Hogy ne féljük a halált, egyszer meg kell halnunk
A halálközeli élményekről beszélni sokaknak tabu. Tudományosan nem magyarázható, hogy miért ugyanarról, vagy legalábbis nagyon hasonlókról számolnak be ősidők óta azok, akik már jártak a halál kapujában. R. Kárpáti Péter egy nyolcrészes dokumentumfilm-sorozatban kérdez szakembereket, ismert embereket és túlélőket arról, hogy mi történhet akkor, amikor klinikailag már nem élünk.
A Barátok köztből 2013. január 3-án tragikus halállal kiírt Berényi András megformálója egészen új szerepet talált magának: dokumentumfilmes lett. R. Kárpáti Péter leforgatott egy nyolcrészes ismeretterjesztő sorozatot, ami a halálközeli élményeket kutatja, illetve megírta könyvben is a kutatása eredményeit Élet az élet után címmel.
A filmért egyelőre nem kapkodnak a csatornák, de már vetítik: szűk körben, beszélgetéssel egybekötött matinén meg lehet nézni egy-egy részt az Örkény István könyvesboltban. Egy-egy ilyen szeánszon olyan is részt vesz, aki hisz, és olyan is, aki nem, vagy szkeptikus. R. Kárpáti viszont nem moderál ilyenkor, csak informál: nem állítja, hogy van élet az élet után, de azt sem, hogy a halálközeli élmények csak az agy szüleményei. Ahogy ő fogalmaz: „az oxigénhiányban vergődő agy utolsó nagy jótéteménye”. Az élmények ugyanis jók. Olyannyira, hogy aki átélte, visszavágyik, de legalábbis nem fél már a haláltól. A fénylénnyel való találkozás után a halál már nem borzalmas, hanem kellemes asszociációkat ébreszt azokban az emberekben, akik valamiféle tapasztalattal rendelkeznek.
Ká, bá, ah
Évezredek óta ugyanis nagyon hasonló élményekről számolnak be a klinikai halált megjárt emberek. Az élményanyag visszanyúlik az ókori egyiptomi időkig, ahol úgy hitték, hogy a lélek három összetevőjéből a ká például a halálkor távozik a testből, a bá viszont szoros kapcsolatban van vele a halál után, de utazgathatott a síron kívül is, hogy felkeresse az elhunyt életében látogatott helyeket. A lélek utolsó alkotórésze az ah, mint az itteni és a túlvilág között ide-oda közlekedő szellem.
De hiába az ősi megfigyelések, tudományosan lehetetlen megfogni és kutatni. Az R. Kárpátiéval azonos című Raymond A. Moody-mű a hatvanas években foglalkozott először behatóbban a túl- és átélőkkel, addig az Egyesült Államokban is tabu volt a téma. A kötet bestseller lett, de még manapság is a legtöbb tapasztaló arról számol be, hogy legyintenek rájuk, az orvosok és nővérek sokszor kifejezetten hallgatásra szólítják fel azt, aki feléledve mesélne az emberi aggyal nehezen meg- és felfogható impressziókról.
R. Kárpáti Magyarországon is szeretné meghonosítani, hogy nyíltabban beszéljünk a témáról. Ehhez felkért számos szakértőt és átélőt, mindegyiknek megvan a saját verziója és magyarázata arra, hogy mi történhet az emberrel a halála pillanatában.
De hogy lehet-e ez több mint hitkérdés? Nem. Vágó István például teljesen szkeptikus, neki édesapja kétszer is a klinikai halál állapotában volt, és nem történt vele semmi. Legalábbis nem emlékszik sem alagútra, sem fényre, sem testen kívüli élményre. Aki viszont fel tud idézni valamilyen élményt – állítólag a klinikai halál túlélőinek 30 százaléka –, azt nem lehet eltántorítani, hisznek benne, hogy sokkal jobb lesz majd a világuk a halál után, de abba is beletörődtek, hogy nekik még előtte dolguk van "az evilágon".
Az annyira rettegett halál ugyanis minden beszámoló szerint csodálatos, abban olyan, mindenki által vágyott érzések párosulnak, mint a feltétlen szeretet, a megbocsátás. A fényesség uralja ezeket a képeket, és a fénypont, melyhez közeledve egyre nagyobb a bizonyosság arról, hogy odaát jobb lesz.
R. Kárpáti beszédre bírja a tapasztalókat, akik olykor sírva is fakadnak az élménybeszámolójuk alatt. Közben pedig orvosok, tudósok, teológusok is nyilatkoznak, hogy ők saját tudásuk – és hitük – szerint mit gondolnak a témáról. Egy szívsebész például saját születését élte meg a klinikai halálban egy fulladásként, jóval később derült ki, hogy a nyakára tekeredett köldökzsinórral jött világra. De más beszámolók is csodával határosak: egy híres történet szerint egy epeműtétes nő, miután visszahozták, elmesélte, hogy milyen színű zokni volt az őt műtő orvos lábán, és azt is leolvasta, hogy kik voltak beosztva aznapra a műtőtábla szerint. Hogy ebben mi a csoda? A nő világéletében vak volt, és ezeket a képeket a klinikai halál állapotában látta csupán (stimmelt a zokni színe és a beosztás is).
Lehetséges magyarázatok
A könyvben és R. Kárpáti sorozatában még számos ilyen és hasonló történetet elevenítenek fel, a magyarázatok pedig sokrétűek. Egy amerikai pszichológusprofesszor például kvantumfizikai folyamatként képezi le a lelket. Stuart Hameroff elmélete szerint a lélek az agysejteken belül található, amire a halálhoz közeli állapotban kvantumgravitációs tényezők hatnak, ez okozza az élményeket. Egy berlini kutatócsoport 2011-ben rukkolt elő egy másik lehetséges magyarázattal, miután patkányokon kísérleteztek: hat patkánynak adagolták túl az altatót, és azt vették észre, hogy az agyukban megháromszorozódott a szeratoninszint. Alexander Wutzler a kutatócsoport vezetője arra jutott, hogy ugyanez történhet az emberi agyban is a klinikai halál következtében, és ez okozhatja a HKÉ-t, a halálközeli élmény orvosilag is használatos rövidítését.
Paulinyi Tamás, a Szintézis Szabadegyetem tanára, és parapszichológia-kutató nem gondolja, hogy ilyen egyszerűen, materiálisan és biológiai-fizikai alapokon meg lehetne fogni a történéseket. Ő azt mondja, hogy nem is tudjuk emberi aggyal felfogni, sem adekvátan szavakba önteni, hogy mi történik. Szerinte a tudat nem a testhez kötött, hanem fordítva: a test szorul bele a tudathalmazba, így attól még, ha valakinek a testi funkciói megszűnnek, a tudat létezhet.
HKÉ-irodalom
A halálközeli élményeknek főleg ezoterikus irodalma van, a szépirodalmi feldolgozásai közül talán Nádas Péter Saját halál című műve a legizgalmasabb. A 2004-ben kiadott saját fotóival illusztrált mű egyéni élményét írja le, és Forgács Péter rendezésében film is készült belőle. „Hangsúlyozom, hogy nem egyenesen tartottam a mélyről a fény felé, közben elfordultam. Mintha csavarmenet vinne előre. Azt hiszem, hogy összesen kétszer fordultam át, de nem egyszerre tettem meg e két teljes fordulatot. Mintha kétszer mozdult volna be a látószögem. A szakaszos mozgásról van ugyan képem, de nem okozott önálló testi érzetet. A megelőző állapothoz, az ősállapothoz képest ismeretlen eredetű nyugtalanságot, feszültséget támasztott, bár nem állíthatnám, hogy az én testi érzetem volt. Van egy képem, amint a fényforrás helyzetéhez képest alulról fölfelé mozdul el a látvány, lassan fordul el, és akkor megáll. Látom a barlang ovális, erősen fodrozott bejáratát. Aztán megint megindulok a csavarmenetben, a fényforrás alámerül, amiből utólag az is megállapítható, hogy balról jobb felé mozgok el a térben, amelyet a tudat barlangként mutat be. A két hangsúlyosan szakaszos mozgás, az elfordulás és a közeledés között van egy rövid szünet. Megakadás. Amíg az erő ismét fel nem ragad, s megint csak fordít és lök a fény felé” – írja Nádas Péter.
A csillogás című Fliegauf Benedek-filmben pedig Nádason kívül még Dobronay László és Gesztelyi-Nagy Judit beszélt saját élményéről 2008-ban. A fekete háttérben, mindenféle háttérzene és vágások nélkül készült film hatása maga az elbeszélő és története, melyek magukban megállják a helyüket.
"Szürkés, ezüstös színbe borult az egész táj. Mint hogyha kinyitnának egy ajtót, jött egy fény, ott állt benne valaki vagy valami. És azt mondta, hogy ott van a kocsiban, akit eddig magadnak gondoltál. És mondtam, hogy de hát én itt vagyok. Azt mondja, igen, te itt vagy, de akit eddig magadnak gondoltál, az ott van. Nézd meg!" – emlékezett Dobronay László rendező, operatőr.
"A fényesség ahogy nőtt, úgy lettem egyre boldogabb. Olyan nagyra nőtt, mint mondjuk a Föld. Akkor valami olyanfajta boldogság öntött el, ami leírhatatlan. Tudtam, hogy ez az, amit keresek. Tudtam, hogy ez az, amit mindenki keres. Azt is tudtam, hogy innen nincs tovább: ez az eleje és a vége" – mondta Gesztelyi-Nagy Judit.
Joel Schumacher 1990-ben az Egyenesen át (Flatliners) című mozifilmben pedzegette a témát. A szereplők orvostanhallgatók, akik elkezdenek kísérletezni a klinikai halál állapotával, előidézik a halált, és hagyják, hogy pár percet ott töltsön az épp soron következő, sőt licitálnak is egymásra: 2-2 és fél, majd 3 percet is klinikai halálban tartják egymást. Az azokban az időben befutó színészek mellett (Kiefer Sutherland, Kevin Bacon és Julia Roberts) a sztori azért érdekes, mert ebben a verzióban a múltba mennek vissza a halál kapuján kopogtatók, és régi bűneikkel kell szembenézniük. Ezért korántsem olyan boldog és felhőtlen halálközeli élményeket gyűjtenek.
Ebből a szempontból nagyban különbözik a film a valós és dokumentált tapasztalatoktól, ám a múltbéli emlékeknek a közös élményanyag halmazában is helye van: a lepörgő filmként megjelenő életjelenetek nem csupán a klinikai halált átélő embereknél jelentkeznek, hanem például zuhanás során is beszámolnak róla a balesetben szenvedők attól függetlenül, hogy elhagyják-e pár pillanatra (percre) fizikai létüket, vagy sem. Hogy ez miért történik, ugyancsak nem magyarázható meg jelenlegi tudásunkkal.
Paulinyi Tamás úgy véli, azért nem tudunk mit kezdeni a meglévő tudásanyaggal, mert hasonlatosak vagyunk Platón barlanglakóihoz. Hiába engednek ki a barlang őrei egy rabot a világosságra, a többiek a sötétségben vannak, csupán árnyékokat és torz hangokat hallanak, ezért el sem tudják képzelni, hogy igaz és valós lehet az, ami ezen kívül létezik.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
