szerző:
Gócza Anita

"Egyiptom az a világ, ahol az egyik percben a felhőkarcolók között sétálsz, és a következő pillanatban, amikor bekanyarodsz az utcasarkon, befordulsz a középkorba" – meséli A lélek legszebb éjszakájáért hétfőn Libri irodalmi díjjal kitüntetett, haditudósítóként is ismert Jászberényi Sándor, miért szeretett bele az afrikai országba. Miért jött el mégis Kairóból? Miért nem figyelnek egymásra az emberek? Hol van a valóság mostanában? Interjú.

hvg.hu: Számomra ez a könyv leginkább árulásokról és megcsalatásokról szól...

Jászberényi Sándor: Vagy inkább a következményekről: őrületről és álmatlanságról. Benne lenni egy ilyen szituációban nem túl kellemes, utána viszont egészen érdekes tanulmányozni az álmatlanság működési mechanizmusát. Én pontosan tudom, milyen az, amikor az ember 100 órát ébren van. Az egész könyv arról szól, hogy van egy szabadesés-állapot, amikor minden lehetséges, és semmi nem szent. Megszűnik az ember éveken át kialakult személyisége, és a helyét álmok és víziók veszik át. A főhős, Maros Dániel – akit nem kell összekeverni velem – egy meglehetősen elfojtó típusú személyiség: nem megy bele semmilyen párbeszédbe a neki fájó problémákról.

hvg.hu: Miért nem beszél?

J. S.: Azért, mert az emberek sosem figyelnek, borzasztóan felületesek, hipokriták: nem látja értelmét annak, hogy beszéljen arról, ami benne kavarog. Az érzelgősség és az érzékenység mostanában összekeveredik. Nagyon színpadias kijelentések hangzanak el, de valójában egy borzasztóan érzéketlen társadalomban élünk.

Jászberényi Sándor
©

Erről a helyzetről szól ez a könyv, amikor nincs kinek elmondani a bennünk kavargó dolgokat. Véget ér egy párkapcsolat, ottmarad az ember a felesége és a gyereke nélkül, el kell viselnie a másik aljas húzásait, és közben azt hallgatja a kívülállóktól, hogy így meg úgy rontottuk el, hogy azért ehhez két ember kell stb. Na ilyenkor leszoksz arról, hogy megoszd bárkivel a fájdalmad, mert úgysem hisznek neked. A hősöm hallgat, és közben álmodik.

hvg.hu: Méghozzá elég szürreálisakat. Így képzeli el az ember a kábítószeres látomásokat...

J. S.: Nem kell ehhez semmilyen kábítószer, csak egy adott idegrendszeri állapot. Nyilván ópiummal elő lehet segíteni ezeket a sámánisztikus utazásokat, de én nem kábítószeres könyvet írtam. Az egy dolog, hogy rengeteg drogot fogyasztanak benne, meg persze isznak is, de nem erről szól a könyv, hanem az őrületről és az álmatlanságról.

hvg.hu: Egyébként, amikor azt mondtam, hogy árulások és megcsalatások, elsősorban nem párkapcsolati árulásokra gondoltam. A könyv „legfájóbb” cserbenhagyása talán az, amikor az illegális bokszmeccseken verekedő fiatal fiút – aki halála árán is megnyeri gazdájának a meccset – gondolkodás nélkül cseréli le „pártfogója” egy másik szerencsétlen sorsú utcagyerekre. De a halálos sebet kapó haditudósítót is elárulja szinte mindenki, aki életében közel állt hozzá.

J. S.: Tele van az életünk tragédiákkal, de az igazi tragédia az, hogy ha véget ér az éjszaka, mindig új nap kezdődik...

hvg.hu: És mindig van valaki, aki a helyünkre lép...

J. S.: Pontosan. Az én szövegeimben az emberi élet teljes elértéktelenedését a közel-keleti nyomor indukálja, és ez Európában még nem jellemző ilyen szinten. A Bibliában is az áll, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a Földet...”. Mára elmondhatjuk, hogy a feladat teljesítve. Sőt, kicsit túl jól is sikerült. Naponta halnak éhen emberek, szisztematikus népirtások zajlanak, már nem védett faj az ember, és egyre durvább lesz mindez, méghozzá azért, mert túl van népesedve a bolygónk. Magyarországon ezt még nem érezzük, de ez nem a valóság. A valóság az, ami odaát van, az üvegburán túl.

hvg.hu: Ez az üvegburán túli világ mindig csábította?

J. S.: Nagyon banálisan kezdődött: 26 éves voltam, a Népszabadságnál dolgoztam szabadúszóként, és bármilyen nevetségesen is hangzik, rám tört a rémület, hogy ez már mindig így lesz, beáll az életem egy egyenes vonalra, és semmilyen érdekes dolog nem fog történni velem. Ekkoriban az egyik ismerősöm, aki épp kinn volt Kairóban, hívott, hogy látogassam meg. Kimentem, és borzasztóan megtetszett az ottani káosz, az, hogy annyira idegen volt minden. Rájöttem, hogy én ezzel a világgal akarok foglalkozni, és nem a klasszikus oszmán birodalmi múlttal, hanem a modern metropolisszal, ami iszonyatosan túlnépesedett mára, hatalmas tömeg hömpölyög mindenhol.

Egyiptom az a világ, ahol az egyik percben a felhőkarcolók között sétálsz, és a következő pillanatban, amikor bekanyarodsz az utcasarkon, befordulsz a középkorba. Egyszerűen lenyűgöztek ezek az egymás mellett élő világok. Úgyhogy elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnám fenntartani magam kinn. Hamar kitaláltam a megoldást: onnan könnyebben és olcsóbban el lehet érni a közel-keleti háborús övezeteket, és úgy tűnt, lesznek vevői is a haditudósításaimnak, úgyhogy belevágtam.

hvg.hu: Lehet, hogy ez a káosz azért is vonzotta, mert leképezi a fejében lévő belső káoszt?

J. S.: Az ember mindig olyat keres kívülre is, ami legbelül van, ez tény. A forradalmi Kairó a maga törvénytelenségével és vadságával ideális terepe volt az éppen elveszni vágyó embereknek. Igen, ez is benne van. Mondok egy példát arra, hogy milyen hely volt Egyiptom 2011-ben. Egy taxiban utaztam éppen Rafahban, amikor azt láttam, hogy egy Toyota pickup tetején fiatal fiúk lövöldöznek a levegőbe. Akkoriban nagyon nem érdekelt a testi épségem, gondolkodás nélkül kihajoltam a taxi ablakából, és elkezdtem fotózni őket. A srác felém fordult, rám fogta a pisztolyt, és egy pillanatig néztünk egymásra, közben mindkét autó haladt előre. Láttam a tekintetében, ahogy átgondolja, hogy nem, mégsem lövöm le. Én meg közben kattintgattam a fényképezőgépemet, úgyhogy ez a jelenet megvan fotókon is.

©

hvg.hu: Az ilyen pillanatok nem változtattak meg semmit a gondolkodásában?

J. S.: Mindenkinek megvannak a saját „bekattanásai”, elég sok tragédiát láttam közvetlen közelről, de ezektől nem alakultam át, mert az, ami odavitt Egyiptomba, már eleve a teljes őrület volt. Ilyenkor már nem számít semmi, és ez a legkockázatosabb állapot. Nem az a veszélyes, amikor valaki dühös, hanem amikor már minden mindegy neki.

hvg.hu: Nem lehet ezt a munkát megunni?

J. S.: Nem hiszem, én legalábbis még 10 év után is élvezem, és most már értek is hozzá. Azt is szeretem benne, hogy ott lehetek idegen. Magyarországon az agyvérzés kerülget a kormány intézkedéseitől, kinn a durvább dolgok is hidegen hagynak, mert az nem az én népem. Nagyon szeretem az arabokat, de én magyar vagyok. Az idegenség révén ott meg tudom őrizni a kívülállásomat.

hvg.hu: De most otthagyta Kairót, nem?

J. S.: Azért jöttem el, mert finoman megüzenték, hogy jobb, ha nem megyek vissza. De a szívem szakad meg. Viszont helyette elmegyek Libanonba, Szaúd-Arábiába. Persze Egyiptom mindig a legnagyobb szerelem marad, és alig várom, hogy visszamehessek, és egyiptomi lóbabot ehessek a helyi melósokkal egy utcai kifőzdében.

hvg.hu: A haditudósítás is háttérbe szorul majd?

J. S.: Nem, de az az igazság, hogy ebből a munkából azért annyira jól nem lehet megélni, pedig az ember állandóan vásárra viszi a bőrét. Ettől függetlenül nem hagyom abba, mert szeretem, de az elmúlt évek alatt kiépítettem egy networköt a Közel-Keleten, és ezt másra is lehet használni. Tudom, viccesen hangzik, és most még senki nem hiszi el, de tényleg alig várom, hogy kirakhassam az első fényképet a Facebookra, hogy eladtunk egy kamionnyi mézet Szaúd-Arábiában. Azon már kereshetek annyit, hogy kiderüljön, messze jobban fizet, mint a haditudósítás.

És ott van még az írás is. A lélek legszebb éjszakáját nagyon sokan szerették, és ez erős motiváció, de néha ijesztő is. Örülök ennek a díjnak, jólesik a figyelem, meg a szeretet, de az is benne van, hogy ez még nagyobb felelősséget jelent, hogy muszáj jót írni. Azzal lehet igazán kiszúrni az emberrel, ha megdicsérik, mert akkor utána meg akar felelni. És én nem akarok megfelelni senkinek, azt akarom írni, amit én gondolok a világról.

Névjegy
Jászberényi Sándor 1980-ban született Sopronban. Az ELTE-n hallgatott magyart, művelődésszervezést, arabot, filozófiát és esztétikát, diplomát magyar-művelődésszervező szakon szerzett. 2000 óta publikál irodalmi lapokban (Élet- és Irodalom, Kalligram, Jelenkor, Mozgó Világ, stb.). 2006-tól – kisebb-nagyobb megszakításokkal – tíz éven át Egyiptomban élt. Első saját könyve a Kalligramnál jelent meg 2013-ban. Az ördög egy fekete kutya és más történetekről azt írták a Guardianban, hogy „Jászberényihez képest Hemingway és Kapuscinski puhának és öregnek tűnik”.

Interjúnk a Libri-díj átadása előtt készült, így a döntésről, annak fogadtatásáról nem tudtunk beszélni a szerzővel.