Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Minden szinten lehet cigányozni, zsidózni, lehet gúnyos megjegyzéssel illetni színházat és színészt, lehet ezen tovább élcelődni, hiszen jól odamondták a buziknak. Lehet a pedagógusokat hasonlattal a „konyakozó”, lelketlen kategóriába tenni, aki többet akar, mint amit érdemel. Hosszasan lehetne folytatni a sort.

Pár éve történt, hogy egy határon túli magyar pedagógusoknak szervezett konferencián a magyar konzulátus egyik munkatársa a szónoklatában arról beszélt, hogy a kutatások szerint a magyarok jobb genetikai állománnyal rendelkeznek, mint a többi nép. Ott ebből vita kerekedett, amely azzal a mindenki számára elfogadható konszenzussal zárult, hogy az egyéni véleménynek, még ha az illető ezt is hiszi, abból a pozícióból, ott és úgy nem kellett volna elhangoznia.

Most újra ott ültem, egy határon túli pedagógusoknak szervezett Nyári Akadémián, hosszasan várakozva az államtitkár asszonyra a hőségben, hogy meghallgassuk a rendezvényt köszöntő szavait. És újra hallom ezt. A magyar nyelv szerinte kutatások által bizonyítottan a világ minden nyelvénél jobban fejleszti az agyat. Bizonyíték erre a sok magyar Nobel-díjas is. Nyilván neki is ez a véleménye, biztosan az erre vonatkozó kutatások alapján. Hallottam már effélét más kutatásból is, pl. az agysebészeknél, ha jól emlékszem. És nyilván el kell ennek hangoznia szerinte, hogy megerősítse a magyar identitást, a nagyságunkat. Ott különösen, hiszen a határon túli magyar pedagógusok csak sóvároghatnak a pedagógus életpályamodell után, amiről a köszöntőben is hallhatunk, akkor legalább ez kárpótolja őket ott, ahol kisebbségben élnek. Hogy érezzék, felsőbbrendűbbek, értékesebbek, mint a többi nép.

De valahogy már nem kavar fel úgy a dolog, mint pár éve. Azóta ugyanis már edződhettem. Az utóbbi időben a leszólások már jelezték az irányt. Hogy hol kell elválasztani az ocsút a tiszta búzától.

A döntéshozói pozíciókból ilyen mondatok ma  könnyen elhangzanak. Valahogy, valami miatt gyakrabban, mint korábban. Fél mondatokkal leszólnak embereket, szakmákat, társadalmi csoportokat, kirekesztően, mintha valami kasztosodás indult volna be, valami láthatatlan szerveződésben. Nincs következmény, semmi, hogy bocs, nem úgy gondoltam, sőt, még valami cinkos összekacsintás hangulata is van a dolognak: „jól beszóltál nekik”.

Nem tudom elfogadni az efféle leszólásokat, és az efféle felülemeléseket sem.

Nem jó az, ha döntési pozícióból valaki azt mondja, mindenki annyit ér, amennyije van. Nem jó, ha az óvónőt a diplomás pályák alsó fokára teszik. Nincs rá mentség, nincs rá magyarázat. Onnan, abból a pozícióból ilyen mondatok nem hangozhatnak el. De nálunk már semmin sem akad ki senki.

Minden szinten lehet cigányozni, zsidózni, lehet gúnyos megjegyzéssel illetni színházat és színészt, lehet ezen tovább élcelődni, hiszen jól odamondták a buziknak. Lehet a pedagógusokat hasonlattal a „konyakozó”, lelketlen kategóriába tenni, aki többet akar, mint amit érdemel. Hosszasan lehetne folytatni a sort.

Lassan mindannyian megkaptuk már a magunkét. Hiszen leszólják azt, aki nem vallásos (kizárólag a történelmi egyházak szerint), kifogásolható az a pedagógus, aki nem házasságban él, sőt, még inkább, aki még úgy szül gyereket is.  Akinek nincs munkája, nyilván lusta, azért. Aki kritizálni mer bármit, az rosszindulatú. (meg persze liberális, posztkommunista, stb…) Aki nem azt gondolja Wass Albertről, amit a döntéshozók, az már eleve gyanús. Akinek a szittya –magyar gyökerekre nem dobban hallhatót a szíve, vagy nem hord bocskaikötésest. Van már nyári ingben is, fehérben. Gyerekméretben is.

Aki nem gondolja, hogy a szegregált iskolák jó megoldások, az nem látja jól a helyzetet. Aki művészettel foglalkozik, vagy ezt akarja tanulni, eleve hasznavehetetlen. Megmondták. Az ország szempontjából nem értékelhető. Aki külföldön mer  reálisan nyilatkozni, az minimum hazaáruló.

Aki azt mondja, volt hóhelyzet, az hazug. Az is, aki a közmunkát csak statisztikai szempontból értelmezhetőnek gondolja. Aki nem hiszi, hogy a stadionépítést ilyen tempóban kellene csinálni, miközben gyerekek éheznek, az nem érti a célt. Aki nem gondolja, hogy minden rendben van, az nem érti a polgárosodást, az idők szavát.

Szóval, a leszólt oldalon már sokan vagyunk. Persze vannak a másikon is, hiszen azok, akik szakmaiságukban most erőssítettek meg, akár iskolai végzettség, szakmai tapasztalat előírásától függetlenül, akik anyagilag és pozícióban soha nem látott magasságokba emelkedhettek, csak, mert ott vannak azok a rokoni-baráti szálak, melyek oda emelték őket, nos, igen, ők is ott vannak. Eltanulják a leszólásokat, és alkalmazzák is. Boldogan.

Mielőtt bárki bármit gondolna rólam, elmondom: akkor is szólnék, ha nem a jelenlegi kormány alatt történne ez. Mert szerintem ez így nem jó.  Lehet, csak azért látom így, mert pedagógus vagyok, aki tudja, milyen kárt tehet egy rossz mondat. Olyan erős hatása lehet, amire felnőttként is fájón emlékszik az illető. Vagy rossz irányban erősíti meg.

Most próbálom ezt az egészet a miniszterelnök augusztus 20-i beszédében idézett szent istváni mondatokkal összevetni. Azokkal, amelyek szerinte ma is érvényesek. Amelyeknek vezetni kellene bennünket. „Légy szelíd, hogy soha ne harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess….Tartsd eszedben, hogy mindenki azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel föl, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”.