szerző:
Dedák István

Az igazi botrány a nemzetközi összehasonlításban rejlik. 2016 elejére a magyar gazdaság az unió sereghajtójává vált, még a súlyos válsággal küzdő Görögország sincs mögöttünk.

A pénteken megjelent legfrissebb adatok szerint a magyar gazdaságnak olyan teljesítményt sikerült elérnie, amelyre legutóbb kereken 4 éve, 2012-ben – az uniós források felpörgése előtt – volt példa: a GDP a megelőző negyedévhez képest 0,8%-kal csökkent, az egy évvel ezelőttit pedig mindössze 0,5%-kal múlta felül.

Az igazán botrányos üzenet azonban nem ezekben a számokban, hanem a nemzetközi összehasonlításban rejlik. 2016 elejére a magyar gazdaság az Európai Unió sereghajtójává vált, még a súlyos válsággal küzdő Görögország sincs mögöttünk.

Növekedés az Európai Unióban (negyedév/negyedév, %)
©

A megdöbbentően gyenge teljesítmény a gazdasági előrejelzők jó részét is vaskos meglepetésként érte – az IMF-től kezdve számos hazai elemzőig bezárólag egyaránt –, s most nem győzik hanyatt-homlok revideálni és lefelé korrigálni a magyar gazdaságra vonatkozó prognózisaikat.

Persze, ezzel nincs mindenki így. Ugyanis a szakértők közül jó néhányan előre figyelmeztettek arra, hogy 2016-tól az uniós források pályája lényegesen alacsonyabb lesz, melynek következtében a gazdasági növekedésben jelentős visszaesés várható. Például e sorok szerzője két hónappal ezelőtt ebben a lapban így fogalmazott: „Mivel az EU-transzferek gazdasági teljesítményt befolyásoló hatása hatalmas, ezért már pusztán néhány százalékpontos visszaesés a támogatásokban a növekedési ütemet zéró közelébe – esetleg negatív tartományba – terelné. Ezzel viszont bárki számára rögtön kézzelfoghatóvá válna az, amit egyelőre csak a szakértők hajtogatnak: az ún. 'magyar gazdasági modell' külföldi adófizetők pénzén nyugszik, amelyet az uniós transzferek köntösében juttatnak el számunkra.”

Bár még nem tudjuk pontosan, hogy az uniós források milyen mértékben estek vissza, ám a problémák valódi gyökere igazából nem is ez. Az igazi gond az, hogy a magyar gazdaság az elbaltázott gazdaságpolitika következtében a válság kitörését követő nyolcadik évben sem tud a saját lábára állni, léte az uniós forrásoktól függ, az elmúlt két év viszonylag gyorsabb növekedése pedig döntően a historikus magasságokba pörgetett EU-támogatásokra vezethető vissza. Az uniós pénzek nélkül az unortodox politika lényegében véve reprodukálta volna 1929-33-at!

Normális esetben – prudens gazdaságpolitika mellett – persze mindennek nem kellene így lennie. A standard közgazdasági elmélet szerint ugyanis a válságból kivezető úton a magánszektor egyre inkább átveszi a gazdaság motorjai járatásának szerepét, s a gazdaság egyre kevésbé szorul rá a piaci keresletet erősítő külső támaszra, amely érkezhet uniós források, vagy akár átmenetileg nagyobb költségvetési deficit formájában is. A gazdaság külső támogatása idővel fokozatosan visszahúzódhat, anélkül, hogy az komolyabb megrázkódtatást idézne elő a növekedési teljesítményben. Pontosan úgy, ahogyan azt a környező országokat tekintve most láthatjuk. Őket a megelőző uniós ciklus lezárása nem viselte meg, gazdasági teljesítményük elsősorban nem más uniós országok adófizetőinek pénzén nyugszik, s növekedésük robosztusabbnak tűnik, mint valaha. Szemben a mi 0,5%-unkkal, régiós versenytársaink 3-4%-kal növekednek, szinte kivétel nélkül valamennyien, Bulgárián át Románián keresztül Csehországig.

Magyarország ma pontosan úgy néz ki, ahogyan azt előre tudni lehetett, hogy az unortodoxia következtében (a felpörgött uniós pénzek után) kinézni fog. Egy leszakadó, elveszett évtizedet produkáló ország egyre markánsabb képe rajzolódik ki előttünk.

S ami igazán rémisztő, az a kialakult makrogazdasági kiszolgáltatottság és kilátástalanság. Vagyis az a tény, hogy a történelmi léptékű uniós támogatások és a zéró közelébe csökkentett kamatlábak ellenére sem tudtunk tartós növekedési pályára állni, mára pedig gyakorlatilag nem maradt fiskális és monetáris politikai mozgástér. Az olyan intézkedések, mint például a gazdasági csodafegyvernek kikiáltott csok, egészen biztosan nem fognak áttörést hozni: adott költségvetési egyenleg mellett ugyanis, amennyivel többet költünk csokra, annyival kevesebb jut más közösségi feladatok ellátására, például oktatásra vagy egészségügyre. Az ilyen műveletek makrogazdasági hatása összességében zéró körüli.

Meglehetős biztonsággal állítható ezért, hogy a magyar gazdaság a következő negyedévekben is a rangsor vége felé fog kullogni, messze leszakadva régiós versenytársaitól. Az elmúlt években létrejött gazdasági berendezkedés ugyanis fundamentumaiban rossz. Megalkotói nem értik sem a piacgazdaság logikáját, sem a XXI. század kihívásait. A külföldi tőke iránt táplált ellenszenv, a piaci versenyt torzító különadók, a hatékonyság és teljesítményorientáltság helyett a kapcsolati tőke mindenhatósága, a tudásalapú társadalmak világában az oktatási-kutatási források szűkítése, a mindent átszövő centralizáció, a gazdaságpolitikai kiszámíthatatlanság miatt a befektetői bizalom roncsolása együttesen szinte tökéletes receptet adnak arra, hogy hogyan iktassuk ki mindazon mozgatórugókat, amelyek egy piacgazdaságot végül is alkalmassá tesznek a gyors növekedésre, a magas életnívó biztosítására.

S végezetül, a dolgok pikantériája, hogy néhány nappal a botrányos gazdasági adatok megjelenése előtt az európai sereghajtóvá vált – s az elmúlt 6 évben átlagosan évi 1,5%-os növekedést produkáló – ország miniszterelnöke 5%-os gazdasági növekedésről, a nyugati életszínvonalhoz való felzárkózásról ábrándozik. Fergeteges közgazdasági dilettantizmusán akár még kacaghatnánk is, ha nem Magyarország sorsa, a saját életünk, és gyermekeink jövője lenne a tét.

A szerző közgazdász, főiskolai tanár