Regisztrálj egy társkeresőre, és megtudod, mennyi az értéked

A társkeresés puszta matematika.

Hány éves, mennyit keres, hány centi magas, milyen a bőrszíne: kérdések, amelyeket egy biztosítási kárrendező vagy egy boncmester is feltehetne. Te megadsz néhány paramétert – pár olyat, amelyeknek kötelezően teljesülniük kell, és néhány olyat, amelytől esetleg egy szűk határon belül lehet eltérés –, és elvárod, hogy megkapd azt a nőt vagy férfit, amely megfelel ennek, és a párod akar lenni. Mert megérdemled. Mert te is, mint mindenki, megérdemli a párkapcsolatot, és mivel értékes vagy, megérdemled, hogy az értékedhez illő párod legyen.

A Többesélyes szerelem című film tulajdonképpen erről az egy szóról szól: az értékről. Pontosabban arról, mennyire eltér a szó anyagi és metaforikusabb jelentése. Arról, hogy az „én értékes ember vagyok” mondat, amelyet pszichológusok, tanácsadók és lélekgyógyászok szerint jót tesz, ha mindennap elismétlünk a tükör előtt, és nem hagyjuk, hogy bárki is meggyőzzön az ellentétéről, mennyire könnyen átfordítható egy olyan jelentésbe, amitől az egészséges lélek frászt kap és sikít. Hogy egy ember értékét a fizikailag leírható, kézzelfogható, materiális tulajdonságai alapján akarjuk meghatározni.

Nem is: a Többesélyes szerelem valójában inkább arról szól, hogy a társkeresők, mivel nem tudnak máshogy működni, csakis materiális paraméterek alapján, óhatatlanul ez a hozzáállást erősítik. Azaz elhitetik a felhasználókkal, hogy az ember is materiális jellemzőkkel körülírható termék, ami egyrészről azt eredményezi, hogy úgy nézzünk a párkapcsolatra, ahogy a legjobb termék megvásárlását intézzük a boltban, másrészről azt, hogy sikertelenség esetén elhiggyük magunkról, értéktelen áru vagyunk, selejt. (A film eredeti címe, a Materialists jobban meg is ragadja a lényeget; magyarból akkor már a “többesélyes” helyett pontosabb lett volna a “többváltozós” szó.)

Arról szól, hogyan mondja ki az ember szégyen és szemrebbenés nélkül a társkeresők materialista világlátását magáévá téve azt, hogy neki ugyan be se mutassanak olyan férfit, aki nincs 180 centi, nem fehér a bőre és nem keres évi 300 ezer dollárt, mert egy ilyennek esélyt sem akar adni – miért kéne megtennie, ha egyszer elhitették vele, hogy leveheti a polcról a legjobb terméket is? És a film arról is szól, hogy végső soron természetesen nem veheti le, mert sajnos annak a bizonyos terméknek is van önálló akarata, és ő meg csak akkor hajlandó lejönni a polcról, ha nálad húsz évvel fiatalabb nő nyúl érte. És a film arról is szól, hogy

mind alaposan megszívtuk, mert elhittük, hogy így fogjuk tudni megtalálni életünk szerelmét.

Ahogy azt a rendező, Celine Song a HVG-nek adott interjújában is elmondta, a Többesélyes szerelem részben önéletrajzi alapú, mivel ő maga is dolgozott ugyanabban a munkakörben, amiben a film főhőse, Lucy (Dakota Johnson): egy elit, méregdrága társközvetítő iroda alkalmazottja. Ő az „élő Tinder”, a lélegző jobbra húzás, akinek az ügyfelek elmondják, milyen partnerre vágynak, ő pedig megpróbálja összehozni őket azokkal, akiknek elegendő paramétere mellé rajzolhat pipát az adatlapjukon.

A film sztorija szerint Lucy egy sikeresen (persze valójában csak a felszínen sikeresnek tűnően) párhoz segített ügyfele esküvőjén összejön egy Tökéletes Férfival (Pedro Pascal) – akit a társkeresős szakmában unikornisnak neveznek, mert kábé ugyanannyira megy ritkaságszámba a létezése –, a milliomos, jóképű, fehér, jó munkát végző Harryvel, akivel az élete szinte tökéletes is lehetne. Azonban felbukkan az expasija is a múltból (Chris Evans), aki gyakorlatilag Harry ellentéte: csóró és nincs rendes munkája, de ambíciója se sok.

Lucy szerepében Dakota Johnson

A24

A kétórás Többesélyes szerelemnek nagyjából az első fele szól a társkeresésről, olyan erős mondatokkal, hogy a filmkritikus legszívesebben az összes párbeszédet lejegyzetelné, egészen odáig, hogy a nemi erőszak a társkereső iroda vezetője szerint a randizásba bekódolt kockázat, ami, mit van mit tenni, időről időre megtörténik, és ezt sehogyan sem tudja megakadályozni az iroda, de hát ez van. Ez az a pont, ahol a sztori kanyart vesz, és a film átvált szappanoperába: jó-e Lucynek az üres, de materiális szintem tökéletes kapcsolat Harryvel, vagy inkább válassza a csóró exét, mert az legalább szereti?

De még mielőtt bármi továbbit írok, egyvalamit szeretnék leszögezni:

a filmet bőven megéri, sőt nagyon is megéri megnézni már az első egy óra miatt is.

Még akkor is, ha az író-rendező Celine Songnak, akinek nem mindennapi tehetségét az előző filmje, a gyönyörű Előző életek már bizonyította, végül csak a lehető legtriviálisabb folytatás jut eszébe a társkeresők poklát bemutató első óra után: hogy de hát ennek a képletnek nem is része a szerelem, és ez bizony igen nagy baj!

Ez persze kétségkívül így van, de azért az ember mégiscsak azt várná egy filmtől, hogy ennél valamivel meghökkentőbb állításokat tegyen. Hiszen az első óra anélkül is pontosan erről az állításról („szerelem nélkül hülyeség az egész”) szól, hogy azt bárki még bele is mondaná a kamerába. Ráadásul Song még ehhez képest sem hoz ki mindent a saját maga teremtette lehetőségekből, mivel meglehetősen leegyszerűsítő, hogy akkor a tökéletes szépfiú, és az egyszer már – elég jogosan – kidobott férfi között kellene választani. Ezzel Song lényegében azt sugallja, hogy a két véglet között nincs semmi. Ahogy zavaró az is, hogy szinte egy legyintésnyit szán a marveles Amerika kapitány után itt Csóringer kapitányt játszó Chris Evans élethelyzetére: mintha a szerelem oltárán teljesen elfogadható lenne, hogy egy harminchét éves férfinak szinte semmi ambíciója nincs, esze ágában sincs módosítani tizenéve működésképtelen mintáin. De legalább szép szemekkel pislogva meg tudja ígérni, hogy jó, majd most a nő miatt változtat mindenen.

Dakota Johnson és Chris Evans

A24

Viszont Celine Song van annyira tehetséges, hogy ezekkel a cseppet sem elhanyagolható problémákkal együtt is sokkal inkább jó, mintsem rossz a filmje. Üdítő, hogy Song és visszatérő operatőre, Shabier Kirchner szépen komponált képeket használnak hosszú beállításokkal, noha a hollywoodi romantikus filmekre nem épp jellemző, hogy nagy hangsúlyt fektetnének a vizualitásra. Song viszont minden jelenethez hozzáad egy réteget a képeivel, legyen szó klausztrofóbiásan szűk terekről vagy hamisan csillogó esküvői fényekről. Song mondatai egyrészt metszőek, másrészt életszerűek, minden közhelyet messze elkerülnek (ez persze inkább az első órában feltűnő, de a szappanopera-részben is akadnak remek dialógusok).

Dakota Johnson és Pedro Pascal

A24

A színészvezetés ezúttal nem olyan kiemelkedő, bár tény, hogy egy zokszavunk se lehet a három főszereplő miatt. Ugyanakkor a színészi játék kicsit egysíkú: pár nappal később visszagondolva Johnson, Pascal és Evans is csak egy-egy szomorú, búskomor, melankolikus, bánatos, csüggedt foltnak tűnik a lelkünkön. Ügyes foltok, de foltok. Akik azt üzenik nekünk: ha betelt a pohár a társkeresős alkalmazásokkal, egyszerűen csak menjünk vissza ahhoz az emberhez, aki utoljára szeretett bennünket a társkeresők kora előtt, és szépen felejtsük el, miért is szakítottunk vele.

Ne higgyenek ezeknek a foltoknak. Van más megoldás! Én sem tudom, mi az, de annyi biztos, hogy nem ez. Talán egyszer majd egy másik film elmondja, ha már ennek nem sikerült.