szerző:
Horeczky Krisztina

Narcisztikus, hepciáskodó és infantilis: a drogkönyvek azért ilyenek, mert ilyenné változtatja az embert a drog. Akkor is, ha a szerző híres magyar színész, vagy életben maradt magyar író. A szerepek azonban drogkönyv-írás közben nem felcserélhetők: a színész színészkedni, az író írni tud.

Két, hazai drogmemoár jelent meg a könyvpiacon: az egykori filmkritikus, újságíró Kubiszyn Viktor Drognaplója, és Szabó Győzőtől a Toxikoma. Kubiszyn országos irodalmi drogprevenciós turnéra kelt; a színész-celeb, a Blikk arca Hajdú Péter Frizbijében, a Sebestyén Balázs vezette Morning Showban vigéckedett múltbéli sztorijaival, óriásmolinón hirdetett, sikerlistás könyvéből pedig az említett bulvárnapilap mazsolázott.

A Drognaplót Garaczi László író, Kiss Tibor, a Quimby dalszerző-frontembere, továbbá Prof. Dr. Rácz József, a Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia igazgatója ajánlja a kötet hátoldalán a nagyérdemű figyelmébe.

Szabó vallomását a könyvet pudvás közhelyeivel ellátó hajdani kezelőorvos-barát, Dr. Csernus Imre, Grecsó Krisztián író-újságíró és Hajós András minden lében kanál méltatja. Az általam ezúton fairplay-díjra javasolt Kiss Tibor föllépett a Toxikoma sajtóbemutatóján is; Szabó kamaszlányával együtt énekelte el szerelmi slágerré konzumálódott narkóballadáját, a Most múlik pontosant.

©

Noha a két könyv között nem pusztán píár-marketing szempontból fedezhetőek föl gyökeres különbségek, van, amiben – koncepció szempontjából – föltűnő a hasonlóság: mindkettő esetében egy-egy sci-fi a vezérmotívum, visszatérő hivatkozási pont. A heroizált Csernus Imrét Morpheusnak nevező Szabót a Wachowski fivérek 1999-es popkultikusa, a Mátrix, míg a Zóna szót gyakran-pontosan használó Kubiszynt Tarkovszkij 1979-es klasszikusa, a Sztalker ihlette meg.

A mozi szimbólummá emelése kapcsán Kubiszyn megjegyzi, a narkós életforma sűrítménye a „mozizás”. Továbbá: „A drogozás és a filmnézés élménye számomra valahol egy tőről fakad. Már mondtam, én mindentől moziztam, vagy legalábbis egy módosult moziba kerültem, az események véletlenszerű láncolatának tűntek akkor a legdurvább kalandok is, pedig csak a szer vitt magával ide-oda”.

A mozirajongó aktor szerint azonban maga az élet egy film. Részint ezért: Szabó munkája megszilárdította azon, régebbi keletű vélekedésemet, hogy egy csapnivaló, egydimenziós szerep a személyiségévé rögzült.

Szabó Győző: Toxikoma (Libri, 265 oldal, 2990 forint)
©

A Trainspotting inspirálta borítóval is démoni hatásra törekvő Toxikoma írója elfuserált, paródiába illő mácsó imágója jegyében pozőrködik – míg a hátsó-belső borító Polaroid-fotóján egy kiégett, depressziós borkereskedőre emlékeztet. Mindvégig néhány szóból álló, kurta-feszes mondatokban fogalmaz – akár egy-egy legényes, hegyes köpés –, ez önmagában modoros.

Az 1990-ben, egy Noxironnal föltuningolt mákteával induló, heroinfüggőségbe torkolló, tízéves drogkarrierjét bemutató Szabó egyszerre narcisztikus, hepciáskodó és infantilis, képtelen az önreflexióra, ellenben meglehetős az őszinteségdeficitje. A középtájától tikkasztó unalomba fulladó műkedvelés legsikerültebb része az első fejezet (Lipót), mely a szerző a Gyurcsány-kormány által fölszámolt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI) eltöltött, egy hónapos rehabilitációját festi le.

Noha Szabó hajdani orvosának, Dr. Csernusnak valóságos könnyező oltárt emel, tizenhárom betegtársáról jó portrékat skiccel föl, és gyakorta (ön)ironikus. Ellentétben azzal, amikor így fogalmaz: „Emlékszem azokra a nőkre, akik velem akartak baszni. Velem! A csődör állattal! Garantált volt a másfél-két óra. A csaj már ötször elélvezett, én meg álltam tovább, egy jó lövés után.” Vagy: „Surviver – sokan hívtak így. Valahogyan mindig kijöttem a kemény helyzetekből”. Emellett beszédes, hogy színpadi szerepei közül a budapesti Katona József Színház Rosencrantz és Guildensternjében játszott Hamletjét emeli ki – amelyet meztelenül alakított.

A valaha eredeti karakterszínész az egy kicsit megcsúszott, kíváncsi, extrém kalandokra éhes, bohó akcióhős gúnyáját ölti magára, amely attitűdjében rokon vonásokat mutat a bulvárhérosszá lett, főszerepekre predesztinált Stohl András kriminális ámokfutásával. Mindkét, egzisztenciális gondokkal nem, de a férfiszereppel annál inkább küszködő, népszerű, országosan (el)ismert szerencsés flótás számos, őt a szeretetéről biztosító segítőt, rokont, barátot, üzletfelet tudhatott maga mellett a bajban.

A szenvedélybeteg Szabó Győző bírta színházi kollégái, sőt a Katona egykori igazgatója, Zsámbéki Gábor toleráns támogatását is (lásd: a mi kutyánk bár veszett kölke), emellett agyoncsalt, odaadó, kislányukat nevelő feleségére is számíthatott. Részint emiatt, hogy roppant csekély élvezeti értékkel bíró megélhetési gyónása kudarcosan próbál elborzasztani, ám helyenként Monty Python-szkeccsbe illő állításaival mosolyra fakaszt. Így, mikor egy „toxikomájával” átélt LSD-tripp kapcsán az alábbiakat olvasni: „Aztán szépen megteltek a hólyagjaink. (…) Gyorsan a Vajdahunyad vár tövéhez. ( …) Arcpirító volt levizelni egy emlékművet, de hát a szükség nagy úr.”

A Ráday Mihály által fölkent városvédőtől citáltak abszurditásához hasonlatos a Libri Kiadó egyik vezetője, Sárközy Bence azon megjegyzése, miszerint Szabó írói vénája Aldous Huxleyhoz és Hunter S. Thompsonhoz mérhető. Amennyiben a kiadó ilyetén kijelentésekkel magukból bohócot csináló munkatársai nagyobb önmérsékletről, és kevesebb elragadtatásról tanúskodtak volna, talán Bertolt Brecht neve is helyesen lenne leírva a kötetben (vö: Bertold Brecht; 233., 237. oldal).

Szabó Győző: szépen, lassan megtelt.
©

A Toxikoma a hitelesség terén is fölébreszt(het) aggályokat: Szabó meddő kísérletet tesz arra, hogy megossza az olvasóval ún. pszichotikus epizódjait. Azaz, a hallucinogén anyagok által átélt érzéki tapasztalatait, például a sárga kecskehalrajjal a fürdőkádban. Mint írja: „A filmgyárakban hetekig tart egy ilyen 3D-s cucc legyártása. Én megcsináltam real time-ban”. Amellett, hogy Szabó a pszichózisok leírásával nem boldogul, számomra kétséges, hogy több mint tíz év távlatából miként lehet ilyen részletgazdagon fölidézni a tudatmódosító szerek hatása alatt megélt, film- és álomszerű víziókat – föltéve, hogy a színész nem vezetett naplót.

Ahogyan a tizenhat évig a Zónában („Nagy Szürke Drogos Lebegés”) élő Kubiszyn Viktor sem, akinek a „nyugalom megzavarására alkalmas”, apokaliptikus romlás- és szenvedéstörténetéhez az egyvécés szalondroglektűrt követően fogtam hozzá. A nívóbeli különbség olyasféle, mint a Valami Amerika után megtekinteni a Száll a kakukk fészkére című filmet. Az 1979-es évjáratú, hajdanán a Hunter S. Thompson-féle gonzóújságírást művelő Kubiszyn kilenc esztendővel fiatalabb Szabónál, de mintha nyolc évtizeddel lenne nála korosabb-tapasztaltabb.

Kivált: viharvertebb. Márpedig egy drogkönyv nem kimondott wellness-műfaj. A tizenhat éves Kubiszyn Viktor – Ady oeuvre-jét alternatív módon tanulmányozandó – minden reggel hatkor az angyalföldi Tízes késdobálóban kezdte a napot, hogy iskolakezdésig berúgjon. A szép, tiszteletteljes, nyírbátori famíliában (szigorú-melegszívű óvónő édesanya, mestercukrász édesapa) fölcseperedett, jófejű rajztehetség Szabóénál a szintén kiemelkedő iskolai eredményeket produkáló Kubiszyn családi hinterlandja némileg ingergazdagabb. A szerző alkoholista, munkakerülő apjához csak „várakozás és csalódás kötődik”. Az afféle falusi, kivarrt korhely-duhaj – kinek a mellkasát színes oroszlántetoválás ékesítette – a fegyvergyűjteménye darabjaival lövöldözött, ostorával csattogtatott. „A megbízhatatlanság, a felelőtlenség, (…) A szélhámoskodás, az illúzióteremtés, a nihilizmus, mind-mind tőle jött” – írja a fiú, aki hatéves korában menekült el édesanyjával Sajóládról Budapestre. Kubiszynt ettől fogva az anyja nevelte, aki később hozzáment egy derék, nálánál tizenhárom évvel fiatalabb, arab férfihoz.

Kubiszyn Viktor: Drognapló (Jószöveg Kiadó, 224 oldal, 2790 forint)
©

A hat fejezetből álló kötet – a Függelékben példás szlengszótárral, drog- és gyógyszerjegyzékkel – jóval több, mint egy fölkavaró összeomlás- és fejlődéstörténet. A mellbevágóan őszinte, (ön)elemző hajlamú Kubiszyn a függőség (vagy: az addiktív lét) makulátlan kórképével szolgál. Emellett lélektani szempontból is izgalmas az eklektikus, sűrű kötet szerkezete, stílusa: az ördögi-szakrális Drognaplót egyszerre jellemzi a zaklatottság, túlhajszoltság-túlbeszéltség, mesterkéltség, valamint a tiszta beszéd, a számvetés, a magyarázatkeresés, a rendcsinálás igénye.

A szerző így újraközli a 2011-es Filmflesskönyvben megjelent, anyagos filmekről írt kritikáit; beékeli a kötetbe prózaverseit, Lou Reed Heroinját (és annak saját fordítását); publikálja a Kallódó Ifjúságot Megmentő Misszió ráckeresztúri Drogterápiás Otthonában eltöltött, tizennégy hónapos rehabilitációja számos dokumentumát. (Emlékeztetőül: Szabó egy hónapig volt az OPNI-ban.)

Szabó Neo túlélőtúraként értelmezi junkie-múltját, amelynek keretében diadalmas küzdelemben, karöltve Dr. Csernus Morpheusszal, végső csapást mért ellenségére, a Drogra. A drog feletti győzelem önmagában téveszme: a függő mindig függő marad. Kubiszyn ezt (is) tudja; az utolsó oldalon leírja: „Hét másodperc. Ennyi időm mindig lesz dönteni. Hogy megiszom-e, benyalom-e, elszívom-e, kifőzöm-e, beszúrom-e. Vagy nem. Ez a kegyelem, (…) Ez a szabadság a legnagyobb ajándékom az Úrtól.”

A szerző tehát leltárt készített, miközben tele van kétségekkel. A jelent képlékenynek látja, megtérésével kapcsolatban is fölteszi magának a kérdést: lehetséges, hogy ez is csak egy újabb maszk, manipulációs eszköz, szerep? Hogyha egyáltalában van valami, amit örömteli fejlődésként értékel, akkor talán az, hogy a Misszóban – egykori drogos mentorának, apapótlékának, egyben „legkíméletlenebb ellenség”-ének köszönhetően – elsajátította az ősbizalom képességét. (Mellékesen: az ELTE-n is lediplomázott.)

Apropó, az Úr! Szabó Győző is segítséget, oltalmat remélt Istentől. A Magyarországi Pálos Rend elöljárójához járt rövid ideig lelki gyakorlatra, ám amikor egy vasárnapi misén, az áldozatnál nem kapott ostyát, durcás lett, és hívta a dílerét. A narkósként is folyamatosan dolgozó, heroinra és kokainra egy vagyont költő színésznek nem voltak pénzügyi gondjai: „Egy időben a telefonom névlistájában kábé hét-nyolc díler száma volt meg. Azok voltak az aranyidők”. Kubiszyn Viktor, a „Dzsanki. Drogos. Alkesz. Csöves. Tolvaj” életében azonban állandó elem lett a lopás, mások lehúzása, a teljes mezsgyére sodródáskor pedig a prostituálódás is.

A lecsúszás a kábítószer-fogyasztás változó minőségében is megmutatkozik. A politoxikomán szerző – aki először 1994-ben, a Diákszigeten szívott marihuánát – fogyasztott gyógyszereket (Rivotril, Xanax, Frontin, Andaxin, Leponex, stb.), marihuánát és hasist, hallucinogéneket (LSD, csattanó maszlag, hajnalka, varázsgombák, stb.), amfetaminszármazékokat, alkoholt és heroint, majd inhalált nitrohígítót, pszichotikus állapotban tolt mosóport, ivott arcszeszt, szipuzott hajtógázt.

A „bázisdrogja” a kannás bor volt. Az elmagányosodott, kolduló-tarháló, negyven kilóra lefogyott, gennyes pattanásoktól csúfított Kubiszyn huszonkilenc évesen egy „dzsankipecóban” ébred reggelente (ha nem az utcán), egy éve nincs nála melegvíz, fűtés, de már eladható cucc sem.

A párialétet megtapasztalt szerző egyik alapállítása, hogy a beteg társadalomban „a drogosok a tünethordozók”. A Sztalkerban a boldogtalanok, a kíváncsiak, a menekülők nyerhetnek bebocsáttatást a fegyveresek által őrzött tiltott övezet Zónába, pénzért. Kubiszyn – aki szintén (meg)fizetett a Zónába lépésért – állítása szerint sosem érezte magát a helyén, állandó identitászavarral küszködött – kivéve, mikor dzsánki volt a VIII. kerületben, majd pedig a rehabra került. Nyilvánvaló: a két, legszélsőségesebb élethelyzetben érezte magát önazonosnak.

Ellentétben azzal az időszakkal, amikor munkaalkoholista filmkritikusként („egy full drogos dzsánki és egy kamaszfiú keveréke”), a Filmvilág szerkesztőjeként számos olyan műről írt kritikát, amelyet nem látott. Mindezt így summázza: „…egy remek drogos megoldással beépültem a Rendszerbe, de az az igazság, hogy tényleg kurva jól írok. Ami rohadtul hiányzik ebből az időből, az az alázat a tehetségem felé”.

Kubiszyn Viktor: 16 év a Zónában
©

Túllépve azon, hogy „az igazság az” elegánsabb volna: Kubiszyn Viktor tud írni (meglehetősen), de talán szerencsésebb, ha ezt nem ő közli magáról. Mindenesetre számomra egyértelmű, hogy az írás – mely esetében terápia is – nála sosem lehet szerepzavar. Ellentétben a polihisztor Szabó Győzővel. Aki azt kérdi a könyve hátoldalán: „Rá mernél lépni egy alvó tigris farkára? Én ráléptem.”

Nos: ha valaki rálépett bármiféle vadállat farkára, az Kubiszyn. Aki még a képzeletbeli tigrisünk szájába is betette a fejét, amikor – a Cseh-Bereményi dallal szólva – útra vált a jobbik része. Hozzá képest a hőzöngő Szabó Győző legföljebb egy üregi nyúl farkára taposott rá, nagy üvöltések közepette. A két, önéletrajzi kötet között – a köztük tátongó intellektuális szakadék mellett – lényegi eltérés, hogy míg Szabó egy szerepnek akar kényszeresen megfelelni, a koboldszerű, erős személyiség Kubiszyn senkinek és semminek sem.

Kockázatvállaló, téttel bíró önéletrajzi dokuregénye már-már esztelenül kitárulkozó, és ez a bátorság az esetében stigmaként fog jelentkezni – míg Szabó Győző előtt többen (indokolatlanul) megindultan kalapot emelnek. A Drognapló – afféle korlenyomatként – valójában az intimitáshiány körül gravitál; ezért is katartikus. Emellett – ha már szó esett Kiss Tiborról – olyan, mint egy mély-nagy levegővétel utáni kilégzés. (A Quimby 2005-ös, két év szünet és Kiss rehabja után megjelent, pompás lemezének a címe a Kilégzés, melynek egyik darabja a Most múlik pontosan).

Kubiszyn idézi a könyvében William Burroughs utolsó naplóbejegyzését, melyet akár mottóként is használhatott volna: „Nincs végső bölcsesség, nincs végső tapasztalás, kibaszottul nincs semmi. Nincs Szent Grál, nincs Végső Megvilágosodás, nincs megoldás, csak viszály és konfliktus. Az egyetlen dolog, ami feloldja a konfliktust, a szeretet (…) A legtermészetesebb és legjobb fájdalomcsillapító. SZERETET”.

Burroughs a macskái iránt táplált, bensőséges érzeményeiről fogalmazta meg utolsó sorait. A Drognapló írója – akit különleges viszony fűz a prostitúcióhoz és a szexualitáshoz, pornográfiához – kijelenti, hogy a drog és az alkohol után egyetlen szerelme Isten lett. Valamikor azonban mást akart, vagy mást remélt: „Csak zongorázni, drágám, ha dől az ég, és ez maradt meg bennem, azóta is ilyen nőre vágyom, aki zongorázik, szőke vagy barna, fekete vagy vörös és zongorázik, ha dől az ég”.

A nyughatatlan, dosztojevszkiji (anti-)hősöket idéző Kubiszyn Viktor megkínlódott érte, hogy egyszer fölcsendüljön az a zongoraszó – nem csak akkor, ha rászakadna a mennybolt, hanem az esetében valószerűtlen békeidőben is.