Ismét nemzetközi tanulmány igazolja, hogy a magyar kormánynak inkább csak a szlogenek szintjén fontos a hazai iskolarendszer: az utóbbi évek adatai ugyanis folyamatos, drasztikus forráskivonást mutatnak. Olyannyira, hogy ebben gyakorlatilag az egyik „élen járó ország” lettünk. De megerősíti az elemzés azt is, hogy az állam túl kevés tanórát fizet, a tanárokat nem becsüli meg, kevés és várhatóan kevés is marad a diplomás. Mindez úgy, hogy közben a tények cáfolják a tételt, mely szerint „egy jó szakma többet ér, mint a diploma”.

A napokban jelentek meg az Education at a Glance: OECD Indicators (Oktatási körkép: OECD-mutatók) kutatás eredményei a 34 OECD-tag, valamint számos partnerország oktatási rendszereinek struktúrájáról, finanszírozásáról és teljesítményéről. A vaskos kötetben pedig ismét csak enyhén szólva lehangoló képet vázolnak a magyar oktatásról. Arról, amelyről egyébként Orbán Viktor korábban a Kossuth Rádióban azt fejtegette: „Ami az oktatást illeti, valóban a fiatalokon fordul meg az ország sorsa, de mi meg az ő szüleik vagyunk, és hogy ők hogyan nevelkednek, mivé nőnek, mit tanulnak, milyen emberek lesznek, milyen lesz a kultúrájuk, a viselkedésük, a szellemük, az akaratuk, a fizikumuk, azért ez nagymértékben rajtunk, szülőkön is áll. És a szülők által működtetett iskolákon is áll, az állam által működtetett iskolákon is áll”. De persze az „a nemzet jövője az oktatáson múlik” fordulat számos másik mai és korábbi kormánytag ünnepi beszédének is állandó közhelye volt – és minden bizonnyal lesz is.

©

Drasztikus pénzkivonás

Az azonban, hogy egy állam – túl a lózungokon – mennyire veszi komolyan az iskolát,  legfőképp abból látszik, milyen forrásokat biztosít a köz- és felsőoktatásra. Az adatok pedig azt mutatják, hogy az OECD-országok viszonylatában Magyarország költi csaknem a legkevesebbet – 5564 dollárt – egy-egy tanulónak az általános iskolától a felsőfokú oktatásig tartó útjára. Kevéssé vigasztaló, hogy megelőzzük például Kolumbiát, Mexikót vagy Dél-Afrikát, érdemesebb azt nézni, hogy az OECD-átlag a magyar forrásoknak majdnem a duplája: 10 220 dollár.

©

Az iskolákra fordított állami költségek megvágása nem csak a jelenlegi kormány bűne, 2008 és 2010 között reálértéken 11 százalékkal nyesték meg a kiadásokat, a Fidesz-éra első két évében azonban még nagyobb, újabb 13 százalék volt a forráskivonás. És noha más közkiadások is a megszorítások áldozatai lettek (bárhogy hívják is a pénzkivonást a különböző kormányzati kommunikátorok), az iskolarendszer tekinthető a legnagyobb vesztesnek Orbán Viktor kormánya alatt.

Az oktatásra fordított állami kiadás teljes közkiadáson belüli százalékos arányának változása 2008–2012 között
©

Tanárok: diplomások féláron

Mint azt számos korábbi kutatás bizonyította, az oktatásra fordított pénz ugyan fontos, de nem a legfontosabb paramétere a színvonalas, a 21. századi kihívásokra reagáló oktatási rendszereknek. Lehet ugyanis pénzt önteni az oktatásba úgy is – van erre sok példa –, hogy attól semmivel sem lesz jobb az iskola teljesítménye.

A legfontosabb tényező ugyanis a jó pedagógus. Nos, ebben szintén lehangoló képet mutat a most megjelent kutatás. A tanárok jövedelmének aránya a hasonló képzettséggel rendelkező, más szakmákban dolgozó szakemberekéhez képest Magyarországon a legalacsonyabb: kevesebb mint 48 százalékát keresi egy tanár annak, mint a vele azonos végzettségű kortársa. (Sovány vigasz, hogy az alacsony bérek ellenére, még mindig nem teljesen sereghajtó a magyar oktatás teljesítménye.)

Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy 2013-tól növekedtek a tanárok alapbérei, és 2017-ig évente be lehet jelenteni ünnepélyesen, hogy újra néhány százalékos pedagógus-béremelés következik. Mint Czunyiné Bertalan Judit mondta, „elindult a legnagyobb béremelés a rendszerváltozás óta”. Ez természetesen nem igaz, mert Medgyessy Péter idején ennél nagyobb (50 százalékos) egyszeri béremelést kaptak a tanárok – igaz ez jó példája volt „a sok pénzt beleölünk a rendszerbe, de semmi értelme nincs” képletnek, hiszen nem volt tekintettel a tanári munka minőségére, és gyorsan erodálódott is az évek során.

De tény, hogy az idézett OECD-tanulmány még nem vehette figyelembe a mostani béremelést, így elképzelhető, hogy kissé előrébb lépünk a listán a jövőben. Viszont ehhez azt is érdemes hozzátenni, hogy az életpályamodell megemelte a tanárok heti tanóráinak számát, megspékelve a kötelezően az iskolában töltendő idő meghatározásával (32 óra), illetve eltörölte a túlóra, a helyettesítés kifizetéét. Továbbá számos új elemmel gazdagította a pedagógusok így is magas adminisztrációs terheit (pl. portfóliókészítés, a tanfelügyeletnek való megfelelés stb.).

A tanárok jövedelme a hasonló képzettségű dolgozókhoz képest (2013)
©

Az is igen aggasztó adat, hogy Magyarországon vészesen idősödik a pedagógus-állomány: az általános- és a középiskolában dolgozó tanároknak ugyanis kevesebb mint 30 százaléka fiatalabb 40 évesnél. S bár az az OECD-tanulmányban nem szerepel, de egyes – főleg természettudományos tárgyakban – már most óriási tanárhiány van, miközben az egyetemekről nem várható utánpótlás. Az pedig kérdéses, hogy az életpályamodell adta csekély bérnövekedés önmagában vonzóbbá teheti-e a pályát a fiatalok előtt.

A nemzetközi kutatás kitér az egyes országok iskolai ellenőrző rendszereire is. Mint írják, a magyar elszámoltatás az iskolák szintjén háromévente egy iskolai ellenőrzést és egy iskolai önértékelést (benne a belső ellenőrzést, korábbi becenevén PÖCS) ír elő. Mindezt ugyanakkor – állapítják meg a szakemberek – kevéssé a fejlesztő-formáló (formatív) célokra alkalmazzák, ellentétben a legtöbb fejlett országgal.

Kis pénz, kis óraszám

Az OECD-országok között Magyarországon a legalacsonyabb a formális oktatási idő alapfokon. Egy magyar gyerek 5553 órát „kap” az államtól, az OECD-átlag ennél jóval magasabb, 7570 óra. És az adatok szerint ezt a kevés órát is úgy használja fel a rendszer, hogy nem koncentrálnak annyira a fő tantárgyakra (olvasás, írás, irodalom, matematika, természettudományok, idegen nyelv), mint az OECD-országok. Nálunk a tanórák 41 (alsó tagozat) és 46 (felső tagozat) százaléka nem ilyen fő tantárgy, ehhez képest az összesen is több órából az OECD-átlag: 33 százalék, illetve 35 százalék.

©

„A képzés egy részét nem a közintézmények biztosítják a gyerekek számára, hanem a szülők veszik meg a piacon. Így még szép, hogy nyílik az olló azok között, akik ezt ki tudják fizetni, és azok között, akik nem. Amíg Európában mi adjuk majdnem a legkevesebb közpénzből finanszírozott időt a gyerekeinknek, addig ne csodálkozzunk, hogy a középosztály plusz időt fog venni, és már több esztendeje széthasad a családok anyagi helyzete mentén a gyerekek jövője” – fogalmazott ezzel kapcsolatban Pokorni Zoltán a HVG nemrég megjelent kiadványának.

Az viszont viszonylag jó hír, hogy az átlagos osztálylétszám Magyarországon 21 tanuló, s ez nem tér el jelentősen a többi fejlett ország átlagától. És különösen jó hír, hogy az egy tanárra eső diákok száma alacsonyabb Magyarországon, mint az EU21-átlag. Egy tanárra 11 diák jut, az EU21-ben átlagosan 14-15. (Az EU21: a 2004-es EU-bővítés előtti tagállamok, plusz Magyarország, Csehország, Lengyelország és Szlovákia.)

A diploma többet ér, mint akármilyen jó szakma

A kutatás tényszerűen cáfolja az Orbán-kormány másik visszatérő szlogenjét, mely szerint „egy jó szakma felér egy diplomával”. Magyarországon ugyanis nagyon is jól megfizetik a diplomát: a felsőfokú képzettséggel rendelkező munkavállalók bérelőnye nálunk a negyedik legnagyobb a kutatásban szereplő országok között, itt egy diplomás felnőtt több mint kétszer annyit keres, mint a középfokú végzettségű. A tanulmány szerzőinek egyébként magyarázatuk is van, szerintük ennek a magas bérprémiumnak valószínűleg részben az az oka, hogy Magyarországon viszonylag alacsony a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya.

Tehát, szó nincs arról, hogy túl sok a diplomás Magyarországon. Sőt, a tanulmány szerint kifejezetten alacsony. Ha a jelenlegi tendenciák fennmaradnak, várhatóan a magyar lakosság csupán 22 százaléka szerez alapképzésben oklevelet az élete során, doktori címet pedig csupán 0,7 százalékuk. Mindkét mutató a legalacsonyabbak között van az OECD-országok között.

Munkát is nagyobb eséllyel kap egy diplomás. Sőt, néhány más országgal együtt nálunk igaz a leginkább ez az összefüggés. A 25–64 éves felnőttek körében a foglalkoztatási ráták közötti eltérés a felsőfokú végzettséggel és a középfokú vagy alacsonyabb végzettséggel rendelkezők között 37 százalékpont.

A tanulmány ugyanakkor kitér még egy összefüggésre, amire szintén nem lehetünk büszkék. Míg az OECD-országokban a felsőfokú végzettséggel rendelkező nők átlagos keresete 73 százaléka a hasonló képzettségű férfiakénak, Magyarországon ez a mutató 64 százalék. Ez az OECD-tagok és a partnerországok közül Izrael, Brazília és Chile után a negyedik legalacsonyabb érték. A 35–44 éves korosztályt figyelembe véve, Magyarországon a nők a férfiak keresetének csupán átlagosan 59 százalékát keresik, ezzel abszolút „elsők” vagyunk.

A 35–44 éves korosztályba tartozó diplomás nők bére az ugyanilyen korú és végzettségű férfiak bérének százalékában (2013)
©

Az is aggasztó (és erről már többször írtunk is), hogy a magyar diákok sokkal rosszabbul teljesítettek a digitális szövegértés tesztekben, mint a nyomtatott szövegértés tesztekben. Pedig, mint azt a PISA-eredmények mutatják, az utóbbiakra sem lehetünk büszkék. Mind olvasás-szövegértésben, mind matematikában, természettudományban a sereghajtó harmadba kerültünk. (Erről és ennek okairól itt olvashat.)

A papír-ceruza alapú és a számítógépes szövegértés tesztek közötti átlagos pontszámkülönbség 35 pont volt a 15 éves fiúk, illetve 42 a lányok esetében. Ez mind a fiúk, mind a lányok esetében a második legnagyobb különbséget jelenti az OECD-országok között. Ennek alapján – állapítja meg a tanulmány – Magyarországnak jobban kellene segítenie a diákokat abban, hogy felkészülhessenek a digitális kor kihívásaira. (Például nem tiltással kellene az okostelefonok, tabletek felé fordulni, hanem abban az iskola szövetségét is meg lehetne látni.)