A dz szerencsés megmenekülése

„A dz »jogát« védjük, az embereknek a méltányos bánásmódhoz való alapjogával meg nem törődik itt senki” – fakadt ki egy tavalyi cikkében Szilágyi N. Sándor nyelvész, már akkor jól megsejtve, hogy az idén ősztől érvényes új helyesírási szabályzatban (HVG, 2015. augusztus 29.) benne marad a dz betű és a hozzá kapcsolódó, zavaró elválasztási szabály. Pedig nyelvész körökben többségi álláspontnak tűnik, hogy a dz nem igazi betű (mert nem is önálló hang), ugyanúgy nem érdemli meg ezt a rangot, mint például a tsz a tetszikben. Alighanem az iskolások is így érzik. Szilágyi arra hivatkozik, hogy a kézenfekvő bod-za elválasztás helyett a bo-dza értelmetlenül okoz bajt a nyelvtandolgozatokban, sőt ennek számonkérését és osztályozását a kolozsvári nyelvész abba a kategóriába sorolja, ami „nemcsak súrolja az emberi gonoszság határát, hanem túl is van rajta”.

Évszázaddal ezelőtti véletlennek tartja a dz ábécébe fogadását Mártonfi Attila, az Osiris Helyesírás egyik szerkesztője. Egyelőre publikálatlan sejtése szerint 1922-ben az Akadémia végül elfogadta a tekintélyes nyelvész és szótárkészítő, az akkor már néhány éve halott Simonyi Zsigmond újításait. Nyelvi ügyekben akkor is parázs viták, sőt hatásköri villongások folytak. Simonyi felfogása már érvényesült az 1903-as Iskolai helyesírásban, de azt a közoktatási minisztérium rendelte meg – az Akadémia azonban további két évtizedre elzárkózott az újításoktól. Láthatólag ott már akkor is óvakodtak a hirtelen felfordulástól. Simonyinak köszönhető, hogy a cz-ből egyszerű c lett (mert akkoriban már nem volt annyira erős a latinos műveltség hatása, hogy egyes esetekben kának ejtették volna a szimpla c-t), a ds-t pedig dzs-re változtatta (a régi változatot őrzi például Dsida Jenő költő neve), és utóbbit egy füst alatt berakta az ábécébe. „Aztán 1922-ben valamelyik illetékesben kitörhetett a rendszerkényszer, és odaírhatta a dz-t a dzs mellé, ahelyett, hogy alaposabban végiggondolta volna a kérdést” – feltételezi Mártonfi, hozzátéve: „ma már senki mérvadó szakember nem gondolja, hogy a dz önálló hang lenne, viszont hagyományból benne maradt az ábécében”.

„Nincsen semmiféle ellentábor, legalábbis szakmailag komolyan vehető” – mondja kérdésünkre Szilágyi is. Hogy miért maradt mégis olyan az elválasztás, mint a ma-dzag szóban, arra a válasz ott van Siptár Péter nyelvésznek, a szabályzaton éveken át dolgozó bizottság egyik tagjának a cikkében az Élet és Irodalom néhány héttel ezelőtti számában: „talán a legfontosabb követelmény a helyesírással szemben az, hogy állandó legyen, ne változzon rövid időn belül túl sokat, és főleg olyan változás ne legyen benne, amely valamely korábbi változtatás visszavonásának felel meg”. Az utóbbit Szilágyi epésen így kommentálja: „mert az nagyon ártana a szabályozók (illetve ahogy ők mondanák: az Akadémia) tekintélyének, márpedig az sokkal fontosabb, mint az emberek kényelme”.

A laikus betűvetők vagy az érdeklődőbb iskolások joggal kérdezhetik mindezek láttán: miért nem tudnak megegyezni a nyelvészek abban, hogy mi számít külön hangnak, illetve betűnek? És hogyan lehetséges az, hogy akad kézikönyv – például a 2003-ban kiadott Új magyar nyelvtan, amelynek három szerzője közül az egyik éppen Siptár Péter –, amelyben a dz látványosan hiányzik a mássalhangzók felsorolásából, miközben a most megújított helyesírásban ott sorakozik az ábécében a d és a dzs között?

hvg.hu

A dz trónfosztását követelők olyan tulajdonságokat sorolnak, amelyek többnyire minden tisztességes mássalhangzó sajátjai, ám a dz-nél hiába keresik őket. A bűnlajstrom azzal kezdődik, hogy míg társai mindenféle helyeken előfordulnak, ő néhány ritka, idegen szó kivételével (dzéta, dzadziki) nem szerepel sem a szavak elején, sem mássalhangzók után (bár itt van kivétel, az n társaságát kedveli, mint a brindza, sőt a hanyagul ejtett „péndz”, „bendzin” szavakban). Már csak ezért is furcsa a többek által bírált elválasztás, hiszen ha szó elejére nem kívánkozik a dz, akkor szótag elején sem lenne keresnivalója. Az is különös, hogy nincs rövid változata, mindig hosszú. „Tessék megpróbálni röviden ejteni a madzagban vagy a bodzában, elég furcsa lenne” – biztatnak a szakértők.

A most többek fenntartásai ellenére ismét kőbe vésett ma-dzag és társai Mártonfi tudomása szerint 1984-ben, Bolla Kálmán nyelvész hatására kerültek a helyesírási szabályzat akkori (mai szemmel: utolsó előtti) kiadásába. Ő fonetikusként elsősorban nem az elvont, nyelvi szinten létező hangokat, hanem a beszédben megjelenő kiejtési lehetőségeket vizsgálta, így aztán boldogan számontartotta a különféle affrikátákat (zár-rés hangokat, amelyek közé a dz is tartozna), olyannyira, hogy a magyarban pf (mint a copf vagy pfuj szavakban) és bv affrikátákat (pedig ez a kettő tényleg csak toldalékok vagy szavak határán sodródik egymás mellé: szabvány, dobverő) is oktatott, idézi fel Mártonfi.

A dz mellett érvelők további szempontja, hogy a mássalhangzók zöngés-zöngétlen párjainak rendszere akkor lesz teljes, ha a c mellé a dz-t adják párnak. Ez némi erőltetéssel megoldható – magyarázza Nádasdy Ádám nyelvész, költő és műfordító, de hozzáteszi: ez inkább „leírásesztétikai” kérdés. Ez pusztán tapintatosabb megfogalmazása annak, ahogyan Arany János szavait kölcsönvéve Szilágyi jegyezte meg az ilyenfajta nyelvészekről: „Önnön bogarába szerelmes mindenik.”

BEDŐ IVÁN