnyire nevetni kezdünk. Nevetésünkkel pedig azt a zavart leplezzük, amelyet a határátlépés miatt érzünk. A kifutómodellek esetében a nevetés sokszor elemi utálatba csap át. De mi a kettő között a különbség?

A kérdés persze álnaiv, hiszen – bár minkét esetben a test reprezentációja történik színházi környezetben – egy előadásnál más a nézők kimondatlan közös megegyezése: a színész dolga az átváltozás, és ebbe az átváltozásba tulajdonképpen bármi belefér, a nemváltás pedig kezdetektől része a színházi hagyománynak, tekintve, hogy nők csak igen későn, a 16. században léphettek színpadra először. Ebből az következik, hogy a női szerepet játszó férfi sokáig nem jelentett önmagán túl semmi különöset a színházban. Ma már persze másképp van ez, ha férfit látunk női szerepben, azt jó esetben megokolja a rendezői koncepció.

De mi a helyzet a kifutómodellekkel, és azokkal a dühödt Facebook-kommentekkel, amelyek időről időre felteszik azt a kérdést „mi lesz így a férfiakból”?

Fontos, hogy tisztázzuk, a high fashion alakítja ugyan az ízlésünket, de egyszersmind ki is szolgálja azt. A folyamat kétirányú, ahogy az összes többi művészeti ágnál, bizony, a ruhatervezés is érzékenyen reagál bizonyos társadalmi változásokra. Persze nem az összesre, ritkán látunk a párizsi divathéten szegénységgel foglalkozó kollekciót, pedig – tekintve, hogy a high fashion a nagyon gazdag emberek játéka – fontos lenne ennek a csillogó buroknak a határait feszegetni.

Jól tematizálható problémakör a kifutókon a társadalmi nem, ráadásul kevésbé kell hatására önkritikát gyakorolnia az iparágnak, mint a szegénységgel kapcsolatban. Élő vita folyik arról, hogy a gendert egy bináris oppozícióban kell-e elképzelnünk a férfi-női tengelyen, vagy e két kategóriától kissé elrugaszkodva, színes spektrumként tekintsünk-e rá. A fast fashion és a high fashion túlnyomó része a binaritás, sőt, a jól szétválaszthatóság biztonságos talaján marad, de vannak a műfajnak provokatív úttörői.

Jó példa az utóbbira a Palomo Spain 2016-os Orlando névvel jelzett kollekciója, amely Virginia Woolf azonos című regénye alapján az átváltozás pillanatát kapja el. Finom arcvonású, karcsú testű férfi modelleken láthatunk merész színű és formájú férfi és női ruhadarabokat vegyesen, s mindebbe vegyülnek az Erzsébet-kor divatjára emlékeztető elemek: tollas kalapok, csatos cipők, fodros gallérok. A kollekció izgalmas, a legapróbb részletekig kimunkált és különleges, a reakció pedig, amelyet a legtöbb emberből kiváltott, az undor. Ugyanilyen heves tiltakozások követték a közösségi médiában az idei londoni divathéten az egyik férfimodellt, akinek arcán műszempillák, csillámok és szivárványszínű szakáll volt, szőrös férfitestén pedig a konvenciók szerint női, egyberészes fürdőruha.

És ez így van rendjén. Nem az utálat, az mindig nagyon rossz, ugyanakkor azok a tervezők, akik extravagáns ruhákba öltöztetik modelljeiket, direkt határátlépést követnek el. Munkáik provokatív gesztusok, amelyeknek célja, hogy a közönséget kimozdítsák a komfortzónájából, így kifejezetten számítanak az ellenállásra. A kifutón így laboratóriumi körülmények között, roppantul kitett módon jelenik meg az a társadalmi ellenállás, amely adott esetben az LMBTQ embereket sújtja nap mint nap.

Hogy ez a provokáció elér-e eredményeket az LMBTQ jogok széles körű elfogadtatásában, azt nem tudom. Viszont az biztos, hogy nem kell féltenünk férfi barátainkat, szerelmeinket és apáinkat attól, hogy a high fashion majd végül nőt csinál belőlük. Egyrészt nem ez a cél, másrészt, ami lekerül ebből a fast fashion boltokba, az maximum pár szín és enyhébb forma lesz, ami legrosszabb esetben is csak annyit tesz, hogy talán a férfiak sem fognak örökké farmert és pólót viselni fekete, zöld, barna, esetleg kék színben. És semmiképp sem kell kiakadnunk azon, ha ismerőseink dühtől tajtékozva osztanak meg fotókat, amelyek a londoni divathéten készültek. Ez csupán annyit jelent, hogy az üzenet célba ért, és feszültséget váltott ki.

Ez a legtöbb, amire művészeti alkotás képes.