szerző:
Szegő János
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A ceausescui diktatúrát egy gyerek, Dzsátá szemszögéből láttató, megrázó Dragomán-regény, a világsikert aratott A fehér király ezúttal a mozikban kel életre, disztópikus, orwelli megközelítésben. Az alapmű szerzője is szerepet kapott a filmben. Interjú.

Mikor kezdte írni a könyvet? Emlékszik a legelső mondatra?

Már első könyvem írása közben gondolkoztam egy gyerekmonológ-regényen. Aztán olvastam egy interjút Helmut Ducadammal, az egykori legendás focikapussal, ebben azt mesélte, hogy nekik, kapusoknak azt tanácsolták Csernobil után, kerüljék a kapcsolatot a labdával, mert összeszedi a radioaktivitást a fűből. Erről eszembe jutott a gyerekkorom diktatúrájának félelmetes abszurditása, és tudtam, a regénynek erről kell szólnia. Az első mondat az volt, amivel a világvége, a könyv harmadik fejezete kezdődik; velünk, kapusokkal külön foglalkozott Gica bá.

Milyen módszerrel dolgozott? Mit húzott ki belőle?

Gyorsan meglett az elbeszélői hang, tudtam, hogy Dzsátá, a narrátor-főhős csak az érdekes sztorikat fogja elmesélni másfél év történetéből, szinte levegőt sem véve, hosszú mondatokban. Ez meghatározta a regény szerkezetét is. Egy darabig azzal kísérleteztem, hogy más hangokat is megszólaltassak. A Nagyapa hangján elég sokat írtam, de rájöttem, hogy a 11 éves elbeszélő hangja sodróbb annál, hogy meg lehessen törni, ezért a Nagyapa szövegeit kidobtam. Ezenkívül nem nagyon húztam, sőt elég vakmerő voltam ahhoz, hogy a fejezeteket folyamatosan publikáljam különböző lapokban. Nem kronologikusan írtam, sokszor párhuzamosan dolgoztam a különböző részeken.

Dragomán György. Kiásott kincsek
©

Egyből tudta a könyv címét?

Igazából nem volt címe, mindig a végén szoktam címet adni. Munkacíme volt, Veszteni tudni kell, de már írás közben is tudtam, hogy ez nem fedi a szöveget. Dzsátá szinte sosem veszít. Ha kell, csal, ha kell, fellázad, de veszteni nem hajlandó, és nem is nagyon tűri, hogy megtanítsák erre. Persze nem ő a fehér király. Amikor már szinte ment a nyomdába a regény, és címet kellett keresnünk, azt gondoltam, olyat szeretnék, ami akár egy mesekönyvhöz is találna. Az utolsó utáni pillanatban a feleségem kimondta ezt a címet, tudtam, hogy ez az. 

Bizonyos helyeken

Ne merészelj olyan lenni, mint az apád. Ne higgy vakon senkinek. Ő most nincs itt, elvitték, neki más bácsik tesznek fel kérdéseket – ezek a sráckor első megrázó tapasztalatai, a felnőttek válaszai. „Vadászok vagyunk mindannyian” – mondja a fontos pozícióban szolgáló nagyapa, de még árulkodóbb a nagymama rejtélyes fintora. Ilyen országban élünk, ez van, lesz ez még máshogy is. Dragomán György 2005-ben megjelent második regénye, A fehér király 30 nyelven olvasható, most pedig a magyar mozikban is látható a négy ország koprodukciójában készült film.

     A két rendező, Jörg Tittel és Alex Helfrecht ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ, mint a regény. Mi várható még el egy fiútól, akitől elvették az apját, de azt ígérik: ha eljön az ideje, visszaadják. Mit tehet a tizenéves Dzsátá, aki mindenféle örömöt, titkot, romlást, árulást lát maga körül? Dragomán a ceausescui Romániában felnövésre ítélt fiú szemszögéből írta meg a történetet. A film időtlen, nem nevez meg konkrét helyszínt, jelezve, hogy ilyen bárkivel, bármikor és bárhol megeshet. Dragomán az erdélyi mágikus próza eszközeivel, a mesevilág és a valóság természetes keveredésével él, a filmváltozat a negatív utópiák nyomasztó szürke tereit elborító megalomán szobrokkal, zászlókkal, a plakátokra, táblákra írt üzenetekkel. A regény gazdagabb, árnyaltabb. A film – kiváló színészekkel, köztük Jonathan Pryce-szal – a maga szerény eszközeivel mutatja be, hogy két, fiúknak való dolog van: a futball és a haza védelme.

A regény sokat emlegetett erénye az elbeszélői hang mélysége és élessége. Hogyan találta meg ezt a szólamot? Honnan vette a Dzsátá nevet?

Ahogy leírtam az első mondatot, megvolt. Persze ez trükkös válasz, mert már az első mondat is elég hosszú. Mindjárt belecsöppenünk Dzsátá világának brutalitásába, kapuskínzó gépestül és erőszakostul. Rögtön látszik, hogy ez egy abszurdan kemény világ, az elbeszélő meg egyszerre naiv és koravén benne: mindent ért, de nem biztos, hogy mindent fel is fog. Ez nem az én történetem, de a hang, azt hiszem, eléggé közel áll ahhoz, amivel én mondhattam annak idején a magamét 1986-ban Marosvásárhelyen. Talán ezért is adtam neki az én régi gúnynevem, amit a Fekete nyíl román film címéből raktak nekem össze magyar és román barátaim.

Védett valaha tizenegyest?

Az igazság az, hogy mindig utáltam focizni, ezért persze néha beraktak kapusnak, de tizenegyesről nincsenek emlékeim.

Befolyásolták írás közben a magyar és a világirodalom klasszikus gyermekelbeszélői?

A keresztapám tizennyolcszor olvasta a Huckleberry Finnt, amit én is eléggé szeretek, nyilván ott muzsikált bennem valahol, de amikor írtam, ez nem nagyon érdekelt.

A saját emlékeiből írta meg a könyv jellegzetes helyszíneit?

Igen, a terek többnyire a saját egykori külső és belső életem terei. Egyrészt nagyon erősen benne vannak Marosvásárhely bizonyos helyszínei, másrészt azok a nem létező fantáziaterek, amelyekről mindig képzelegtem, mint a titkos moziterem vagy az agyagbánya az elásott kinccsel. Az íráskor azt vettem észre, hogy ezek a terek erősen egymásra kopírozódtak, úgyhogy a végére már Marosvásárhely sem maradt igazán felismerhető.

Mennyi idő alatt készült el?

Három év munka van benne. Az utolsó mondat emlékezetes: vonaton írtam, épp Veszprémbe mentünk, és pontosan a leszállás előtti pillanatokban fejeztem be. Lecsaptam a laptopot, aztán egy hétig ki sem nyitottam – úgy éreztem, hagyni kell egy kis időt a szövegnek, hogy ülepedjen.

Ki olvasta először?

Anna, a feleségem egyben is és fejezetenként is, aztán rögtön apám. Örülök, hogy még élt, amikor befejeztem, mert a nyomtatott példány megjelenését és a könyv világ körüli diadalmenetét már nem érhette meg. Évekig egy tőle örökölt zakóban mentem minden felolvasásra, úgy éreztem, ettől valahogy velem van, és átélheti azt a sok örömet, amit a regénytől kaptam.

Melyik volt az első külföldi kiadás? Milyen érzés volt angolul elolvasni?

A német, a lengyel és az angol volt az első három. Majdnem olyan jó érzés egy-egy külföldi kiadást kézbe venni, mintha egy egészen új könyvet írtam volna.

©

Hány fordítást tud nyelvileg megítélni?

Igazán rendesen hármat-négyet, úgy körülbelül hatot-hetet. De a ritmus működését, azt, hogy benne van-e az eredeti mondatok lélegzetvétele és zenéje, akármilyen nyelven meg tudom állapítani, elég, ha hallom, hogy felolvasnak belőle. 

Korábban többször is tervben volt, hogy film készül a regényből. Hogyan találta meg egymást a könyv és a brit–belga rendezőpáros?

Alex Helfrecht brit rendező a lengyel származású Fudakowski producerházaspár kérésére regényeket olvasott, és véletlenül a kezébe került A fehér király. Annyira beleszeretett, hogy filmet akart csinálni belőle. Jókor írt az ügynökömnek, mert lejárt a könyv megfilmesítésére korábban kötött előszerződés.

Miért nem ön írta a forgatókönyvet?

Sosem akartam forgatókönyvet írni, pláne nem A fehér királyból, pláne nem angolul. Olyan szinten kellett volna ehhez eltávolodnom a könyvtől, amihez nem volt kedvem; meggyőződésem, hogy a magam szempontjából a lehető legjobb regényt írtam meg, és nem akartam visszamenni és megírni újra, másként.

Mit szól a film vizuális világához?

Tetszett, hogy teljesen más, mint a regényé. Azt semmiképpen se szerettem volna, hogy azt érezzem, nem egészen olyan; legyen akkor inkább teljesen más.

Ön is felfedezhető a filmben.

Megengedték, hogy benne legyek az egyik tömegjelenetben. Nemcsak én vagyok ott, hanem az egész család, vagyis Anna, a két fiam és én. Látni akartam, milyen ez, és így végigcsináltam a forgatás statisztaszempontból egyik legnehezebb napját: 40 fokban adtunk elő egy tömegjelenetet, reggeltől késő délutánig. Különös érzés volt közben arra gondolni, hogy ez a sok ember most mind azért dolgozik feszített tempóban, mert én tizenvalahány éve leírtam egy mondatot.

A brit–belga rendezőpáros sci-fiszerűen látja a diktatúrát. Mintha a disztópiák egyre valóságosabbak lennének.

Az utóbbi tíz évben lett egyre népszerűbb ez a műfaj. Emlékszem, amikor olvastam Paul Auster Végső dolgok országában című könyvét, mennyire idegesített, hogy nem érti igazán, hogy működik az elnyomás. Annak, aki nem élte át, nehéz megértenie a hatalom totális brutalitását. A műfaj népszerűségében én éppen ezt a megértésvágyat látom: mostanra jutottak vissza Orwellhez, és ez talán segíteni fog abban, hogy tényleg felfogják, az elnyomás nemcsak irracionális, hanem egyenesen a racionalitás gondolati lehetőségének megszüntetése a cél.