Balavány György
Balavány György

A vasárnapi boltbezárás csak a probléma tünete. Nincs jobboldali Krisztus, és nincs magyar feltámadás.

Kénytelen vagyok vállalni a kockázatot, hogy ezzel az írással ismét kiverek bizonyos biztosítékokat, sőt, néhányan gyűlölni fogtok, feleim. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem zavar. Azt hiszem, mégis szólnom kell, mégpedig a kereszténység védelmében. S ha hívőként szólnod kell a kereszténység védelmében, akkor a hallgatás bűn – Krisztus megtagadása. Semmilyen kockázattól nem tartok jobban, mint ettől.  A keresztény hit védelme pedig – ha aktuális, tehát érvényes akar lenni – szükségképp hatalomkritika is. Miért? Mert a kereszténységet jelenleg leginkább a „keresztény hatalom” veszélyezteti.

Mire (volna) jó a kereszténység?

A sokat és méltán szidott vasárnapi boltbezárás nem a probléma maga, hanem a probléma tünete. A probléma – amiről árulás lenne hallgatni – az, hogy a hatalom az elmúlt években a kereszténységet kurzussá, rendszerré, politikai ideológiává, hovatovább pártállássá fokozta le, és ezzel iszonyatos lelki pusztítást végzett. Krisztust ez a hatalom nem tekinti és nem is mutatja másnak, mint egy meglehetősen csapongó (most érjük be egy ilyen eufémikus szerkezettel) kormányzás megszentelőjének, az evangéliumot pedig – nincs enyhébb kifejezés – meghamisítja, mikor törvényt akar belőle fabrikálni.

Akinek a kereszténység nem fontos, az nem fog ezeken az állításokon fennakadni. Pedig lehetne fontos, mindannyiunknak, a nem-hívőknek is. Mert a kereszténység szíve az evangélium, az Isten szeretetéről szóló „jó hír”, aminek a befogadása nyomán társadalmilag (ha tetszik, politikailag) is rendkívül hasznos változások indulhatnak el. Úgy mondom ezt, hogy tisztában vagyok a történelmi ellenérvek erejével. Tudom továbbá, hogy súlyos érvek szólnak a kereszténység, mint doktrína igazságtartalma ellen, de megjegyzem, hogy mellette is – ebbe a vitába itt és most nem mennék bele. Épp hogy nem a vallási struktúrák, nem a hatalommal bíró és önmagát kompromittáló egyház, sőt, nem is csupán a tételes doktrínák Krisztusára hivatkozom. Csak azt mondom, hogy aki a Biblia Krisztusát, az igazi Krisztust felismeri és a szívébe zárja, annak az élete megváltozik. Egyre lehetetlenebbé válik számára a mások felett való ítélkezés és gyűlölködés, a hideg elfordulás a szükséget szenvedőktől; a hazugság, a lopás, a hűtlenség, egyáltalán: az önzés mindenféle formája.

Van a kereszténységen kívül is egy általános megegyezés arról, hogy a hazugság, az önzés, az ítélkezés, a hűtlenség, a gyűlölet rossz dolgok, míg az őszinteség, a nagylelkűség, a hűség, a szeretet jók. És hiányoznak, nagyon – talán egyre jobban – a társadalmunkból. Mivel nem vagyok soviniszta, nyugodtan lehet jönni egyéb receptekkel, szívből örülök neki; de most, a húsvét közelében, csöndesen azt állítom, hogy az igazi evangélium elfogadása által egy ember, egy család, vagy bármiféle közösség életében megindulhat a változás, melynek során ezek az értékek meg fognak jelenni.

Az evangélium lefokozása, meghamisítása viszont az ellenkező irányba hat. Gyorsan és félelmetesen. És ezt látjuk. Korábban jobbára a hatalom volt csak rossz; most már rossz az ország is. Nem, szó sincs arról, hogy bármely előző rezsim keresztényibb lett volna. A jelenlegi viszont annak állítja magát, Isten nevét veszi a szájára úton-útfélen, püspökökkel szentelteti föl a stadionjait, a saját teológiája szerint hoz mindenkire érvényes döntéseket – és mindezzel sokkal többet árt az evangéliumnak, mint bármelyik elődje a rendszerváltozás óta.

 

 

A kurzus-Krisztus elutasítása

A dolog egyszerű: az embereknek nem kell fideszes vagy kádéenpés Krisztus. Nyilván emeszpés, jobbikos, satöbbis sem. Kurzus-Krisztusokra senki nem kíváncsi. Nem kell az az evangélium, ami arról szól, hogy melyek az előírt családmodellek, és melyek a megvetendők. Nem kell a szeretetre hivatkozó gyűlölet. Nem kell olyan isten, aki egy hazugságokkal átszőtt, végletekig korrumpált közigazgatást áldásában részesít. Nem kell, már nagyon régóta nem kell pénzéhes papok és ájtatos tartüffök istene. És – elnézést ateista, agnosztikus és mindenféle barátaimtól – amikor az emberek azt mondják: nem kell az isten, akkor azt biztosan nem az Istenre mondják. Mert Isten mindenkinek kell. Arra a valóban „gyalázatosra” mondják, évszázadok óta, a hazug bálványra, amit a rendi, politikai, vagyis hamis kereszténység igaziként mutogat.

Nem akarok igazságtalan, félreérthető vagy egyoldalú lenni. Nem mondtam, nem is mondanám, hogy a papok rosszak. Vagy hogy egy politikus hite ne lehetne őszinte. Azt sem állítom, hogy ne lehetne keresztényi módon politizálni. Hogyne lehetne. Nem mondtam, soha nem mondanám, hogy a jelenlegi kurzus képviselői és hívei közt nincsenek, vagy nem lehetnek Krisztust követni vágyó, vagy egyszerűen csak jóravaló emberek. Nem az egyes emberekről, hanem a nagy képről, a rendszer profiljáról beszélek. És szomorúan, de azt állítom, hogy ez összességében evangélium-ellenes, sőt, ördögi és antikrisztusi profil. Szeretném, ha ezt elsőként azok ismernék föl, akik most e rendszer működtetőiként vagy híveiként egzisztálnak. Akik hiába kiáltják, hogy „engedd szabadon!”, amíg abba a tömegbe vész a hangjuk, amely „feszítsd meg!”-et üvölt. Őszintén szólva: féltem és szeretem őket, még ha ez nagyképűen hangzik is. De még jobban féltem azokat a kereső embereket, akik elől politikai bálványok takarják el az igazi Krisztust.

A szabadság tökéletes törvénye

A vasárnapi boltbezárásról most csak annyit, hogy az effajta kereszténykedő tilalom teológiailag teljesen tartalmatlan. Az, hogy bezárnak egy bizonyos négyzetméterszám feletti boltokat, olyan nonszensz, hogy nincs az a furmányos exegézis, mellyel igazolható lenne. Nem létezik olyan parancs, hogy „hetednapon ne vásárolj nagyáruházban, csak a benzinkúton és a Nemzeti Dohányboltban, mert én vagyok az ÚR.” Maga a hetednapi munkatilalom is egy olyan tétel a Héber Bibliában, ami Izrael népére (és csak rá!) vonatkozik; a kereszténységben, törvényi előírásként,  semmi értelme. A főbb keresztény teológiák megegyeznek ugyan a vasárnap formális istentiszteletre való elkülönítésében (a vasárnap a feltámadás napja a keresztény hagyomány szerint), de ez semmiféle tilalmat vagy törvényt nem jelent. (A szombat megszentelésére vonatkozó parancsolat – a negyedik a tízből – az Újszövetségben lelki és általános értelmet nyer, az üdvösség előképévé válik vö. pl. Zsid 4, 3.). És, amennyiben az egyház belső rendje elkülöníti az istentisztelet napját (hozzátéve, hogy minden nap, az egész emberi élet istentisztelet), ez kifejezetten az egyház tagjaira, és nem a „kívül valókra” vonatkozik.

Az igazi kereszténység, amelynek a szíve az evangélium, nem ilyen. Nem ismer külső kényszert a lelki dolgokban. Az igazi evangéliumi hitben semmi sem tilos, és semmi sem kötelező.  „Mindent szabad nekem, csak nem minden használ” mondja Pál (1Korinthus 6, 12.) A kereszténység a szabadság vallása, nem a szolgaságé. Jézus neve azt jelenti, hogy „Isten a szabadító”. A legszigorúbb apostol, Jakab nevezi az evangéliumot „a szabadság tökéletes törvényének” (Jak 1, 25.) Nem lehet kötelező imádkozni, nem lehet kötelező templomba menni, nem lehet kötelező megtérni. Mert a szeretet előírhatatlan. Megkövetelhetetlen. És az evangéliumi hitben az ember örül az Isten szeretetének,  próbálja viszonozni, és ezért tesz mindent; amit nem szeretetből tesz, hanem mondjuk félelemből vagy érdekből, az mind hamis és értéktelen.

Jaj, már szinte hallom: „hohó, akkor ez valamiféle liberális vallásosság akar lenni? Mindent szabad? De hát ez nem is a szabadság, hanem a szabadosság jelszava! Talán a bűn is szabad ebben a nagy szabadságban?!” És azt válaszolom rá, hogy a kereszténység nem liberális, és bizony nem is konzervatív, mert nem fér bele ezekbe a modernista ideológiai ketrecekbe. És arra, hogy vétkezni szabad-e, az a válaszom hívőként, hogy igen. Szabad. De nem muszáj. Ez a belső szabadság az igazi kereszténység legnagyobb ajándéka. Ezt megtapasztalva szenvedélybetegek gyógyulnak meg, tönkrement kapcsolatok, széteső családok jönnek rendbe. Amikor az ember szabaddá válik arra, hogy ne lopjon és ne hazudjon, akár politikusként, akár magánemberként, amikor már nem a gyarlóságai irányítják az életét, hanem – bukdácsolva bár – képes Krisztus nyomába lépni és szeretettel szolgálni másokat, az az igazi szabadság, amiről beszélek. Nemcsak hiszem, hanem látom és tapasztalom.

Milyen szép lenne ezt látni a mai magyar közéletben is!

Kedves barátaim, nincs „nemzeti” „jobboldali”, vagy éppen „szocialista” Krisztus. Nincs, nem volt és soha nem lesz „magyar feltámadás” – Istennek legyen hála. Viszont szívből örülök, hogy egy világi-liberális lap hasábjain elmondhatom: az igazi Megváltót ne ott keressétek, ahová a nagy hatalmú vallási-politikai vezetők mutogatnak. Ott nincs. Sokkal közelebb van. Egész közel. És tökéletesen szabaddá tudja tenni az életünket, kívül-belül, most és mindörökké, még ha ezer KDNP potyog is az égből.