szerző:
HVG

Nem magolni, hanem gondolkodni kell megtanítani a diákokat – mondja Gál Béla, a sajtóban zseniképzőnek titulált Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium igazgatója, aki ma már megérti, ha diákjaik külföldön tanulnak tovább. Interjú.

HVG: Az iskola legutóbbi végzős matekos osztályában a 146 érettségi jegyből csak három volt négyes, a többi mind ötös. Ez az intézmény lenne az igazi zseniképző?

G. B.: A zseniosztály nevet az újságírók adták. Én inkább zseniálisan teljesítő osztálynak tartom őket, ami persze a képességeiket mutatja. Tehetségesek, okosak, de sok-sok olyan gyerek van még, akivel, ha jól foglalkozunk, akkor nagyon jól teljesít majd. Ebben az osztályban egy erőskezű, tapasztalatokkal rendelkező tanár – Schultz tanár úr – volt az osztályfőnök, aki nagyon direkten és határozottan terelte a nagyon ügyes és okos fiatalokat hat éven keresztül. Tökéletesen egymásra találtak, és harmonikus együttműködés alakult ki közöttük, amit a tanulók jól kihasználtak. Egyre jobbak lettek, elkezdtek egymással versenyezni, a közösség vitt előre mindenkit. És az osztályban tanító kollégák is hozzátették a maguk nagyon fontos részét.

HVG: Akkor ez mégis zseniképző.

G. B.: Nem. A tanulóink többsége nem zseni, de okosak és akarnak. Ugyanolyanok, mint a harminc meg az ötven évvel ezelőttiek. Mi pedig akarjuk őket tanítani, nevelni. Nagyon fontos az osztályfőnökök szerepe. Az ő feladatuk, hogy közösséget alakítsanak ki, meg-szabják az irányt. Ezen azt értem, hogy elérjék, senki ne akarjon külön úton járni, együtt oldják meg a feladatokat, egymást segítve haladjanak a céljuk felé. Lehet, hogy nem lát-szik, de a közösség iszonyatosan nagy erő, viszi magával a gyöngébbet is. Az a baj, hogy a mai magyar közoktatásban mi, pedagógusok nem figyelünk megfelelően erre. Sokszor ehelyett csak azt a munkát végezzük el, amit nagyon muszáj. Sokszor találkozhatunk azzal, hogy kötelességként szinte szó szerint tanítunk. Ez jelentkezik a tanítványoknál, akiktől ha azt kérdezzük a következő órán, ami a könyvben van, akkor a harmadik órára már csak azt fogja megtanulni, bemagolni – és visszamondani. A gyerekek nagyon alkalmazkodók. A módszer kedvelt, hiszen a cél: „A lehető legkevesebbel legyek nagyon sikeres.”

©

HVG: A mai közoktatásra jellemző központosítás nem éppen inspiráló közege a kreativitásnak. Ma valóban az a sikeres tanár, aki a legjobban tud alkalmazkodni a kötelezően előírtakhoz.

G. B.: S ettől kezdve ez bemagolós tanítás lesz, amely tényleg eredményes lehet rövid távon. Legalábbis abból a szempontból, hogy a pedagógusnak nem lesz sok munkája. És persze a diák is tudja, hogy mit kell tennie. A bemagolt és visszakérdezett ismeret ötöst eredményez. A szülő boldog lesz, mert a gyermeke jól tanul, viszi az ötöst haza. Az igazgató is elégedett lesz, mert nincs konfliktusa a szülőkkel meg a tanárral. Mindenki boldog. Egy marad ki: a tanuló, aki mindeközben semmi kreatív, használható tudást nem szerez. Ezzel rendszeresen megküzdünk mi is, régebben – 25 évvel ezelőtt – egy-két hónap kellett ahhoz az új tanítványainknak, hogy megszokják a Radnótit, ma ehhez másfél-két év kell. Pedig mára hozzánk a Dél-Alföld legjobb gyerekei jönnek, s nem azért, mert mi elit iskola vagyunk, hanem azért, mert azt mondják egymásnak a gyerekek, hogy ide érdemes jönni.

HVG: Mit tudnak itt a szegedi Radnótiban, amit máshol nem?

G. B.: Semmi olyat, ami máshol ne működne. Például figyelünk arra, hogy a tanulók szeressék azt, amit csinálnak. Teljesen mindegy, hogy éppen kémiát tanítok, vagy óhéber órán vagyunk. A lényeg, hogy én úgy dolgozzam velük, hogy ők élvezzék azt, amit csinálnak. A módszer másodlagos, és lehet teljesen egyéni is. Nincs sablon, a tanulóktól függ a folyamat. A tanóráinkon történtek akkor eredményesek, ha a tanítványaink úgy jönnek ki az óráról, hogy „ez jó volt!”. No, és persze nekem is jó, ha érezhetem: adtam át valamit a partnereimnek. Hiszem, tudom, hogy ilyen viszonyok között a gyerekek megszeretik a tanulást. Rólunk azt tartják itt a környékünkön, hogy túlhajtjuk, tönkretesszük a gyereket. De erről meg kell kérdezni bármelyiküket. Nem véletlenül mondja nekem a banketten az a fiatal, aki többször volt raporton nálam, hogy még az unokámat is ide hozom, tanár úr, mert olyan jó volt itt. Ezek a fiatalok nem akarnak elmenni.

HVG: És azzal mi lesz, aki nem akar tanulni?

G. B.: Ő is itt marad. A következetes munka, a társak hatása csodákra képes. Addig gyűrjük őket, amíg elkezdenek tanulni – valamilyen szinten. Ha nem hajlandó változni, na, akkor van baj. Nagyon-nagyon kevés az elmenőnk, a 800 gyerekből évente egy-kettő, általában ők sem a tanulásuk miatt. Most meg már úgy néz ki, hogy gyakorlatilag kéthetente át akarnak jönni hozzánk más iskolákból. Sajnos érezhető különbség a felkészültségben meg a gondolkodásban. Ezért ez nem egyszerű. Nagyon fontos lenne, hogy a magyar közoktatásban gondolkodni tanítsuk meg a gyerekeket. Már az óvodától kellene figyelni erre. El kell felejtenünk a bemagoltatást, a szó nemes értelmében tanítanunk kell. Többször próbált változást elérni az oktatáspolitika. Minden kezdeményezés elhalt, kevés hatása volt, mert a változásnak azt a részét, ami a legfontosabb – mi történik a tanórákon –, már egyetlen esetben sem ellenőrizték. Az utóbbi években rengeteg papírt gyártottunk, de az órán nem változott semmi.

HVG: Miben más itt egy óra, mint máshol?

©

G. B.: Alapvetően azt remélem és tapasztalom, hogy a tanáraink zöme a gondolkodást helyezi előtérbe, gondolkodtatni szeretnénk. A tanulóink első éve, a mi közös első évünk során a gyerekek szinte vért izzadnak, a tanáraink pedig küzdenek. Miért? Mert nem tanulnak meg a gyerekek gondolkodva tanulni. Meg kell tanítanunk ezt, ami ebben a korban már nem egyszerű. Később majd a gyerekeink jelentős része versenyezni kezd. Nem kötelezzük őket, ez lehetőség a számukra. És azért élnek vele sokan, mert a gondolkodással el-kezdenek önmagukban bízni. Ha csak azt tudom, hogy visszamondom önnek a hallott sztorit, akkor valószínűleg nehezen fogom önnek elmesélni. Mert hátha tévedek, nem vagyok biztos a dolgomban. De ha már ismerem, hogy az agyam hogyan működik, és gondolkodom, akkor bőven belemegyek abba, hogy szabadon beszélgessünk, akár vitatkozzunk. Lehet ma az iskolában vitatkozni?

HVG: Kinek van esélye ide bekerülni?

G. B.: Inkább azt mondom, kik jönnek. Akiknek a tanulás nem szitokszó. Annak, aki bízik abban, hogy képes jó teljesítményre. Szegeden megvan az együttműködés az iskolák között. Az általános iskolák segítik a tanulóikat a jelentkezésben aszerint, hogy kiben milyen lehetőséget látnak. Néha még túl szigorúak is. Aki akarja, annak meg kell próbálnia a megméretést. A felvételi mérést direkt úgy csináljuk meg, hogy a fiatal ne csak az általános iskolai teljesítménye alapján léphessen előre. Megcsináljuk a központi írásbeli felvételit, és van még szóbelink is. Az utóbbi csak 25 százaléka az összpontszámnak. De alapvetően azt vizsgáljuk, hogyan gondolkodik a fiatal. A kollégáim, akik a felvételit csinálják, azt nézik, megvan-e gyerekben az a képesség, készség, amivel lehet, tudunk vele együtt dolgozni.

HVG: Az jó hír, büszkeség az iskolának, hogy a zseniálisan teljesítők többsége nem Magyarországon tanul tovább, hanem a világ legjobb egyetemein?

G. B.: Hogyne! Egyébként is nagyon jó a hírük a magyar diákoknak külföldön. Olyannyira, hogy a magyar tanulóközösség az utóbbi években például Cambridge-ben a legjobb a nemzetek között. Az idén végzett matekos osztály fele külföldre ment, ketten vannak a cambridge-i Trinityben, amelyet ma a legjobb college-ok között tartanak számon Európá-ban, de a másodikba-harmadikba is kerültek ezekből a diákokból, Londonban is vannak, Németországban is. Ez jó hír nekünk, viszont nagyon rossz a magyar felsőoktatásnak. Itt óriási a baj, nemcsak a tömegtermelés miatt, hanem mert a jó diákok eltűntével a minőségi felsőoktatás kerül bajba. Már többször, több helyen is mondtam, észre kellene venni, hogy ez így nem megy. A gyerekek nagyon jól vagy kevésbé jól tanulnak a középiskolában. A felvettek között biztos, hogy ilyen is van, meg olyan is. Ehhez pedig alkalmazkodni kellene, a legjobbakat ki kellene emelni. Mindenki ugyanazt a diplomát kapná természetesen, mert arra nincs jogunk, hogy megváltoztassuk, viszont az a 20-30 tehetségesebb hallgató is tudna szárnyalni. Ha többet adnánk nekik, nem mennének annyian külföldre. A mieink zöme ma azért megy ki, mert azt mondja: ott az egyetemen személyesen velem foglalkoznak, egy professzor 2-4 egyetemistával dolgozik. Ez érdekes, izgalmas, hatékony! Nem azonos azzal, hogy 150-200 hallgatóval ülök a padban.

©

HVG: A 18 éves gyerek ezt tudja, vagy ezt mondják neki? Ők maguk találják ki, hogy Cambridge-ben akarnak tanulni, vagy inkább a tanáruk, esetleg a szüleik?

G. B.: Nem szabad elfelejteni, hogy ezek a gyerekek kommunikálnak egymással, remélem persze, hogy nem csak a közösségi hálón. Nem hiszem, hogy az osztályfőnökök, a tanárok „aknamunkája” miatt mennek külföldre a tanítványaink. Inkább a szakmai beszélgetések befolyásolják a döntésüket. Más a világ! Sose felejtem el, amikor először jelentkezett a középiskola után egyenesen külföldre az egyik tanítványunk, akkor éppen Oxfordba. Gondolkodtam, hogyan kell majd a felvételit megcsinálni: hova fogjuk elzárni a tételeket, milyen ellenőrzésekre és biztonsági intézkedésekre lesz majd szükség. Ehhez képest kaptam egy levelet, hogy tisztelt igazgató úr, írja alá ezt a papírt, hogy vállalja, a diákja tisztességesen dolgozik. Küldje vissza ezt a levelet – írták –, és majd fél órával az írásbeli időpontja előtt kap egy e-mailt, azt kinyomtatja, odaadja a jelöltnek. A megfelelő körülmények között megíratja a felvételit, majd elküldi nekünk. Ott ez így működik. Van bizalom. Ők sem gondolják, hogy csalunk, s nekünk sem jut eszünkbe. A gyerekkel szúrnék ki. Mostanában már több neves egyetem is tart nálunk felvételi tájékoztatót.

HVG: Felvették végül azt az első tanulót, tudja, mi lett vele?

G. B.: Persze, azóta már végzett Oxfordban és most kint dolgozik. Sokat beszélgetünk erről is a gyerekekkel. Nagyon sokáig azt képviseltem, hogy magyarok vagyunk, ne menjetek ki, a mi egyetemeink is jók. De meg kellett tanulnom, hogy az egyetemeink jók ugyan, de nem képesek azonos, vagy közel azonos lehetőségeket kínálni. Nem ugyanazt kaphatják a tanulni vágyó fiatalok. A mai élet már arról szól, hogyan tudok a legjobban megélni, a legtöbb pénzt szerezni, hogyan tudok a legsikeresebb lenni. A mi gyerekeinket már nem lehet meggyőzni arról, hogy maradjanak, annyival több a lehetőségük külföldön. Ha a beszélgetéseinkkel legalább azt el tudjuk érni, hogy a diploma után elgondolkodjon a hazatérésen, az már jó.

A cikk a HVG A 100 legjobb gimnázium című kiadványában jelent meg, amelyet erre a linkre kattintva rendelhet meg.

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!
Kocsis Andrea Itthon

Magyarok Cambridge-ben: Mindig van, aki okosabb nálad

Kitartás és szenvedélyes érdeklődés kell ahhoz, hogy valakit felvegyenek a Cambridge-i Egyetemre, és ez egyre több magyar diáknak sikerül. A hvg.hu-nak többen közülük arról meséltek, hogy hogyan viselik a top egyetemen tapasztalt nyomást, elvárják-e tőlük, hogy zsenik legyenek, és arról is, hogy van-e élet itthon Cambridge után.

MLF Itthon

El lehet menni: Miért lépnek le már a gimisek is?

Megugrott az angol és az osztrák egyetemeken tanuló magyarok száma az utóbbi években, a fővárosi és a nyugat-magyarországi gimnáziumok pedig arról számoltak be, hogy az elvándorlási trend idén is erősödni fog. Szülője és diákja válogatja, hogy ki miért megy el Magyarországról: van, aki elégedetlen a hazai egyetemek színvonalával, van, aki a közállapotokra panaszkodik, van, aki azért megy külföldre, mert a felsőoktatás átszabása miatt kiszorul a magyar intézményekből. Az agyelszívás és az elvándorlás tinédzserkorban kezdődik.