szerző:
Soproni Tamás

A Momentum Mozgalom alelnökének írása a sokak által kritikával illetett kijelentésükről.

„Nem a szívnek vére, hanem a szívnek verése.” (Lőw Immánuel)

Már a kétezres évek elején is őszintén hittem minden selejtezősorozat elején, hogy a magyar válogatott most már aztán tényleg kinn lesz a következő világeseményen. Nem számított, hogy zuhog az eső, nem számított, hogy omladoznak a betonfalak, a haverokkal bizony minden hazai meccsen ott voltunk. Kint a lelátón nem történelmi vagy filozófiai értekezésekben éltük meg a nemzethez tartozást, hanem egyszerű hétköznapiságában. Egy alkalommal a meccs eredményétől függetlenül mentünk ünnepelni a stadionba: Puskás Öcsi születésnapján. A legenda maga is ott volt, és a kezdőkörből hallgathatta meg, ahogy közel harmincezer ember énekli neki teli torokból, hamiskásan Halász Judit születésnapi klasszikusát. A kapu mögötti szektorokban, ahol a bevett rigmusok között a cigányozás sem ritka, ezúttal bőrszíntől függetlenül egymásba kapaszkodva, párás szemekkel éltette mindenki a legendát.

Akkor és ott mi Puskás Öcsi nemzete voltunk. Egy szimbólum testesítette meg a nemzetet, és nem a gyűlölet, hanem a szeretet tartotta össze a tömeget. Az összetartozáshoz és sikerhez mindkettőre szükségünk van: szimbólumokra és pozitív nemzetképre egyaránt.

Nemzetképek a rendszerváltás óta

A kettő együtt pedig nemcsak a rendszerváltás előtt, de azóta sem jelent meg a politikában.

A jobboldali pártok legnagyobb bűne még csak nem is az, hogy kisajátították és ezáltal kiüresítették a közös jelképeket, hanem hogy mindig másokkal szemben határozták meg a nemzetet. Ahogy a focimeccseken általában a románokkal, úgy a mindennapokban manapság a titokzatos brüsszelitákkal szemben kéne éreznünk, hogy magyarok vagyunk. A legijesztőbb viszont a magyarságon belüli kizárólagosság: aki nem utál minden előírt ellenséget, az maga is a kiszolgálójuk, hazaáruló. A jobboldali politikai elit szemében ennek kéne adnia az összetartozás érzését. Hát ha szerinted semmi nincs, ami összetartana minket, csak a gyűlölet, sajnállak, haver. Csak persze magunkat is, mert ezzel tényleg hazavágjátok a nemzetet.

De a baloldali politikusok sem lehetnek büszkébbek magukra: mintha a hideg rázta volna már őket a nemzet szótól is, a szimbólumoktól meg aztán pláne irtóztak. A már modernizált elvtársaknak ezek ósdi dolgok voltak. A régi szimbólumokat mások már elhasználták, nem kellettek: a turulmadarat és az Árpád-sávos zászlót tönkretették a hungaristák, a kokárdát meg Orbán Viktor. Pedig a turulmadár, az Árpád-ház szimbólumai és a kokárda a kultúránk része. Senki sem mondta, hogy „kapják be a hungaristák, és kapja be Orbán Viktor is: kik ők, hogy kisajátítsák a közös szimbólumainkat?”. Csak álltak bambán. Tátott szájjal bámultak, miközben a másik oldal kitúrta őket a nemzetből. Aztán rájöttek a megoldásra, és elkezdték megbélyegezni azokat, akik akármilyen módon foglalkoztak ezekkel a jelképeinkkel: „Bocskait hordasz, náci-e vagy? Népdalt énekelsz, náci-e vagy? Válogatott mezben vagy, náci-e vagy?”. Ezt tetézve 2004-ben még sikerült lekeverniük egyet a határon túli magyaroknak is. Szép munka volt, srácok.

De mi is a nemzet?

A nemzet a tágabb családunk. Én csupa jót szeretnék a világ összes lakójának, de talán senki sem kövez meg érte, ha azt mondom, nagyobb felelősségem van a szüleim, testvéreim jólétében, mint másokéban. Sőt még talán abban is egyet fogunk érteni, hogy az sem ördögtől való gondolat, hogy nagyobb felelősséggel tartozom azok iránt, akikkel nap mint nap találkozom, és akikkel közös a nyelvem, a kultúrám, a történelmem – legyen az piaci árus, jegyellenőr vagy részecskefizikus. A nyelven, a kultúrán és a történelmen felül tehát ez a felelősség az, ami összeköt minket. A nemzet tagjai bizony felelősséggel tartoznak egymásért.

És ahogy a családban sincs különbség vér szerinti és örökbe fogadott testvér között, úgy a nemzetbe sem csak beleszületni lehet. Ha felelősséget vállalsz a közösségért, csatlakozhatsz, hiszen „nem a szívnek vére, hanem a szívnek verése” határozza meg, melyik nemzethez tartozol.

A pozitív nemzetkép

Az óbaloldal azt mondja: „külföldi termékeket a magyar piacra, hiszen a miénk nem lehet elég jó”. A jobboldali politikusok és a globalizációellenes újbaloldal azt harsogja, „magyar terméket a magyar polcokra!”. Mindkettő végtelen önbizalomhiányról árulkodik. Mi azt mondjuk: „magyar termékeket a világpiacra!”. Nem a globalizációval kell harcolni, hanem nyernünk kell a fennálló rendszerben. Nem zárkózhatunk be, meg kell ismernünk a minket körülvevő világot és trendeket, mert csak akkor tudhatjuk, mi lesz a következő nyertes lépés. És az elég alapvető nemzeti minimum, hogy Magyarországnak nyernie kell. Nemcsak kell neki, tud is. Ez a pozitív nemzetkép alapja.

A sikerben pedig nemcsak hinnünk kell, de osztoznunk is. A siker nem egy elemzői statisztika, hanem egy közös élmény. A sikerért nem a baloldal, nem a jobboldal tesz, hanem mi, magyarok, közös erővel. És akkor is nagyon büszke vagyok a testvéreim eredményeire, a válogatott Eb-sikerére, a Mindenki Oscar-díjára, és az lennék egy sikeres oktatási rendszerre is, ha épp semmi közöm nem volt hozzájuk. Nem szégyellem, hogy ez talán nem racionális. Mert természetes, hogy ha egy közösséghez tartozunk, akkor a közösség sikereit mi is megéljük: ezt nem is kell racionalizálni.

A pozitív nemzetkép azonban nemcsak azt foglalja magában, hogy hiszünk a sikerben, hogy magunkévá merjük tenni a közösségi érzést, de azt is, hogy elfogadjuk, hogy mások máshogy élik meg a magyarságukat.

A Momentum Magyarországa olyan hely, ahol tök mindegy, hogy nálatok a Mikulás vagy a Télapó jön december 6-án. Ahol nem számít, hogy Budapesten, Pannonhalmán vagy Székelyudvarhelyen születtél. Ahol egy nemzeti ünnepen senki sem gondolkozik azon, hogy felvegye-e a kokárdát. Ahol a pártok vezetői egy színpadon tudják ünnepelni a nemzetet. Ahol senki sem néz megvetően arra, aki bizony egész évben kinn akarja hagyni a zászlót a házán. Ahol nem a dohánybolt meg az együttműködés rendszere a nemzeti, hanem a tizenegy és az ünnep. Ahol nem ciki trendivé tenni a nemzeti szimbólumokat, és nem baj, ha mondjuk Széchenyit hipszteresítve pólóra nyomjuk. Ahol a nemzeti tragédiáinkat nem feledjük, de nem gyűlöljük a szomszédainkat a sérelmekért. Ahol nem legyőzni akarjuk őket, hanem egyszerűen sikeresek akarunk lenni. Ahol elfogadjuk, hogy attól, hogy mi büszke magyarok vagyunk, még lehetnek büszke szlovákok. Ahol egy embernek lehet egyszerre több identitása is, mert ezek nem kizárják, hanem építik egymást, hiszen lehet valaki egyszerre magyar, európai, fradista, sváb és momentumos.

Ahol, ha nem is értjük a másik magyarságát, akkor is megértjük őt.