„Senki ne várja el tőlem, hogy ne olyan emberekkel dolgozzak együtt, akikben megbízok, akiket ismerek, akikről tudom, hogy nem vernek át, akikről tudom, hogy tisztességgel elvégzik a munkájukat.” Furcsa fogalmai lehetnek a külügyi tisztviselőkről Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszternek, aki e szavakkal védte meg a minisztériumba (KKM) újonnan bevitt saját embereit az ATV Szemtől szemben című műsorában. Ezek szerint az eddig a tárcánál dolgozó, javarészt már a fideszes érában felvett tisztviselőkről, köztük elődje, Navracsics Tibor embereiről Szijjártó azt feltételezi, hogy „átverik”. Mindenesetre kabinetfőnöke, az eredetileg hangszerkészítő szakmájú Benkő Szilárd esetében még azt is felvállalta, hogy „megerőszakolja a hierarchiát”, és noha diploma hiányában törvényesen nem tölthetné be ezt a posztot, Benkő vezeti a kabinetet. Igaz, titulusa „a miniszteri kabinet működési koordinátora”, amit kinevezés helyett „munkaszerződéssel” lát el (lásd Jogsértő szerződés? című írásunkat). Úgy tűnik tehát, hogy egyetlen követelmény van az új munkatársakkal szemben: a teljes lojalitás a tárca vezetéséhez.
A minisztérium idei kétszeres kádercseréjében a legmeglepőbb az volt, hogy Martonyi János és Németh Zsolt nem tudták megvédeni a külügyi tisztviselőket. Miután az atlantista páros távozott a minisztériumból, hatalmas átalakulás kezdődött, vezetők és nagykövetek tucatjait cserélték le. A hierarchia felső szintjén már lényegében csak Szijjártó emberei ülnek, akik ráadásul nem diplomaták, hanem a külgazdasági vonalról jöttek. A tárca parlamenti államtitkára sem külügyes politikus, hanem a Teva gyógyszergyár volt vezérigazgatója, Szabó László. Mikola István biztonságpolitikai és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkár az OECD-nagyköveti posztról került ebbe a számára meglehetősen idegen funkcióba, igaz, helyettese, Takács Szabolcs külügyes motoros.
Szijjártó Péter magyar és Frank-Walter Steinmeier néme külügyminiszter
AFP / Bernd Von Jutrczenka
Ám információink szerint Takács nemsokára a Miniszterelnökséghez igazol: hozzá tartoznak majd az uniós feladatok, amelyek elkerülnek a külügytől. Az már önmagában is nagyon különös, hogy a külpolitika egyik legfontosabb területére nem tart igényt a KKM, ráadásul hagyja, hogy az ehhez értő szakembereket is elvigyék tőle. Igaz, az uniós terület most is nagyon furcsán néz ki a KKM-ben, hiszen jelenleg nincs vezetője, sem államtitkári, sem helyettes államtitkári szinten. Az eddigi vezetők, Győri Enikő és Ódor Bálint ugyanis nagyköveti posztot kaptak Madridban, illetve Ottawában.
Folytatódik a nagykövetcsere is, Szijjártó a nagykövetek háromnegyedének leváltását vetítette előre 2015-ig. De ez egyelőre kissé döcögősen halad, hiszen a nyár eleje óta nincs nagykövet például két olyan fontos uniós országban, mint Olaszország és Franciaország. Rómából Balla János egyenesen Moszkvába emelkedett, ahol már át is adta megbízólevelét Vlagyimir Putyin elnöknek, s a helyére kiküldeni tervezett Szentmihályi Szabó Péter visszalépett a feladattól, majd röviddel később elhunyt. Persze a kinevezés elhúzódása érthető, ha igaz a hír, hogy Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság elnöke a poszt várományosa, akinek 2015 februárban jár le a mandátuma az AB-n.
| Jogsértő szerződés? |
„Benkő Szilárdnak nincs meg az a felsőfokú, szakirányú végzettsége, amivel kormánytisztviselőként felső vezetői munkakört lásson el. A jogszabályok lehetővé teszik, hogy a minisztérium alaptevékenységéhez kapcsolódó adminisztratív, illetve tanácsadói feladatok ellátására esetenként Ptk. szerinti munkaszerződéssel foglalkoztathassunk munkatársakat” – így indokolta a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) a vs.hu-nak küldött válaszában a miniszter futsalos csapattársából kabinetfőnökké lett Benkő sajátos alkalmazását. Ezzel voltaképpen annak gyanúját vetették fel, hogy színlelt szerződéssel foglalkoztatják a kabinetfőnököt. Nem létezik ugyanis a Ptk., vagyis a polgári törvénykönyv szerinti munkaszerződés, ha mégis, erre vadásznak a munkaügyi felügyelők – állítják egybehangzóan a HVG által megkérdezett jogászok. Az ilyen esetek többségében a felek színlelt megbízási szerződéssel igyekeznek elfedni, hogy valójában munkaviszony áll fenn közöttük. Éppen ez történik most a KKM-ben, ahol – a kormany.hu-n nyilvánosságra hozott, a minisztériumi elérhetőségeket tartalmazó dokumentumban – kabinetfőnökként emlegetik Szijjártó Péter csapattársát, akinek, mivel nincs diplomája, hivatalos titulusa „a miniszteri kabinet működési koordinátora”. A megbízási szerződés pedig leginkább abban különbözik a munkaszerződéstől és a közszolgálati jogviszonytól is, hogy nem tartalmaz a munkavégzéssel kapcsolatos kitételeket. Nincs a felek között alá-fölé rendeltségi viszony, és nem jár hozzá se céges autó, se iroda, se számítógép, se e-mail cím. Míg a munkáltatónak van ellenőrzési és utasítási jogosítványa is, ezek egy megbízottal szemben nem léteznek. Márpedig nehéz elképzelni, hogy a kabinetfőnöknek ne kellene naponta bejárnia a minisztériumba, vagy előre egyeztetnie a szabadságát Szijjártóval. A színlelt szerződés gyanúját erősíti az is, hogy Benkő szerepel a KKM alkalmazottainak névsorában, van hivatali telefonja, e-mail címe, és nem kizárt, hogy – miként más kabinetfőnökök is – szolgálati autót is kapott. |
Trócsányi László párizsi képviselet-vezetőből igazságügyi miniszter lett, utóda azonban még neki sincs. Korábban Szalay-Bobrovniczky Kristófnak, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. stratégiai igazgatójának a neve vetődött fel külügyi berkekben, ám a legújabb hírek szerint nem ő megy, hanem a korábban Párizsban élt Károlyi György, aki jelenleg a fehérvárcsurgói egykori Károlyi-kastély kulturális hasznosításával foglalkozik. Egy másik volt arisztokrata, a bárói családból származó, egyébként a rendszerváltás óta a külügy kötelékében dolgozó Perényi János bécsi nagykövet lett. Berlinben Czukor Józsefnek lejárt ugyan a szokásos mandátuma, ám felkérték, vigye továbbra is az ügyeket. A legfurcsább választás azonban valószínűleg az Egyesült Arab Emírségek nagyköveti posztjára történt, ahonnan idő előtt hazahívják Jancsi Zoltánt, és egy magyarországi jordán üzletember kerül a helyére.
Nem lesz irigylésre méltó dolguk a képviselet-vezetőknek, hiszen Szijjártó már a nyári nagyköveti értekezleten kijelölte feladatukat: munkájuk eredményességét nem a hazaküldött papírok mennyiségében méri, hanem abban, hogy mennyi tőke behozatalát, mennyi áru kivitelét, hány hazai munkahely megteremtését eredményezi. Éppen ezért a jövőben az ország külképviseletein 132 külgazdasági attasé fog dolgozni, néhol akár három is, így alakul át a külgazdasági szakdiplomaták eddigi rendszere.
Persze hogy milyen feltételek adottak a külgazdasági sikerhez, az legkevésbé a nagyköveteken múlik. De Szijjártó és Orbán egyaránt megszabta a célt: a magyar export minél nagyobb hányadát kellene az EU-tagállamokon kívül értékesíteni, persze úgy, hogy az uniós kivitel értéke se csökkenjen. „Azt kértem a miniszter úrtól, hogy 2018-ra azt érje el, hogy az exportunk egyharmada az Európai Unión kívülre menjen” – mondta Orbán a nyári nagyköveti értekezleten, hozzátéve: „ez nem a végállomás, mert ennél szerintem még tovább kell majd mennünk 2018 után, és meg kell céloznunk az 50-55 százalékot”.
Minél több pénz bevonása az unión túli világból persze csak helyeselhető cél, ám ehhez túlzott reményeket fűzni önámításnak tűnik. Túldimenzionált az Orbán és Szijjártó által forszírozott keleti nyitás politikája, s az is látható, hogy némi pénzért cserébe a kormány hajlandó szemet hunyni féldiktátorok és autokratikus politikusok viselt dolgai fölött.
Orbán ehhez ideológiát is gyártott. A nagykövetek előtt kifejtette, hogy „az ideológiai központú külpolitikai vonalvezetést a félnótás országok számára találták ki az okos országok”, lényegében mindenki a saját gazdasági érdekeit nézi. Ebben sok igazság van, ám az értékelvűség hiánya a külpolitikában sikertelenné teheti a gazdasági érdekek képviseletét is. Márpedig ma Magyarországnak nagyon rossz híre van a világban, s nem azért, amit Orbán gyakran hangoztat, hogy nem fogadják el a konzervativizmusát. Hanem az olyan lépésekért, mint a többségi döntéshozatal abszolutizálása, a törvények megerőszakolása, olyan paragrafusok alaptörvénybe emelése, amelyek csak azért kerültek oda, mert különben az Alkotmánybíróság elmeszelte volna őket.
A rossz imázs egészen odáig fajult, hogy a nyárra kiderült: nincs olyan nyugati ország, amelyre Orbán támaszkodhatna. A miniszterelnök ezt be is vallotta a múlt héten egy előadásában: „ma reménytelennek látom, hogy Magyarország behorpadt nemzetközi hírnevét ideológiai vitákkal ki lehessen javítani”. A korrekció azért megkezdődött, mindenekelőtt a németek „visszaédesgetése”, amelynek jegyében a kabinet a múlt héten meghirdette a német–magyar barátság évét. A külpolitikai manőver a korábban a magyar kormány szuverenitása mellett teljes mellszélességgel, az EU-val szemben is kiálló Orbánt egészen elképesztő pávatáncra késztette. „Bár Magyarország önálló külpolitikát folytat, de folyamatosan figyeljük a német pozíció alakulását. Számunkra ez jelent támpontot, néhány esetben pedig iránytűt is” – mondta a Magyar Állandó Értekezlet megnyitó ülésén a múlt héten. S ennél is tovább ment, úgy tűnik, a szorosabb európai integrációhoz fűződő nézeteit is revideálta.
„Ahhoz, hogy egy közös pénz sikeres legyen, egy monetáris unió beváltsa a hozzá fűzött reményeket, néhány előföltételnek még teljesülnie kell: el kell indulni a fiskális unió, a költségvetési unió és egy bizonyos politikai unió irányába is, azonban ez a projekt ma elakadt” – mondta a müncheni Hans Seidel Alapítványnál tartott előadásában. Még az EU – általa korábban opponált – új vezetését is megszerette: „Juncker a mi elnökünk, támogatni kell a munkáját, mert egyébként mindannyian – ideértve a magyar gazdaságot is – súlyos veszteségeket szenvedhetünk el.”
Az persze kérdés, hogy ezt a pálfordulást nem nézik-e hitetlenkedve a nyugati vezetők. Ha csak taktikai lépésnek látják, akkor jottányit sem javul majd Magyarország külföldi megítélése, ennek pedig gazdasági kárai is lesznek. Márpedig úgy tűnik, hogy az EU által megkérdőjelezett Déli Áramlat gázvezeték terve (lásd írásunkat a Magyar Gazdaság rovatban) és a paksi bővítés mellett a kormányzat erősen elkötelezett, s ez mind az európai, mind az amerikai kapcsolatokra súlyos teherként nehezedik. Ez még akkor is így volna, ha normális viszony lenne az országok között, ám ez koránt sincs így. Az Egyesült Államokkal két és fél évtizedes mélyponton van a magyar viszony, az EU-ban pedig nincs igazi szövetségese Orbánnak. A miniszterelnök szívesen papol a nemzeti érdekről, ám kérdéses, hogy tényleg Magyarország nemzeti érdeke-e szembefordulni a nyugati világgal. Pedig jól látja azt is, mi vezet a külpolitikában sikerre. Mint a Magyar Diaszpóra Tanács múlt heti ülésén elmondta, „mindenkinek figyelmébe ajánlanám Ausztria csendes, ravasz, célszerű és sikeres politikáját, akik egyébként sokkal kevésbé lojálisak az európai uniós döntésekkel a valóságban, de lojálisak verbálisan, sokkal kevesebb kritikát is váltanak ki, mégis jobban érvényesítik az érdeküket, mint Magyarország”.
