szerző:
HVG

Nem magolni, hanem gondolkodni kell megtanítani a diákokat – mondja Gál Béla, a sajtóban zseniképzőnek titulált Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium igazgatója, aki ma már megérti, ha diákjaik külföldön tanulnak tovább. Interjú.

HVG: Az iskola legutóbbi végzős matekos osztályában a 146 érettségi jegyből csak három volt négyes, a többi mind ötös. Ez az intézmény lenne az igazi zseniképző?

G. B.: A zseniosztály nevet az újságírók adták. Én inkább zseniálisan teljesítő osztálynak tartom őket, ami persze a képességeiket mutatja. Tehetségesek, okosak, de sok-sok olyan gyerek van még, akivel, ha jól foglalkozunk, akkor nagyon jól teljesít majd. Ebben az osztályban egy erőskezű, tapasztalatokkal rendelkező tanár – Schultz tanár úr – volt az osztályfőnök, aki nagyon direkten és határozottan terelte a nagyon ügyes és okos fiatalokat hat éven keresztül. Tökéletesen egymásra találtak, és harmonikus együttműködés alakult ki közöttük, amit a tanulók jól kihasználtak. Egyre jobbak lettek, elkezdtek egymással versenyezni, a közösség vitt előre mindenkit. És az osztályban tanító kollégák is hozzátették a maguk nagyon fontos részét.

HVG: Akkor ez mégis zseniképző.

G. B.: Nem. A tanulóink többsége nem zseni, de okosak és akarnak. Ugyanolyanok, mint a harminc meg az ötven évvel ezelőttiek. Mi pedig akarjuk őket tanítani, nevelni. Nagyon fontos az osztályfőnökök szerepe. Az ő feladatuk, hogy közösséget alakítsanak ki, meg-szabják az irányt. Ezen azt értem, hogy elérjék, senki ne akarjon külön úton járni, együtt oldják meg a feladatokat, egymást segítve haladjanak a céljuk felé. Lehet, hogy nem lát-szik, de a közösség iszonyatosan nagy erő, viszi magával a gyöngébbet is. Az a baj, hogy a mai magyar közoktatásban mi, pedagógusok nem figyelünk megfelelően erre. Sokszor ehelyett csak azt a munkát végezzük el, amit nagyon muszáj. Sokszor találkozhatunk azzal, hogy kötelességként szinte szó szerint tanítunk. Ez jelentkezik a tanítványoknál, akiktől ha azt kérdezzük a következő órán, ami a könyvben van, akkor a harmadik órára már csak azt fogja megtanulni, bemagolni – és visszamondani. A gyerekek nagyon alkalmazkodók. A módszer kedvelt, hiszen a cél: „A lehető legkevesebbel legyek nagyon sikeres.”

©

HVG: A mai közoktatásra jellemző központosítás nem éppen inspiráló közege a kreativitásnak. Ma valóban az a sikeres tanár, aki a legjobban tud alkalmazkodni a kötelezően előírtakhoz.

G. B.: S ettől kezdve ez bemagolós tanítás lesz, amely tényleg eredményes lehet rövid távon. Legalábbis abból a szempontból, hogy a pedagógusnak nem lesz sok munkája. És persze a diák is tudja, hogy mit kell tennie. A bemagolt és visszakérdezett ismeret ötöst eredményez. A szülő boldog lesz, mert a gyermeke jól tanul, viszi az ötöst haza. Az igazgató is elégedett lesz, mert nincs konfliktusa a szülőkkel meg a tanárral. Mindenki boldog. Egy marad ki: a tanuló, aki mindeközben semmi kreatív, használható tudást nem szerez. Ezzel rendszeresen megküzdünk mi is, régebben – 25 évvel ezelőtt – egy-két hónap kellett ahhoz az új tanítványainknak, hogy megszokják a Radnótit, ma ehhez másfél-két év kell. Pedig mára hozzánk a Dél-Alföld legjobb gyerekei jönnek, s nem azért, mert mi elit iskola vagyunk, hanem azért, mert azt mondják egymásnak a gyerekek, hogy ide érdemes jönni.

HVG: Mit tudnak itt a szegedi Radnótiban, amit máshol nem?

G. B.: Semmi olyat, ami máshol ne működne. Például figyelünk arra, hogy a tanulók szeressék azt, amit csinálnak. Teljesen mindegy, hogy éppen kémiát tanítok, vagy óhéber órán vagyunk. A lényeg, hogy én úgy dolgozzam velük, hogy ők élvezzék azt, amit csinálnak. A módszer másodlagos, és lehet teljesen egyéni is. Nincs sablon, a tanulóktól függ a folyamat. A tanóráinkon történtek akkor eredményesek, ha a tanítványaink úgy jönnek ki az óráról, hogy „ez jó volt!”. No, és persze nekem is jó, ha érezhetem: adtam át valamit a partnereimnek. Hiszem, tudom, hogy ilyen viszonyok között a gyerekek megszeretik a tanulást. Rólunk azt tartják itt a környékünkön, hogy túlhajtjuk, tönkretesszük a gyereket. De erről meg kell kérdezni bármelyiküket. Nem véletlenül mondja nekem a banketten az a fiatal, aki többször volt raporton nálam, hogy még az unokámat is ide hozom, tanár úr, mert olyan jó volt itt. Ezek a fiatalok nem akarnak elmenni.

HVG: És azzal mi lesz, aki nem akar tanulni?

G. B.: Ő is itt marad. A következetes munka, a társak hatása csodákra képes. Addig gyűrjük őket, amíg elkezdenek tanulni – valamilyen szinten. Ha nem hajlandó változni, na, akkor van baj. Nagyon-nagyon kevés az elmenőnk, a 800 gyerekből évente egy-kettő, általában ők sem a tanulásuk miatt. Most meg már úgy néz ki, hogy gyakorlatilag kéthetente át akarnak jönni hozzánk más iskolákból. Sajnos érezhető különbség a felkészültségben meg a gondolkodásban. Ezért ez nem egyszerű. Nagyon fontos lenne, hogy a magyar közoktatásban gondolkodni tanítsuk meg a gyerekeket. Már az óvodától kellene figyelni erre. El kell felejtenünk a bemagoltatást, a szó nemes értelmében tanítanunk kell. Többször próbált változást elérni az oktatáspolitika. Minden kezdeményezés elhalt, kevés hatása volt, mert a változásnak azt a részét, ami a legfontosabb – mi történik a tanórákon –, már egyetlen esetben sem ellenőrizték. Az utóbbi években rengeteg papírt gyártottunk, de az órán nem változott semmi.

HVG: Miben más itt egy óra, mint máshol?

©

G. B.: Alapvetően azt remélem és tapasztalom, hogy a tanáraink zöme a gondolkodást helyezi előtérbe, gondolkodtatni szeretnénk. A tanulóink első éve, a mi közös első évünk során a gyerekek szinte vért izzadnak, a tanáraink pedig küzdenek. Miért? Mert nem tanulnak meg a gyerekek gondolkodva tanulni. Meg kell tanítanunk ezt, ami ebben a korban már nem egyszerű. Később majd a gyerekeink jelentős része versenyezni kezd. Nem kötelezzük őket, ez lehetőség a számukra. És azért élnek vele sokan, mert a gondolkodással el-kezdenek önmagukban bízni. Ha csak azt tudom, hogy visszamondom önnek a hallott sztorit, akkor valószínűleg nehezen fogom önnek elmesélni. Mert hátha tévedek, nem vagyok biztos a dolgomban. De ha már ismerem, hogy az agyam hogyan működik, és gondolkodom, akkor bőven belemegyek abba, hogy szabadon beszélgessünk, akár vitatkozzunk. Lehet ma az iskolában vitatkozni?

HVG: Kinek van esélye ide bekerülni?

G. B.: Inkább azt mondom, kik jönnek. Akiknek a tanulás nem szitokszó. Annak, aki bízik abban, hogy képes jó teljesítményre. Szegeden megvan az együttműködés az iskolák között. Az általános iskolák segítik a tanulóikat a jelentkezésben aszerint, hogy kiben milyen lehetőséget látnak. Néha még túl szigorúak is. Aki akarja, annak meg kell próbálnia a megméretést. A felvételi mérést direkt úgy csináljuk meg, hogy a fiatal ne csak az általános iskolai teljesítménye alapján léphessen előre. Megcsináljuk a központi írásbeli felvételit, és van még szóbelink is. Az utóbbi csak 25 százaléka az összpontszámnak. De alapvetően azt vizsgáljuk, hogyan gondolkodik a fiatal. A kollégáim, akik a felvételit csinálják, azt nézik, megvan-e gyerekben az a képesség, készség, amivel lehet, tudunk vele együtt dolgozni.

HVG: Az jó hír, büszkeség az iskolának, hogy a zseniálisan teljesítők többsége nem Magyarországon tanul tovább, hanem a világ legjobb egyetemein?

G. B.: Hogyne! Egyébként is nagyon jó a hírük a magyar diákoknak külföldön. Olyannyira, hogy a magyar tanulóközösség az utóbbi években például Cambridge-ben a legjobb a nemzetek között. Az idén végzett matekos osztály fele külföldre ment, ketten vannak a cambridge-i Trinityben, amelyet ma a legjobb college-ok között tartanak számon Európá-ban, de a másodikba-harmadikba is kerültek ezekből a diákokból, Londonban is vannak, Németországban is. Ez jó hír nekünk, viszont nagyon rossz a magyar felsőoktatásnak. Itt óriási a baj, nemcsak a tömegtermelés miatt, hanem mert a jó diákok eltűntével a minőségi felsőoktatás kerül bajba. Már többször, több helyen is mondtam, észre kellene venni, hogy ez így nem megy. A gyerekek nagyon jól vagy kevésbé jól tanulnak a középiskolában. A felvettek között biztos, hogy ilyen is van, meg olyan is. Ehhez pedig alkalmazkodni kellene, a legjobbakat ki kellene emelni. Mindenki ugyanazt a diplomát kapná természetesen, mert arra nincs jogunk, hogy megváltoztassuk, viszont az a 20-30 tehetségesebb hallgató is tudna szárnyalni. Ha többet adnánk nekik, nem mennének annyian külföldre. A mieink zöme ma azért megy ki, mert azt mondja: ott az egyetemen személyesen velem foglalkoznak, egy professzor 2-4 egyetemistával dolgozik. Ez érdekes, izgalmas, hatékony! Nem azonos azzal, hogy 150-200 hallgatóval ülök a padban.

©

HVG: A 18 éves gyerek ezt tudja, vagy ezt mondják neki? Ők maguk találják ki, hogy Cambridge-ben akarnak tanulni, vagy inkább a tanáruk, esetleg a szüleik?

G. B.: Nem szabad elfelejteni, hogy ezek a gyerekek kommunikálnak egymással, remélem persze, hogy nem csak a közösségi hálón. Nem hiszem, hogy az osztályfőnökök, a tanárok „aknamunkája” miatt mennek külföldre a tanítványaink. Inkább a szakmai beszélgetések befolyásolják a döntésüket. Más a világ! Sose felejtem el, amikor először jelentkezett a középiskola után egyenesen külföldre az egyik tanítványunk, akkor éppen Oxfordba. Gondolkodtam, hogyan kell majd a felvételit megcsinálni: hova fogjuk elzárni a tételeket, milyen ellenőrzésekre és biztonsági intézkedésekre lesz majd szükség. Ehhez képest kaptam egy levelet, hogy tisztelt igazgató úr, írja alá ezt a papírt, hogy vállalja, a diákja tisztességesen dolgozik. Küldje vissza ezt a levelet – írták –, és majd fél órával az írásbeli időpontja előtt kap egy e-mailt, azt kinyomtatja, odaadja a jelöltnek. A megfelelő körülmények között megíratja a felvételit, majd elküldi nekünk. Ott ez így működik. Van bizalom. Ők sem gondolják, hogy csalunk, s nekünk sem jut eszünkbe. A gyerekkel szúrnék ki. Mostanában már több neves egyetem is tart nálunk felvételi tájékoztatót.

HVG: Felvették végül azt az első tanulót, tudja, mi lett vele?

G. B.: Persze, azóta már végzett Oxfordban és most kint dolgozik. Sokat beszélgetünk erről is a gyerekekkel. Nagyon sokáig azt képviseltem, hogy magyarok vagyunk, ne menjetek ki, a mi egyetemeink is jók. De meg kellett tanulnom, hogy az egyetemeink jók ugyan, de nem képesek azonos, vagy közel azonos lehetőségeket kínálni. Nem ugyanazt kaphatják a tanulni vágyó fiatalok. A mai élet már arról szól, hogyan tudok a legjobban megélni, a legtöbb pénzt szerezni, hogyan tudok a legsikeresebb lenni. A mi gyerekeinket már nem lehet meggyőzni arról, hogy maradjanak, annyival több a lehetőségük külföldön. Ha a beszélgetéseinkkel legalább azt el tudjuk érni, hogy a diploma után elgondolkodjon a hazatérésen, az már jó.

A cikk a HVG A 100 legjobb gimnázium című kiadványában jelent meg, amelyet erre a linkre kattintva rendelhet meg.

Kocsis Andrea Itthon

Magyarok Cambridge-ben: Mindig van, aki okosabb nálad

Kitartás és szenvedélyes érdeklődés kell ahhoz, hogy valakit felvegyenek a Cambridge-i Egyetemre, és ez egyre több magyar diáknak sikerül. A hvg.hu-nak többen közülük arról meséltek, hogy hogyan viselik a top egyetemen tapasztalt nyomást, elvárják-e tőlük, hogy zsenik legyenek, és arról is, hogy van-e élet itthon Cambridge után.

MLF Itthon

El lehet menni: Miért lépnek le már a gimisek is?

Megugrott az angol és az osztrák egyetemeken tanuló magyarok száma az utóbbi években, a fővárosi és a nyugat-magyarországi gimnáziumok pedig arról számoltak be, hogy az elvándorlási trend idén is erősödni fog. Szülője és diákja válogatja, hogy ki miért megy el Magyarországról: van, aki elégedetlen a hazai egyetemek színvonalával, van, aki a közállapotokra panaszkodik, van, aki azért megy külföldre, mert a felsőoktatás átszabása miatt kiszorul a magyar intézményekből. Az agyelszívás és az elvándorlás tinédzserkorban kezdődik.