A kormány megtiltotta az üzletek vasárnapi nyitva tartását. Ez igen népszerűtlennek bizonyult: mind az érintett bolthálózatok tulajdonosai, mind a vásárlók hangosan morogtak. A szociáldemokrata igényű balközép párt, az MSZP népszavazást javasolt. Ebben a kormánypárt ágensei durva, buta és törvényellenes módon megakadályozták. Ámde a legfölső bíróság (a Kúria) úgy döntött – helyesen és jogosan – , hogy az MSZP népszavazási kezdeményezése rendben van, a párt gyűjtheti az aláírásokat.

Erre a kormány ukmukfukk visszavonta a vasárnapi nyitva tartás tilalmát, és visszaállította a korábbi állapotot, óriási zavarba hozva az összes érintetteket: a vásárlókat, a boltok tulajdonosait és alkalmazottait, a szakszervezeteket, saját keményvonalas támogatóit, a boltbezárást javasló KDNP-t és az egyházakat. És mindenekelőtt az MSZP-t.

Amilyen idióta volt a boltbezárás, olyan zseniális volt ez az – egyébként várható és voltaképpen elég primitív – húzás, amellyel újra fény derült néhány fontos dologra: arra, hogy 1. Orbán miniszterelnök kormányzási képességei jelentéktelenek, ám taktikai tehetsége páratlan; 2. az MSZP pusztán „politikai terméknek” tekinti ún. baloldaliságát, 3. az ellenzék mint olyan, a maga egészében tök reménytelen.

Roppantul sajnálatos módon Lázár János miniszterelnökségi miniszternek teljesen igaza volt, amikor elviselhetetlen és abszurd tájékoztatói egyikén megjegyezte, hogy a szociáldemokrácia elvi okokból ellenezte mindig a vasárnapi munkát (s általában a túlmunkát), s hogy a szociáldemokrata pártok hagyományosan a dolgozók érdekeit szokták volt képviselni és védeni – mi ütött hát az MSZP-be?

A szocialisták újólag bemutatták, hogy ők a tőke (vagy ami evvel politikailag azonos: a fogyasztók) oldalán állnak (hiszen a fogyasztók képezik azt a fizetőképes keresletet, amelyből – már bocsánat – az értéktöbblet, a profit származik közvetlenül; a dolgozóktól pedig alapvetően és közvetve). A termelők vagy a szolgáltatásokban dolgozók (akik ezt az értéktöbbletet valójában létrehozzák), esetünkben: a kereskedelmi alkalmazottak (eladók, polcföltöltők, szállítók, takarítók, pénztárosok, takarítók, őrök, technikusok, beszerzők, karbantartók stb.) érdekeit senki – a szó szoros értelmében senki – nem képviseli.

Amikor a kereskedelmi alkalmazottak szakszervezetei – sokáig éljen Sáling József és Bubenkó Csaba! – most tüntetést szerveztek a helyreállított vasárnapi nyitva tartás ellen, akkor voltaképpen nem a Fidesz meg Orbán, hanem az MSZP ellen demonstráltak. A szocialistákhoz régóta „közel álló” MSZSZ – és vezetője, a korábbi szocialista politikus, a talpraesett Kordás László – ezt nyíltan nem mondhatta ki, de ez az objektív és nyilvánvaló helyzet. Az egyházak sajátos (és ebben a vallástalan országban politikailag nem túl fontos) szempontjain túl a vasárnapi zárva tartás a kereskedelmi dolgozók érdeke. Minden rendes baloldalinak – e sorok írójának például – kutyakötelessége a kereskedelmi dolgozókkal szolidárisnak lennie; kutyakötelessége a vasárnapi nyitva tartást ellenezni. Ellenzem is. Sajnálom a plázák népének okozott kellemetlenséget, de az első a dolgozók érdeke, akiket a kereskedelemben amúgy is agyondolgoztatnak és alulfizetnek – nemcsak a nagy üzletláncoknál, hanem mindenütt.

Tehát a zseniálisan megumbuldált idiotizmus révén Orbánnak sikerült szembeállítania egymással a mérsékelt szocialistákat természetes szövetségeseikkel, a szakszervezetekkel.

De ez még nem minden.

A demokratikus civil társadalom ismét kimutatta a foga feketéjét. Azok a lelkes barátaink, akik kockás ingben és fekete pólóban támogatják a tanárokat és a támogatásból egyébként nem kérő orvosokat – azaz a demokratikus civil társadalommal azonosított alkalmazotti középosztályt –, ugyanolyan lelkesen támogatták (a Fidesz farba rúgása érdekében, és persze jogosan undorodva a Nemzeti Választási Irodánál – szélsőjobboldali izompacsirták közreműködésével – lezajlott aljas disznóságtól) a kereskedelmi dolgozók és szervezeteik feje fölött meghozott fogyasztó- és üzletbarát intézkedést. Ezek a drága barátaink szolidárisak a középosztállyal, és nem szolidárisak a munkásosztállyal. (Ez nem azt jelenti, hogy ne támogatnám épp oly lelkesen a tanármozgalmat – vagy a környezetvédelmet vagy a feminizmust vagy a lakhatási jogért folytatott mozgalmat és még számos nemes és jogos ügyet –, mint eddig. De nem csak azt.)

A jelek szerint nemcsak a hivatalos parlamenti ellenzék, hanem a civiltársadalmi ellenzék is valamennyire a neoliberális kapitalizmus híve (bár kevésbé elkötelezetten és a láthatólag súlyos ambivalenciákkal), amin a neoliberális kapitalista rendszer valódi urai, az üzlettulajdonosok és a kormányférfiak nyilván hatalmasat kacagnak. Okkal.

A médiaellenzéknek pedig fontosabbak az olyan jelentéktelen semmiségek, mint a Magyar Nemzeti Bank elnökének magas fizetése, annál, hogy a Föld lakosságának 1 százaléka rendelkezik az elérhető javak 46 százalékával, a Föld lakosságának 20 százaléka a javak 86 százalékával, és 50 százaléknak pedig szó szerint nincs semmije. Márpedig ennek nem a korrupció az oka, és nem félőrült nímandok túljavadalmazása.

Orbán – aki „soha nem volt vagyonos ember, ma sem az”, hiszen ő maga mondta a népképviselet megszentelt csarnokában, a gót ívek alatt – bebizonyíthatta, hogy ő áll a dolgozók oldalán, nem a valaminő érthetetlen okból „baloldalinak” nevezett ellenzék, s egyben azt, hogy rugalmasan, „demokratikusan” és népközelien hallgat a fogyasztók hangjára is. Ez még nem éppen kettős győzelem, de aggasztóan közel áll hozzá.

És még ez se minden.

Miután a Kúriának hála, az MSZP elérte évtized óta legelső sikerét (grat), elhatározta, hogy mégis folytatja a lényegében okafogyott népszavazási aláírásgyűjtést. Ezáltal sikerült kis győzelmét saját kezűleg nagy vereséggé változtatnia, és tökéletesen nevetségessé tennie magát.

Sikerült az agresszívan és ostobán elkövetett jobboldali hibát (az előkészítetlen és brutális ügyetlenséggel végrehajtott boltbezárást) hebehurgya és ügyefogyott pitiánersággal viszonoznia, és saját gumikardjába dőlt.

Megfoghatatlan.

Mindeközben a zseniális idióták a m. kir. csendőrcsicsa stílusában szét-, föl- és kipofozzák a Várat (a XVI. században megszűnt önálló magyar királyság XIX. század végi gipszjelképét), szétbarmolják a Ligetet és a Római-partot, a katasztrófával fenyegető, pedofil és szadista dopping- és drogfeszt, az anabolikus szteroidokon hizlalt pénzmosás és néphülyítés, közbeszerzési sikkasztóbajnokság és tömeges prostitúció („olimpia”) nevében pedig készülnek szétmángorolni Budapestet, amelyben a lakosság a pénzes turisták cselédjének és macájának a dicső szerepét játssza máris. E tébolyító, ízléstelen és erkölcstelen pazarlás közben rohad a honi tömegközlekedés legtöbb embert szállító eszköze, a pesti 3-as metró. Mindeközben – de kár folytatni. S az idióta idióták mindebben közreműködnek, fillérekért. (Beleértve a „művészet- és sportszerető”, ún. magyar ún. értelmiséget.)

Kitűnő kollégám és barátom, Gyurgyák János, a jeles eszmetörténész, a nagynevű Osiris kiadó megteremtője és vezetője azt mondja a Heti Válaszban, hogy Orbán Viktornak túl kicsi Magyarország, ez a körömfeketényi kis izé, rá igazából nagyobb és magasabb, európai küldetés várna, nagyobb formátum az övé (mármint az Orbáné), mint amit ez a bagázs itt megérdemel. (Azt is mondja, hogy ezen liberális barátai majd fölháborodnak. Mivel nem vagyok liberális, én nem tudhatom: így áll-e a dolog, vagy se. Engem nem háborít föl.) Az biztos, hogy politikája és személyisége tőlünk nyugatra és keletre általános irtózatot vált ki, és ez nem csekélység. Erre azért nem képes akárki, mint ahogy arra se, hogy „idehaza” ezer mocskos stikli után is még mindig biztosan ül a nyeregben.

Az tény, hogy orránál fogva vezeti ellenfeleit, s ameddig ezek ilyenek, addig akármennyi – első pillantásra biztos bukással járó – ökörséget elkövethet. A legérdekesebb az, hogy furfangjai átlátszóak, ravaszsága kiszámítható, zseniális taktikai repertoárját már mindenki betéve tudja Magyarországon. Akármilyen tehetséges ezen az alantas módon, már ismerjük.

Ámde ez az egyszerre nagyszabású és kisstílű ügyesség addig ér valamit, ameddig a magyar, a kelet-európai, sőt: az európai politika csak machináció, csak toldozás-foldozás, himmi-hummi, etyepetye, tilitoli, húzd meg, ereszd meg, hol ide, hol oda. Ebben a közegben érvényesülnek Orbán adottságai: ezért paradox módon igaza lehet Gyurgyák Jánosnak.

Lehet, hogy az aprócska magyar nép nem méltó a hegyormok – talán a felhők? – fölé emelkedő Orbán Viktorhoz, de az biztos, hogy evvel a szegény néppel a fene se törődik a hatalmasok közül. Talán az lenne a megoldás, hogy ne legyenek hatalmasok.

Hont András válaszát a fenti cikkre holnap olvashatják.