Hegyi Dóra: Az AICA díj megalapítása szerintem nagyon fontos fejlemény. A kortárs művészeti szakma öndefiníciójához járulhat hozzá. A szakmának létérdeke, hogy önmagát komolyabban vegye. Kis, mondhatni belterjes szakmáról van szó, fontos számára a nagyobb nyilvánosság. Fontos, hogy a közönség ne tekintse megközelíthetetlennek a kortárs művészetet. Már csak azért se, mert amikkel ez a terület foglalkozik, azok a szélesebb nyilvánosságot nagyon is érintő kérdések. Az öndefiníció összetett kérdés; a szocializmus alatt működött egy bizonyos intézményrendszer, és ez a struktúra nehezen alakul át, a hozzá kapcsolódó reflexek nehezen változnak meg. Meg kellett jelennie egy új generációnak, amely pár éve kerülhetett helyzetbe. A nagy intézményekben végre megtörtént a generációváltás, gondolok például a Műcsarnokra, a LUMÚ-ra (Ludwig Múzeum - a szerk.). De még sok öröklött problémával kell megküzdeniük az intézményeknek a szakmaiság, a munkamorál terén is.  

© Stiller Ákos

hvg.hu: Ez a nemzedék nem fog majd idős koráig kapaszkodni a pozíciójába?

H.D.: Egy szakma felelősségtudata, etikája hosszú idő alatt alakul ki. Egy nagyobb intézményben egy vezetőnek hosszabb távra érdemes terveznie, legalább 5-10 évre van szükség egy következetes program megvalósításához. Itt is fontos volna a lépcsőzetesség, az egymásra épülő intézményrendszer; hogy például a fiatal szakemberek először kis intézményekben dolgozhassanak rövidebb megbízatásokkal. Pont ezért van szükség a szakmai mércékre. Például egy díjra, amely évről-évre más embereket emel ki, másokra irányítja a figyelmet.

hvg.hu: A Periferic Biennale kurátoraként legutóbb Romániában dolgozott. Ott is ugyanilyen megcsontosodott intézményi struktúrát talált?

H.D.: Ott egyáltalán nincs intézményi struktúra, úgyhogy a kortárs művészetnek keresnie kell a megnyilvánulási lehetőségeket.

hvg.hu: Különösnek tűnik, főként a kortárs román kultúra nemzetközi sikereinek fényében.

H.D.: Ezek inkább egyéni sikerek, egyéni életutak; mondjuk, ha Dan Perjovschi nemzetközi ismertségére gondolunk például. Ott azzal küzdenek, hogy egyáltalán nincsenek intézmények. Bukarestben 2004-ben létrehoztak ugyan egy sokat vitatott kortárs művészeti múzeumot, amely a Ceausescu-palotába került, de a szcéna egy része abszolút megtagadja a vele való bármilyen kapcsolatot. Nagyon nehéz helyzet: épp egy ilyen múlttal rendelkező épületben próbáltak elhelyezni egy progresszív intézményt. Emellett a többi nagyobb városban, mint Kolozsvár, Temesvár, Iasi, intézmények híján az egyéni kezdeményezések alakítják a művészeti színteret, s ezekt szerencsés esetben szponzorok segítik.

hvg.hu: A kritikusi díj a Iasiban végzett munkáját ismerte el. Már nem először hívnak meg Romániába egy nagy eseményhez magyar kurátort, a magyar közönség mégis keveset tud az ott zajló dolgokról. Milyen volt Iasiban dolgozni?

H.D.: Iasi észak-kelet Romániában található a moldáv határnál. A biennálét létrehozó művésznek, Matei Bejenarunak az volt a célja, hogy kortárs képzőművészeti kontextust teremtsen saját maga körül. A román művészek az 1990-es években egyre többet utaztak, sokasodtak a nemzetközi kapcsolataik, és szükségét érezték, hogy odahaza is legyen művészeti közeg. Iasiban nincs progresszív kortárs művészeti galéria, vagy bármilyen intézmény, amely terepe lehetne az aktuális trendeknek. A Periferic egynapos performance-fesztiválként indult, aztán lett belőle szélesebb spektrumú kiállítás, majd kortárs képzőművészeti biennálé. A Periferic és a szervezőkből alakult Vector Egyesület lett a helyi kortárs művészeti közeg, az intézmény, amely információt és kapcsolatokat közvetít. Iasi közepes méretű egyetemi város, négyszázezer lakossal. Valaha főváros is volt egyébként, 1859-ig. Nyomott hagyott rajta a szocializmus, de mégiscsak élhető város, létező tradíciókkal, színházzal, egyetemmel. A tavalyi a nyolcadik biennále volt, és a harmadik, amelyre nemzetközi kurátort hívtak meg. Korábban én is elutaztam oda látogatóként, mert hallottam a Periferic-ről és érdekelt, hogy jön létre egy nemzetközi biennálé a hagyományos művészeti centrumoktól távol.Írtam is róla az exindex online magazinba, a cikk aztán megjelent a romániai IDEA művészeti folyóiratban is angolul és románul. A biennálé nemzetközi tanácsadó testülete is ajánlott a szervezőknek.

© Stiller Ákos

hvg.hu: „A művészet mint ajándék” – ez volt az ön által Romániában rendezett biennálé vezérmotívuma. Miért ezt találta ki?

H.D.: Feltűnt, hogy míg a Periferic Biennálénak alig van helyi visszhangja, Románián kívül egyre nagyobb jelentőségű eseménynek tekintik, mivel a nemzetközi irányultság és kurátorok révén számos nemzetközi művész vett már részt rajta. A kettő közti ellentmondásra szerettem volna rámutatni. Az „ajándék” tehát olyasmi, aminek nem feltétlenül tud örülni, aki kapja. A biennálék kiváló, elismert művészeket mutatnak be, akik ráadásul a helyi kontextusra reagáló, új alkotásokat hoznak létre, de közben az eseménynek nincs befogadó közege. Tehát engem kevésbé érdekelt különböző művek felsorakoztatása egy absztrakt koncepció szerint, sokkal inkább az, hogy hogyan lehetne a kortárs művészetet a helyi közönségnek közvetíteni. A kiállításon olyan dokumentációk, projektek és művek szerepeltek, melyek azzal foglalkoztak, hogy milyen működési mechanizmusai vannak a művészeti világnak, hogyan tud társadalmi értéket teremteni. Voltak klasszikus referenciák is; művészek, akik a közönség és a művészet kapcsolatával foglalkoznak, vagy a művészet társadalmi hatásával. E tekintetben volt számomra fontos kiindulópont az Erdély Miklós nevéhez köthető akció, az Őrizetlen pénz. 1956 októberében az Írószövetség tagjaival közösen nyitott ládákat helyeztek el Budapest utcáin, melyek fölé azt írták: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának”. A ládákat nem őrizték és mégis sikerült jelentős pénzösszeget összegyűjteni és a családoknak eljuttatni. Akkoriban Erdély ezt nem tekintette művészeti akciónak, csak később, a hatvanas években értelmezte át. Számomra fontos volt a kérdés, hogy hol van az a pont, melyik az a pillanat, amely művészetté avat valamit. Egy szimbolikus gesztus, amely létrehozhat egy teret, amelybe mások aktívan beléphetnek. Az általánosan bevett művészetfogalmunk ennél jóval hagyományosabb, és lépten-nyomon összeütközésbe kerül a kortárs művészettel. Éppen ezért a másik fontos referencia Joseph Beuys munkássága volt, az ő „szociális plasztika” fogalma. Beuys a tárgyhoz nem kötődő, társadalmilag hasznos emberi cselekvésre terjesztette ki a művészet fogalmát. Ilyen formában minden ember művésznek tekinthető, aki társadalmi és politikai kérdésekben aktív, felelősségteljesen gondolkozik és cselekszik. Egy másik fontos tézise a „művészet egyenlő tőke”, amit bankókra nyomtatva sokszorosított műtárgyként terjesztett. Azaz a művészet olyan szellemi tőke, amellyel változásokat lehet elérni a társadalomban.

hvg.hu: Célba ért mindez az ottani közönségnél?

H.D.: Nehéz lemérni. A pénzügyi lehetőségek miatt csak három hétig volt nyitva a kiállítás. A korábbi párszáz látogatóból párezer lett. Voltak szervezett iskolás csoportok, kialakult és működött egy kreatív közvetítő projekt, benne egyetemistákkal, akik valamennyire ismerik már, mi az a kortárs művészet és középiskolásokkal, akik még gyakran egyáltalán nem. 

hvg.hu: Azzal kezdte az imént, hogy a kortárs művészet számára „jó tenne a nagyobb nyilvánosság”. Ön volt egyik kezdeményezője a tranzit.blog.hu-nak, amely egy naponta frissülő kritikai-orientáló művészeti blog. Miért hozták létre?

H.D.: Kevés fórum foglalkozik a kortárs vizuális kultúrával. Kritikusan, naprakészen és aktuálisan. A tranzit.blog.hu-n minél több embert szóhoz szeretnénk juttatni, pont azért, mert ilyen nyílt fórumok nélkül belterjes marad a szakmánk. Valamiféle közösséget hozunk létre, és ezzel is a szakma öndefiníciójához igyekszünk hozzájárulni. Azt elértük, hogy a szcéna a sajátjának tekinti. Szakmán kívüli olvasóink is vannak szép számmal, főleg, amikor a blog aktuális témája bekerül a net vérkeringésébe.

hvg.hu: Az Erste Bank öt országban finanszíroz egy művészettámogatási programot tranzit.org néven, s ennek magyarországi tevékenységet ön határozza meg. Hogyan illeszkedik a blog a Tranzit tevékenységébe, profiljába?

H.D: Szervesen kapcsolódik hozzá. Már korábban, 2006-ban elindítottuk a Művészetelméleti és gyakorlati szabadiskolát. Meghívunk olyan fontos, nemzetközileg ismert szakembereket, akik az aktuális munkájukról beszélnek, és akikkel a résztvevők szakmai párbeszédet folytathatnak. Így talán csökken a kétségtelenül meglevő távolság a nemzetközi és a hazai színtér között, és talán az ezzel járó frusztrációk is.

hvg.hu: A tranzit.org minden országban másként működik. Ön miért az edukációs irányt választotta? Valami hiányzik itthon? Nem tudunk eleget?

H.D.: A felmerülő igényekre, hiátusokra reagálunk. A művészeti és a művészettörténeti képzésből szinte teljesen hiányzik a kortárs művészet aktuális trendjeinek bemutatása és az elmélet. A művészképzés nagyon zárt, kevés a vendégtanár, a művészhallgatók szinte semmit nem tudnak annak a világnak a működéséről, ahol diploma után érvényesülniük kell.

© Stiller Ákos

hvg.hu: A művészek eljárnak ebbe a szabadiskolába?

Mi az a tranzit.org?

A Közép-Európában, közelebbről Szlovákiában, Csehországban, Ausztriában és nálunk is működő tranzit.org „dinamikus és transzdiszciplináris platformként” jelöli önmagát. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy olyasfajta projekteket kezdeményez, illetve támogat, amelyek a helyi és a közép-európai művészeti színtérre gyakorolnak közvetlen hatást.  Az egyesület minden országban másfajta stratégiával működik. Ami közös, az a transznacionalitás, vagyis határokon átnyúló együttműködés és a műfajok közöttiség. A pozsonyi tranzit.sk egy hely létrehozásába, illetve eszmecserék szervezésébe, tudás-átadásba fektetett energiát és pénzt. Ugyanez Prágában másképp néz ki, a tranzit.cz nem kiállító- és alkotóhely, hanem művészeti produkciós iroda. Bécsben viszont sok a hely és az intézmény, a Georg Schölhammer vezette tranzit.at ezért apró eszközökkel próbált beavatkozni a folyamatokba, elsősorban embereket kötve össze a környező országokból. Bővebben itt!

H.D.: Inkább az elméleti emberek jönnek és kevésbé a művészek. Ők úgy tűnik, félnek az elmélettől. Sok művész még mindig ragaszkodik a művészkreativitás felsőbbrendűségéhez, ebben a felfogásban a kurátor is ellenség. Merthogy a művész úgymond, tudja, hogy mit csinál, nincs szüksége közvetítőre. Nem érzik egyenrangúnak a művész-kurátor viszonyt, pedig inspirálhatnák is egymást. Valójában mindenki a művészeti rendszer része, komplex viszonyban kapcsolódik egymáshoz művész, kurátor, kis- és nagy intézmény, művészeti piac; külön-külön nem képzelhetők el. A kurátornak az egyik fontos szerepe az lehet, hogy megfogalmaz trendeket, amelyek a levegőben vannak, és ez alapján állít össze kiállításokat. Vagy reagál egy adott kontextusra, ami nem feltétlenül csak kiállítás formájában valósulhat meg. Én például a tranzit.hu kapcsán végzett munkámat is kurátori tevékenységnek tekintem. Itt sokszor kísérletezünk a médiumokkal, a formákkal, hogyan lehet a kortárs művészeti diskurzust erősíteni, az itt zajló vitákat hallhatóvá, láthatóvá tenni.

hvg.hu: Újra „divatba jött” a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd művészete, felerősödött a közép-kelet-európai félmúlt iránti érdeklődés is. Hogyan vesz részt ebben a tranzit.hu?

H.D.: Megpróbálunk a magunk eszközeivel hozzájárulni az elmúlt évtizedek hazai művészetének közvetítéséhez, az eddig meg nem írt történetek feldolgozásához. Az elmúlt hónapokban részt vettünk két könyv kiadásában. Az egyik az Elképzelés című kötet; ez Beke László egy 1971-es projektjének dokumentálása. Beke felhívást intézett harminc művészhez, hogy küldjék el számára egy elképzelt munkájuk dokumentációját. A hazai konceptuális művészet megszületésének pillanata volt ez az akció, mely eddig nem volt hozzáférhető, tanulmányozható a szélesebb közönség számára. Ugyanígy segítettünk megjelentetni egy angol nyelvű kiadványt Erdély Miklós művészetéről.

hvg.hu: De vajon ki lesz vevő Erdély Miklós művészetére?

H.D.: Ez közvetítés kérdése, kontextus-teremtő munka. A többi tranzit már komoly sikereket ért el ezen a területen, a neoavantgárd művészet megismertetésében. Maga az Erste Bank gyűjti is ennek a korszaknak és térségnek a művészetét. A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben tavaly bemutattunk egy válogatást a Kontakt gyűjteményből.   A tranzit.hu jelenleg részt vesz egy nemzetközi együttműködésben A művészet mindig következményekkel jár címmel, amely arra utal, hogy a progresszív művészet mindig egy adott korszak társadalmi és politikai klímájának fokmérőjeként és a változások katalizátoraként működik. A környékbeli országokban működő partnerekkel közös projekt célja épp az, hogy nemzetközi láthatóságot biztosítson a térség kortárs és közelmúltbeli művészetének. Úgy, hogy közben feltérképezzük a helyi összefüggéseket, az informális kapcsolatrendszert az egyes országok művészete között. Még mindig keveset tudunk egymásról ebben a régióban, mivel mindenki a Nyugat felé orientálódik. Dolgozunk például egy művészszöveg-gyűjtemény kiadásán, aminek egyik célja, hogy a homogenizáló összkép helyett differenciáltabb kép alakulhasson ki az egyes országokban a művészeti alkotás feltételeiről. Ugyanis a hasonló szocialista múlt ellenére számos helyi sajátosság határozta meg az egyes országok művészeti életét.

© Stiller Ákos

hvg.hu: Feltűnő ennél a támogatási projektnél, hogy a mögötte álló cég csak nagyon finoman, szinte rejtőzködően van jelen. Ez elegáns és különbözik sok egyéb cég harsányabb megjelenésétől.

H.D.: A tranzit program átfogó koncepciója Bécsből jön, és meghúzódik mögötte az a felismerés is, hogy egy diszkrét logó többet ér, mint a feltűnő reklámtevékenység. A tranzit programot azzal a céllal hozták létre, hogy a kis, rugalmas irodák beilleszkedjenek a helyi művészeti közegbe (Budapesten kívül Prágában, Pozsonyban és Bécsben) és hatékonyan reagálhassanak a lokális igényekre. Az irodák saját projekteket hoznak létre és a támogatások személyeket és projekteket, nem intézményeket érintenek. Ez hosszú távú befektetés, hiszen egy oktatási projekt vagy egy szakmai kiadvány hatása csak később lesz lemérhető. Itt Budapesten eddig a helyi szcéna erősítésére koncentráltunk, a művészeti diskurzus fórumainak kiegészítésével, újszerű támogatási formák bevezetésével. Ez folytatódik, és célunk egy nyilvános tér megteremtése is. A tranzit.hu is bekapcsolódik a Labor működtetésébe, amelyet a Képíró utcában 2007 óta a Képzőművészeti Egyetem, a C3 és a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület működtetett. Pusztán galéria, kiállítóhely helyett inkább egy szellemi műhelyt szeretnénk kialakítani, amely nem annyira kiállításokra fókuszál, mint inkább eseményekre, találkozókra, előadásokra, vetítésekre. Szeretnénk a Laborban egy olvasóteret, könyvtárat is létrehozni, és idén itt kerül sor a Szabadiskola szemináriumaira.

hvg.hu: Melyik találkozás volt a legemlékezetesebb a tranzit.hu programjából?

H.D.: Ute Meta Bauer német kurátort hoznám fel példaként, aki az MIT (Massachusettes Institute of Technology) oktatója. Ő volt az első idei előadónk a Szabadiskolában. Művészként kezdte a pályáját és később lett kurátor, a nyolcvanas években. Mindvégig tanított is, a különböző kurátori szerepek közül a tudásközvetítést tartotta fontosnak. A kiállítást kommunikatív térnek tekinti, olyan térnek, ahol releváns témákat lehet megvitatni. Nagyon érdekes volt ezt a karriert áttekinteni. Már a kilencvenes években – a Stuttgarti Künstlerhausban - a kiállítás, mint médium megújításán dolgozott, aztán független kurátor lett, majd a Documenta 11 egyik társkurátora volt. Ez a világ talán legfontosabb kortárs művészeti eseménye, amelyre ötévente kerül sor Németországban, Kasselben. Ute három éve dolgozik az MIT-nél, a Visual Arts Program tanszéken. Ezt az intézményt a technikai kutatások és fejlesztések fellegvárának tekintik, de itt nagyon komoly vizuális művészeti kutatómunka is folyik. A dolognak magyar vonatkozása is van, mert a program előzményét Kepes György alapította a negyvenes évek végén. Ez azért fontos, mert ott már akkor egyenrangúakként kezelték a vizuális művészeteket és a tudományos-technikai területeket. A háttérben az atombomba kifejlesztése miatti lelkiismeret furdalás volt. Talán épp az etikai megfontolások miatt engedték be a humán tudományokat. A tudóstanoncok kötelezően választhattak színházi, irodalmi tanulmányokat is. Ez arra is példa, hogy hogyan lehet hangsúlyozni a művészet társadalmi szerepét. Ez az, amiért folyamatosan küzdünk mi is. A kortárs művészeti kiállítás tehát nem csak arra való, hogy ott jól érezzük magunkat, hanem arra, hogy a művészek által felvetett fontos témákkal foglalkozzunk és a napi életünket is érintő társadalmi, politikai kérdéseken gondolkozhassunk el.