Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A miniszterelnök nemigen tudja mit akar azon kívül, hogy miniszterelnök akar maradni. Kabinetfőnöke szeme előtt pedig leginkább az inflációkövető életjáradéka lebeg. Előbbit Hevér Gábor, utóbbit Alföldi Róbert alakítja az Átriumban futó válságkomédiában.

A kapuban ülve csöndben tüntetnek a diákok, mondani kéne nekik valamit, amitől hazamennek; zárolni kéne a kulturális költségvetést, hogy megmutassuk, ki az úr a háznál; megrendszabályozni a tisztviselői kart, nehogy már a fejünkre nőjenek; megmutyizni egy olajszerződést, hogy egy kis pénzt is keressünk; megenni a díszvacsorát – de hosszú még a nap.

Az Igenis, miniszterelnök úr! politikai bohózat, bár az alkotók „válságkomédiának” becézik, az Átriumban játsszák, Znamenák István rendezte. Bár az eredeti mű szerzője Anthony Jay és Jonathan Lynn, a vaskos, mégis száraz angol poénokkal teli opuszból – Ugrai István és Faragó Zsuzsa fordításában és dramatizálásában – a honi-nemzeti kortárs rögvalóságból fakadó áradás lett. Nemcsak a fentebb említett szövegek és utalások szintjén, hanem – és ez már a rendező és a színészek érdeme – a figurák is virtigli, vagyis törzsökös magyar képződmények.

©

Persze, egy politikai bohózatban a finom célzásnak, az agyafúrt áttételeknek, cizellált utalásoknak semmi értelme. Nem lehet kesztyűs kézzel puha szőnyegpadlóra ejteni a poénokat, mert úgy sem nem robban, sem nem hangos. A politikai bohózat nem szatíra, amelyet a vájtfülű közönség fülét mély mélyebbre vájva majd beazonosít. A bohózat tempó és poéncunami.

Vagyis: „ami a csövön kifér”, nyomni kell; pörgetni a témákat, hogy a közönség könnyfátyolos röhögőgörcsei közepette csak azért maradjon olykor visszafojtott csöndben, hogy ne mulassza el a következő poént vagy attrakciót. Hogy amint elül a patikaliberalizáció és a játékgépek betiltása fölötti röhögés, meghalljuk a „kumranisztáni” nagykövet látogatásának hírét, aki fantasztikus olajüzletet hoz, ha teljesítik egy aprócska kívánságát.

És vannak aztán csípős-szellemes tirádák a demokrácia mibenlétéről, hogy tudniillik az csöppet sem az emberek akaratának végrehajtásáról szól, hanem a bizalmuk elnyeréséről ahhoz, hogy azt csináljuk – már ha miniszterelnökök vagyunk –, amit akarunk.

De ez a miniszterelnök nemigen tudja, mit akar, azon kívül, hogy miniszterelnök akar maradni, mert azt szereti. Hevér Gábor nemcsak a határtalan nárcizmust, hanem a saját alkalmatlansága ügyes-ügyetlen elleplezését is nagy gusztussal játssza, s a színészetében mindig aktív metakommunikatív jelzésekkel – gesztus, mimika, intonáció, mozgás – mintegy beburkolja a figurát. Vicces nagyon – rétegzett vicces.

©

Ahogy a nyársat nyelt Sir Humphrey Appleby szerepében Alföldi Róbert is az. Igazi „Sir” és kabinetfőnök: elegáns tartás, kimért beszéd – így nézi le az egész vircsaftot maga körül, miközben csak az „inflációkövető életjáradék” és a whiskyspohár lebeg a szeme előtt. Cinikus és okos főhivatalnok – ez utóbbi nem tipikus tulajdonság a honi berkekben, de a mintavétel szűkösségét ezúttal el lehet nézni. Hosszú és nyakatekert mellébeszélését Alföldi rendesen poentírozza – a közönség meg hálásan díjazza.

A kumranisztáni nagykövet egy tizenhat éves szűzlányt akar, vagyis hát pedofil szegény – ez okozza a bohózati bonyodalmat, és ennek elnyújtása azt, hogy a poéncunami olykor mégis megakad. Mert olyan kívánság ez, amit teljesíteni muszáj, és teljesíteni képtelenség. Ez, mint poénforrás, elég vékonynak mutatkozik – kivált az első rész vége felé ülteti le az előadást, amely a bohózati életképben erős, nem a cselekményben. Abban a tablóban, amely ezt az ön- és státuszimádó miniszterelnököt körülveszi, sőt, működteti, hiszen a napnál is világosabb: egy aktát sem tudna kinyitni a legbelsőbb stáb nélkül, amely a kiváltságos helyzetért cserében még azt is eljátssza, legalábbis neki, hogy alkalmas. Mire is? Arra, hogy a magyaros vacsorát – amelyet persze hogy egy feketén dolgozó magyar bevándorló asszony rittyent a rezidencia konyhájában – körbelelkendezze, és a töpörtyűs pogácsát kivált értékelje.

©

A miniszterelnök csetlő-botló magántitkárát Ficza István játssza; csupa tudálékosság és készségesség, a kettő együtt vicces keverék, főleg, amikor a képes beszédet illusztrálni igyekszik (kár, hogy nincs benne az „előre inni a medve bőrére”). Azt játssza, hogy mindenkinek az agyára megy, miközben természetes élet- és érvényesülési ösztön működteti őt is. Ficza képes mindvégig viselni azt a naiv és értetlen arckifejezést, amely minden mondatát rögvest áttranszponálja – szerencsés esetben, és ebből van a több, poénná.

További színikritikák
Krétakör: Korrupció
(r: Gulyás Márton)
Csehov: Meggyeskert
(r: Zsótér Sándor)
Büchner: Danton halála
(r: Alföldi Róbert)
Reflex
(r: Kovács D. Dániel e.h)
Brestyánszki B.R: Vörös
(r: Máté Gábor)

Parti Nóra a kötelező miniszterelnöki dísztárgyat játssza; politikai tanácsadó, éleseszű asszony, és persze bombázó. Noha ez utóbbi a legfeltűnőbb tulajdonsága, makacs humorforrás az is, hogy ezt senki nem látszik észrevenni, csak a közönség.

A kumranisztáni nagykövet aprócska jelenéseiben Némedi Árpád hozza be az selyemköpenyes, visszafogott, egzotikus jelenést – neki elég, ha halálos komolyan megáll középen, nem kell balta a kezébe, nincs is, mégis azon röhögünk.

A másik fő probléma – mármint a darabban - az, hogy az olajos bizniszhez be kéne lépni az euró-övezetbe. Ami persze óriási bukta a választáson, ha ugyan egy ekkora baklövéssel és a nép magára haragításával a miniszterelnök egyáltalán kihúzza addig. Mármint az Egyesült Királyságban.

A szerző színikritikus, az Alföldi Színháza – Öt nemzeti év című kötet szerzője.