Jó hírünk van: Bogár László „a jövő évi választások komplex társadalomstratégiai tétjéről töprengő dolgozata” utolsó részéhez érkezett. Fájdalom, a többi részről lemaradtunk, de a befejezés alapján azok is nagyon kafák lehettek.

A szerző elbeszélése szerint a korábbi részekben arról volt szó, hogy „miként kezdte berendezni a nyugatias modernitás politikai színpadát a láthatatlan konstruktőr”, a „világhatalmat ténylegesen birtokló globális pénzhatalmi rendszer hajtószíja”, az úgynevezett „világ-SZDSZ”. Ennek a „világ-SZDSZ"-nek a fő feladata természetesen az volt, hogy a „helyi közösségek anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értéktereit” és az „itt zajló komplex nemzetreprodukciós folyamatokat" „teljes mértékben alávesse és kiszolgáltassa a globális pénzhatalmi rendszer kifosztó szivattyúinak”. Gondoljuk, eddig követhető.

Na, most ennek megvannak a történelmi előzményei, mint ahogy egy még korábbi fejezetből kiderül. A „történelmi-világ-SZDSZ” „igen körültekintően” választotta ki a „modern politikai rendszerek színpadán a »demokrácia« nevű, általa koreografált színjáték főszereplőit, meghatározó bábfiguráit”. Elsőként elterjesztette a „szabadság hazug mítoszát”, amelyet a „világot irányító globális véleményhatalomnak olyan iszonyú erővel sikerült hitelesítenie az 1789-től 1848-ig tartó »(általa) csinált forradalmaknak« a pusztító sorozata nyomán”, hogy a „a politikai játszótér középpontjába az úgynevezett »liberális« pártokat helyezte”.

Stimmt, „ám az igazán szemfényvesztő trükk még csak ezután következett”! A „világ-SZDSZ” hozta létre saját ellenzékét, a munkásmozgalmat. Egészen pontosan: „úgy kellett alakítani, hogy a tőketulajdonosok liberális pártjai mellett, a velük diagonálisan szembenálló politikai struktúrát, vagyis a kifosztott munkaerő-tulajdonosokat képviselő pártokat (szociáldemokrata, szocialista, kommunista, bolsevista stb.)” is. Tehát „Karl Marxtól, Lev Davidovics Bronsteinig (Trockij) vagy Rosa Luxemburgig ugyanaz a »konstruktőri«csapat rendezte be szcenikailag a politikai színpad másik felét is”.

Reméljük, még mindig világos. Azonban a valódi meglepetés most jön: „a konstruktőrök azt is tudták, hogy szükség van történelmi biodíszletként még egy harmadik elemre is, ezért „a »lejátszástechnikai felszínen« meg kellett jeleníteni az akkorra már persze ártalmatlanná tett, történelmileg szétroncsolt és korrumpált, dzsentrivé alázott arisztokráciát”. Így „a »világ-SZDSZ« taktikailag egy harmadik pártcsalád létrejöttét is szükségesnek vélte”. Úgy sejtjük, a konzervatívokról van szó. Ezzel a kör bezárult, mondhatni háromszögesítve lett. „A 19. század közepére készen is állt a nagy mutatvány, amely az óta is sikerrel eljátszható a nagy politikai Broadway lokális színházaiban, így hazánkban is”.

És itt érkezünk el a szomorú jelenhez, amelynek titkairól már a tegnapi Magyar Hírlapban föllebbentette a fátylat Bogár ápolt doktor, de mivel az újság szerzői és olvasói köre momentán egybeesik, így a titok változatlanul titok maradt. Mi azonban nem foszthatjuk meg olvasóinkat attól, hogy fény gyúljon a fejükben, így föltétlenül tovább kell adnunk, hogy mi játszódik a nagy politikai Broadway lokális színházaiban, így hazánkban is.

Azt már tisztáztuk, hogy a világ-SZDSZ „egy olyan színpadot rendezett be, ahol a látszólag egymással versengő konzervatív, szocialista és liberális pártok semmiféle valós választási lehetőséget nem képviselnek, hiszen mindegyikben a világ-SZDSZ beépített emberei tartották kezükben a folyamatok irányítását”, így a társadalom „történelmi csapdában” vergődik. Tanulmánya záró darabjában Bogár prof tehát azt próbálja áttekinteni, hogy „ez a csapda hogyan működik most, és milyen szerepet játszhat e csapda további szorításában a jövő évi választás”. Ehhez először is rögzíteni kell, hogy „régóta tartó hanyatlásunk legmélyebb oka az, hogy a szakrális történelmi magyar nemzet politikai térben való megjelenítése nemcsak, hogy nem sikerült az elmúlt másfél évszázad során, de azt sem tudjuk, hogy egyáltalán miként kellene belekezdenünk ebbe”.

Rögzítettük. Bár mi azt hittük, hogy ezen a fázison 2010-ben már átlendültünk, és ha más nem is, de a szakrális történelmi magyar nemzet politikai térben való megjelenítése már megtörtént. Mekkorát tévedtünk! Annak, hogy a „19. századi genezis során létrehozott két politikai konstrukció, az úgynevezett »liberális« és az úgynevezett »szocialista« párt a 2010-es választásokon megsemmisítő vereséget szenvedett, ennek az alapvető oka az, hogy maga a »világ-SZDSZ« döntött úgy, hogy visszavonja őket”.

Nesze neki. Most itt állunk fülkeforradalom nélkül.

Se oxigénpalack nélküli csúcstámadás, se semmi. A „világ-SZDSZ” még ezt is ellopta, és most „az SZDSZ nevű politikai pártot, amely már csak zavaró »bűnjel«, most végleg meg is semmisíti. A napjainkban burjánzó új SZDSZ-ek (Együtt 2014, LMP, PM, DK, Fodor-párt stb.) és főként az őket vezető párt-oligarchák tragikomikus módon vagy nem értik, hogy a »világ-SZDSZ« éppen az eltüntetésükön ügyködik, vagy értik, csak nem akarnak ebbe beletörődni”. Hát, úgy is néznek ki, és a „történelmi minimumra visszaszorítva, amolyan »egyszer majd kérünk magától valamit, Pelikán elvtárs« állapotban” létező  szocialisták se sokkal különbül. De a történelmi csapdából kivergődni vágyó választó nem is számolt velük, azonban mi a helyzet a jelenlegiekkel?

Itt teljes egészében átadjuk a szót Bogár Lászlónak: „eljutottunk mondandóm legkényesebb részéhez, ahol inkább csak óvatos feltételezéseket fogalmazhatok meg, mert még nem alakult ki az a tér, ahol mindezt nyíltan el lehetne beszélni – írja, és milyen igaza van, hiszen abban, hogy nem alakult ki a megfelelő tér, is lehet valami: neki is két és fél flekk jutott és nem egy komfortos gumiszoba, de figyeljünk tovább: – az elmondottakból ugyanis logikailag nem nagyon következhet más, mint annak a feltételezése, hogy a „világ-SZDSZ” számára a most fennálló politikai uralmi struktúra a legelfogadhatóbb, de legalábbis a legkisebb rossz".

Puff. Most már teljesen össze vagyunk zavarodva. Az egyértelmű, hogy nem szavazhatunk a „világ-SZDSZ” leleplezett lokális bábfiguráira, de a Fideszre sem? Hát, nincs megoldás a globálisan kiszivattyúzott, egyszeri halandó számára, aki célul tűzte ki a szakrális történelmi magyar nemzet politikai térben való megjelenítését, és már végre nagyon odakúrna a világ-SZDSZ-nek?

De van! A megoldás, hogy szavazzunk még jobban a Fideszre! Legalábbis ez sejlik ki a talányos záró bekezdésből: „a globális-SZDSZ ugyanis két dolgot akar minden helyi kormányától. Azt, hogy működtesse a kifosztó szivattyúkat, és tartsa féken a bennszülötteket. Ha Orbán Viktor ezt végrehajtja az számára öröm, és még élvezi is, hogy ezt a szabadságharc vezetőjével hajtatja végre. Ha nem, vagyis ha Orbán ellenáll, akkor, mint láttuk (és látjuk majd most is), olyan pénzfegyvereket alkalmaznak vele szemben, amelyekkel végül mégis csak kikényszerítik azt, amit akarnak. Nos, a csapdából való kilépés 2014 igazi tétje.”

Persze lehet, hogy tévedünk, ha önöknek más megfejtésük van, küldjék el ide.

Viszont nekünk, akik átrágtuk magunkat ezen az egészen, úgy véljük, előjogaink vannak, és kérést intézhetünk a szerzőhöz.

Laci bácsi, olyan körülményes ez így! Becsületszavunkra nem fogunk csúnyákat mondani Laci bácsiról, de lássa be, annyira nehézkes mindig leírni, és főleg milyen nehéz folyton kisilabizálni, hogy „globális pénzszivattyú”, „láthatatlan konstruktőr”, „háttérhatalom”, „véleményhatalom”, „hatalmi és akarati központ”, "pénzhatalmi rendszer hajtószíja", „világ-SZDSZ”, "Bronstein", tessék csak nyugodtan leírni, hogy a zsidók.

Úgy is érteni fogjuk.