Január 17-én hoztak egy döntést a német megszállási emlékműről; erről azóta többen is megemlékeztek. Remélhetően Párkányi Raab Péter munkájának esztétikai kvalitásairól – pontosabban annak hiányairól – a későbbiekben is lesz még szó. A továbbiakban csupán azzal szeretnék foglalkozni, hogyan hamisítja meg ő és a Budapest Galéria a történelmet annak érdekében, hogy ez a Kerényi Imre színvonalú szobrászati munka közterületre kerülhessen. Ez annál is inkább indokolt, mivel e történelmi kérdést megjelenítő emlékmű esetében a megrendelő csupán arról feledkezett meg, hogy történészi szakvéleményt is csatoljon a pályázat elbírálásához. Írásom ezt a hiányosságot kívánja pótolni.

Az alkotó értékelése szerint a koncepció „a művészettörténet eszközeihez nyúl, a kultúrtörténet figuráit idézi meg allegorikus alakjaival. (…) Két kultúra jelenik meg: az egyik, amely úgy gondolja hogy erősebb (de mindenképpen agresszívebb) fölétornyosul (teszi ezt egy építészeti környezettel, a timpanonnal) rátelepszik a másik szelídebb lágyabb vonalú alakra, Magyarországot képviselő Gábriel arkangyal figurájára, aki a kultúrtörténetben, vallástörténetben Isten embere, Isten ereje, az Isteni erő [sic!]. (…)

Gábriel arkangyal (…) a Hősök terén a felhők között jár. Az én kompozíciómban leigázott, a földre került. (…) alakja szép és szelíd. Teste tökéletes, tekintetében nem jelenik meg rémület. Arca szelíd, szeme csukva. A kompozíció magyarázza meg, hogy rémálommá lesz az álom. (…) A romokká tört, szárnyait szegett kultúrára egy nagyobb hatalom telepszik rá, ez a Harmadik birodalom, illetve az azt megjelenítő náci szimbólum: a birodalmi sas. Formai megfogalmazásában tökéletes ellentétje Gábriel arkangyal alakjának. Ez a birodalmi sas a logókon, jelvényeken “tömeggyártott eszközön” megjelenített jelek, jelvények, jelképek életrekelt szárnyasa. Végigrepül, végigsöpör a világon. Hamar elér hozzánk és bekebelezi Magyarországot, hogy megbékjózza [sic!], gúzsbakösse lakosait.”

Melocco Miklós és Benedek György szobrászművészek véleménye szerint a mű koncepciója „példátlan és kiemelkedő az egyértelmű szimbólumok mögött meghúzódó mögöttes tartalmak érzékeltetésében is. (…) történelmi beágyazottsága sem mindennapi. (…) Több mint 200.000 lengyel menekültet fogadhattunk be. 1943-ig békés állapotok uralkodtak itthon. A tömegmészárlással megérkező német hadsereg, a nyilaskeresztes fiókáival megölte az országot, rabszolgányi magyart hagyott volna meg ideiglenesen. Az emlékművön ezért változik a stilizált kép riasztóan természetelvűvé.”

Meglep ez az indoklás, mert kevesebb történelmi torzítás összehordása is elég ahhoz, hogy egy egyetemi vizsgán megbuktassák a hallgatót. Nem beszélve arról, hogy a történtek fényében meglehetősen otromba szimbolikát alkalmaz a tervezett emlékmű. Tokfalvi Elek joggal mutatott rá tegnapi írásában, hogy a nácinak titulált sas alkalmazása egyáltalán nem a náci, hanem a német nemzeti jelképek használatát jelenti és ezzel művészetileg és politikailag egyaránt ízléstelen. Magyarán ugyanolyan, mintha mondjuk Szlovákiában vagy Romániában a turulmadarat vagy a Szent Koronát tennék meg egy nemzeti sérelmeket ápoló emlékmű központi, megvetendő figurájaként – és amire van is néhány sajnálatos példa. Ezzel viszont most Magyarországnak is sikerült Ján Slota és Gheorge Funar esztétikai színvonalára süllyednie.

Az ízléstelen esztétikai megvalósítás nincs meg történelemhamisítások nélkül. Kezdjük sorjában:

1. Az 1944-es év eseményei enyhén szólva összetettebbek annál, semmint hogy a „rossz” németek és a „jó” magyarok küzdelmeként lehetne bemutatni a történteket. Eichmann maga például el volt ragadtatva itteni élményeiről, és leszögezte, biztos hogy a magyarok a hunok leszármazottai, mert ennyi brutalitást a „zsidókérdés megoldása során” sehol másutt még nem látott. Ennyit a „szelídebb, lágyabb vonalú alak”-ról…
2. A német megszállás nem béklyózta az ország lakosait, hanem lehetővé tette az ország jobboldali elitje számára, hogy újraossza mintegy 800 ezer ember vagyonát. Ebből nagyon, nagyon sok embernek jutott, és ezek ezért aligha érezték azt, hogy őket leigázták volna.
3. Magyarországra nem 200 ezer lengyel menekült érkezett, hanem kb. 70 ezer. Ez is nagyon sok, és ezúttal pozitív momentum, csak éppen semmi köze sincsen a német megszálláshoz.
4. Sokaknak Magyarország 1944-ig csakugyan a béke szigete volt, de a zsidóságnak nem. Túl a több mint száz zsidóellenes törvényen és rendeleten az országban több helyen voltak pogromok (1938 Kisvárda, 1942 Munkács, Máramarossziget), tömeggyilkosságok (1942-ben összesen 700 zsidó halott a Délvidéken), kb. 17 ezer embert érintő tömeges deportálás Kamenyec-Podolszkijba („idegenrendészeti akció”), ezt követően 1942 őszéig folyamatos deportálás a visszaszökők esetében, valamint a maga embertelen eszközeivel a munkaszolgálat, amiben 1944 előtt is már több mint tízezer ember pusztult el. Ez persze milliókhoz képest nem „annyira” sok, de kevésnek sem mondanám.
5. A német hadsereg semmilyen tömegmészárlással nem érkezett Magyarországra. Azt, amit tömegmészárlásnak nevezünk, teljes egészében a magyar hatóságok készítették elő és részben ők is hajtották végre. A magyar parlamentben már 1941-től terjesztettek be ugyanis javaslatokat a zsidóság totális gettósításáról, és csak Kállay Miklós miniszterelnök, illetve Horthy Miklós kormányzó taktikázása miatt nem került sor arra, hogy ezekről szavazzanak. A magyar közigazgatás azonban 1944 márciusáig teljes mértékben felkészült arra, hogyan kell bürokratikusan lezárnia több százezer ember életét, kifizettetni velük víz, villany és gázszámláikat, mielőtt vagonba rakják őket.
6. Itt érdemes emlékeztetni arra, hogy a magyar hatóságok korántsem csak németektől kapott ötleteket valósítottak meg. Antiszemita intézkedéseik esetenként a németek tiltakozásának dacára történtek, mint például Kamenyec-Podolszkij esetében, ahol a magyar hatóságok deportálási dühe először humanitárius katasztrófát okozott, mivel egy eleve elpusztított területre zsúfoltak be több mint tízezer kirabolt és ellátatlan zsidót, akik egy részét a helyi ukrán antiszemiták „szakszerűtlen” pogromjai rögtön gyilkolni is kezdtek. Csak ez után született meg a német döntés arról, hogy a helyi ukrán lakosság jobb ellátása, a járványveszély megszüntetése és saját antiszemita programjuk végrehajtása érdekében a zsidókat meggyilkolják. Ez volt a holokauszt első öt számjegyű tömeggyilkossága. A magyar végrehajtók azonban már kezdettől fogva tudták, hogy az akció eredménye tömeghalál lesz. Kozma Miklós kárpátaljai kormánybiztos, az akció fő felelőse már 1940-ben azt jegyezte naplójába hogy „Himmler, Heydrich és a radikálisok azt csinálnak amit akarnak. Lengyelországban emberirtás folyik. […] A Lublin körüli lengyel zsidó ghetto részben megoldja a zsidókérdést, oly mérvű az emberpusztulás” Júliusban már érkeztek hírek kivégzésekről, de ez egyáltalán nem zavarta a tetteseket – akiket most az emlékmű Gábriel arkangyallal szimbolizál – hogy folytassák azt, amit Szakály Sándor, a Veritas intézet igazgatója “idegenrendészeti akciónak” nevezett.
7. A „nyilaskeresztes fiókák”-nak semmi közük nem volt a német megszálláshoz. A német megszállás után Magyarországon koalíciós kormány alakult. Ebben döntő szerepet kapott a korábbi kormánypárt, amely kiegészült Imrédy Béla Magyar Megújulás Pártjával, valamint egy kisebb nemzetiszocialista pártalakulattal. A nyilasok azonban NEM vettek részt a kormányzásban! Sőt, Szálasi a zsidók deportálását is helytelenítette, mert ezt a nemzeti munkaerő pazarlásának tartotta. Itt érdemes utalni Rogán Antal nyilatkozatára is: szerinte a magyar állam szuverenitása „a kormánytagok jelentős részének letartóztatása miatt” leszűkült. Számoljunk egy kicsit: a Kállay kormányból két személyt tartóztatott le a Gestapo, magát a miniszterelnököt és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert. Kilenc miniszter viszont nemcsak szabadlábon maradt, hanem részben az új kormányban is szerepet kapott. Máshonnan nézve: az új kormánynak Csatay Lajos altábornagyot és Sztójay Döme miniszterelnököt leszámítva egyetlen olyan minisztere sem volt, aki ne töltött volna be 1944 előtt legalább miniszteri posztot, de a két kivétel is az 1944 előtti Magyarország felső elitjéhez tartozott. Mi is akkor a „jelentős rész”?
8. Sem a német megszállásnak, sem a náci távlati terveknek nem volt célja a magyar nemzet megsemmisítése. Az az állítás, hogy „rabszolgányi magyart hagytak volna meg ideiglenesen”, teljes tévedés. A náci tervekben népirtó szándék a szláv és a zsidó etnikum ellen létezett, mások ellen nem.

Végezetül meglehetősen alantas érvelés, hogy az emlékmű „minden áldozatnak emléket kíván állítani” – mint ahogyan azt Rogán Antal mondta. Nagy különbség van ugyanis aközött, hogy az áldozatok e szám szerint rendkívül csekély része a német megszállók áldozata lett, míg többségüket – bátran mondhatjuk, több mint 99%-ukat – először a magyar hatóságok tették áldozattá a lelkesen végrehajtott deportálással, és ebből is elsősorban ők profitáltak, nem a német fél, aki Auschwitzban már csak szinte teljesen kifosztott, jegygyűrűjüktől is megfosztott szerencsétleneket vehetett át.

Az a szándék, amely egy oldalra tereli a gyilkost és az áldozatot, több mint szerencsétlen. Itt viszont ez történik. Központi holokauszt-emlékmű létesítése az illetékeseknek eszébe sem jutott, nem véletlenül, mert akkor a magyar felelősségről is beszélni kellene. Nemes gondolat volna, hogy együtt gyászoljon az, akinek nagyapja elesett a Don-kanyarban katonaként, meggyilkolták munkaszolgálatosként (többségük éppen a honvédségi elöljáróik erkölcstelen magatartása miatt pusztult el), és azok, akiket a magyar hatóságok 1944-ben elhurcoltak, majd a német (illetve 1944 októbere után sokszor a magyar) hatóságok meggyilkoltak. A tervezett emlékmű esetében éppen ezt zárják ki azzal, hogy a legcsekélyebb empátiát sem mutatják az áldozatok azon csoportja iránt, akiknek áldozati státusában a magyar hatóságok viselkedése döntő szerepet játszott.

Ha valaki azt gondolná, hogy ez az emlékmű egy egyszeri elcsúszás, hasonlóan mint a debreceni anyatejállomás „véletlen” megszüntetése, ki kell ábrándítanom: az emlékmű csupán logikus folytatása az alkotmány hamis preambulumának, része annak a nemzeti hazugságnak, amely 1944 kapcsán idén az „embermentés évére” kíván emlékezni anélkül, hogy a tettesek dimenzióit ismertetné, és része annak a kormányzati taktikának, amely százmilliókat osztogat el történelmi kutatóintézeteknek úgy, hogy a döntésről semmilyen tudományos egyeztetést sem folytat.

Végszóként egy szerény javaslat. Magyarországról elvileg egyetlen nőt sem deportáltak hüvelyi motozás nélkül, nehogy kárt szenvedjen a nemzeti vagyon. A motozónők végzett munkájáról pontos kimutatások vannak, sőt azt is tudjuk, hogy a nemzeti vagyon kímélése és a gyorsaság miatt munkájuk során nem cseréltek gumikesztyűt, egész nap egyet használtak fertőtlenítés nélkül. Nem Gábriel arkangyal szimbolizálja ezt az eljárást, de ha emlékművet kívánnak állítani, akkor állítsák azt a motozónőknek. A hely ideális, mivel a Nemzeti Bank előtt áll, így a nemzeti vagyon megmentésének szimbolikája is kitűnően érvényesülhetne. Jobb volna azonban, ha közpénzek pazarlása helyett csak szégyellnék magukat azok, akik tisztára kívánják mosni a gyalázatot.