Károlyi Mihály honvédek között, 1918 december. Féltek a választásoktól. © mek.oszk.hu

1918 október 31-én, kilencven éve győzött az „őszirózsás forradalom”, és az első világháborús vereség következményeképpen felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia.

Megpecsételődött a törté-nelmi Magyarország sorsa is. Ennek demokratikus át-alakítását tűzték a zászlajukra azok a pártok, amelyek a hatalmat átvevő Nemzeti Tanácsban ültek. Mind a Függetlenségi és 48-as párt (a miniszterelnök, Károlyi Mihály pártja), mind a Polgári Radikális Párt, mind pedig a Szociáldemokrata Párt programjában szerepelt az általános és titkos választójog bevezetése, és a választások minél előbbi megtartása, hiszen utoljára 1912-ben (!) rendeztek választásokat r Magyarországon.

Az első világháború két másik, szintén vesztes országában az új hatalom első feladatának tekintette a választások megszervezését: Németországban 1919. január 19-én választották meg a weimari nemzetgyűlést, Ausztriában pedig február 16-án tartottak parlamenti választásokat. (Mindkét választáson a szociáldemokrata pártok kapták a legtöbb szavazatot.)

A jelek tehát arra mutattak, hogy rövidesen választások lesznek Magyarországon is. A kormány gyorsan kiterjesztette a választójogot, megteremtette a az új, demokratikus országgyűlési választás jogi feltételeit. A forradalmi Nemzeti Tanács 1918. november 16-ra összehívta a helyi nemzeti tanácsok országos gyűlését (Nagy Nemzeti Tanács), az pedig nemzetgyűlésként határozatot hozott a független Magyar Népköztársaság kikiáltásáról, kimondta a régi országgyűlés megszűnését és elhatározta az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. 1918. november 23-án a Nagy Nemzeti Tanács felhatalmazása alapján közétették az 1. sz. Néptörvényt, mely a választójogot szabályozta. Az általános, titkos, egyenlő és közvetlen választójogot kiterjesztették a nőkre is. Ez a törvény európai viszonylatban a legdemokratikusabbak egyike volt. A férfiak már 21, a nők pedig 24 éves koruktól szavazhattak, és az utóbbiaktól azt is megkívánták, hogy tudjanak írni és olvasni.

Mégsem tartották választásokat, sem decemberben, sem pedig januárban vagy februárban. Ennek oka, a korszakot jól ismerő történész, Hajdú Tibor szerint az volt, hogy a Károlyi-kormány tartott a választási küzdelem elmérgesedésétől. Jónéhány tagja úgy ítélte meg, hogy a győztes antanthatalmak rossz néven vennék, ha egy népszavazásként is felfogható országgyűlési választással kész helyzet elé állítanák őket a párizsi békekonferencián. Akik viszont a választások megtartása mellett érveltek, éppen azt hozták fel, hogy a legitimitás erősítheti Károlyiék pozícióját a győztes antanttal folytatott béketárgyalásokon, és komoly érv lehet a területszerzésben érdekelt kisantant országokkal szemben is, hiszen a demokratikusan megválasztott képviselők reprezentálták volna az egész ország lakosságát.

Csak amikor már nyilvánvalóvá vált a forradalom krónikus bel- és külpolitikai válsága, amikor a szélsőséges jobb-és baloldali erők nyíltan uszítottak és erőszakos zavargásokat szítottak, vizsgálták felül az addigi, halogató álláspontot. 1919. március elején a Károlyi-kormány mégiscsak kiadta a választási eljárást részletesen szabályozó 25.sz. néptörvényt, és április 13-ra kitűzte a választás napját.

Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert időközben a Károlyi-kormány március 21-én átadta a hatalmat a Forradalmi Kormányzótanácsnak, (ebben a Károlyi-kormány baloldali szociáldemokrata tagjai is tisztséget vállaltak). Kikiáltották a Kun Béla fémjelezte Tanácsköztársaságot.

Igaz a Kommün alatt is meghirdettek választásokat: 1919. április 7-8-án (helyenként egy-két nappal később) helyi munkás-, katona- és földmívestanácsi választásokat tartottak. De ennek a kommunista procedúrának már semmi közte nem volt a hagyományos, többpárti demokráciához. Magáért beszél a március 31-én elfogadott ideiglenes Alkotmány szövegezése. Eszerint „választók és tanácstagokká választhatók nemre való tekintet nélkül mindazok, akik 18-ik életévüket betöltötték és a társadalomra hasznos munkából élnek, mint a munkások vagy alkalmazottak stb., vagy olyan háztartási munkával foglalkoznak, amely az előbb említett munkásoknak, alkalmazottaknak stb. munkáját lehetővé teszi. Választók és választhatók továbbá a Vörös Hadsereg katonái, valamint a Tanácsköztársaságnak azok a hasznos munkából élő munkásai és katonái, akik munkaképességüket egészen vagy részben elvesztették. Nem választók és nem választhatók azok: a) akik nyereség szerzése céljából bérmunkásokat alkalmaznak, b) akik munkanélküli jövedelemből élnek, c) kereskedők, d) lelkészek és szerzetesek, e) elmebetegek és gondnokság alatt állók, f) akiknek politikai jogai aljas indokból elkövetett bűncselekmény miatt fel vannak függesztve...”

Az, hogy Károlyi Mihály és kormánya nem tartott választásokat már 1918 novemberében, rögtön a hatalomra jutása után, vagyis nem vállalta a megmérettetés kockázatát, súlyos következményekkel járt. A tétovázó „októbristákhoz” képest még a Horthy-rendszer is messzebb ment a választások terén, annak ellenére, hogy egészen 1939 májusáig a vidéki körzetekben nyíltan szavaztatta a tömegeket, továbbá cenzushoz kötötte a választójog gyakorlását. A habozás, a tétovázás megbosszulta magát, ezt tükrözik Mályusz Elemér elfogult és rosszindulatú, de nem minden alapot nélkülöző mondatai A vörös emigráció című művében: „Az megeshet más államokban is, hogy a demokrácia képviselőit éppen úgy elűzi egy forradalomra tüzelt tömeg, mint valamely arisztokratikus kormány konzervatív képviselőit. De hogy egyik napról a másikra a proletárdiktatúra hívei legyenek azok, akik korábban a demokratikus szabadságjogok aktív hirdetői voltak, s hogy legfőképpen ezen diktatúra aktív kezelői is legyenek, ennek megismétlődése alig képzelhető el.”

Pelle János