szerző:
Bánki György

Az elképzelések szerint a nem is távoli jövőben felállítandó, a 2014-es Magyarországot megidéző emlékmű egy medve lesz, amely egy a szemét forgatni tudó, zselatin öcsipolip vállára teszi a kezét. Egy olyan ország emlékezetére készül, amelyik mentális műlesiklásban akkoriban telente jobban teljesített. A kártékonyság, amit sokan hatékonyságnak véltek, úgy összezavarta az embereket, hogy a végén a kalapról is el tudták képzelni, hogy zokni – igaz, hogy közben idegeskedtek a kalap-szemléletűek rugalmatlansága miatt.

Szorgoskodik ma Magyarországon egy miniszter, aki felelős oktatásért, kultúráért, egészségügyért, ilyen mindenhonnan összegereblyézett dolgokért. Mellesleg lelkész. Ami persze lehet, hogy a „lelke mélyén kész” játékos rövidítése. Nos, ez a felelős ember azt nyilatkozta, hogy a Szabadság téri „Alien vs. Arkangyal” nevű emlékművet érintő helyes történelmi nézőpontot egy televíziós vitában lehetne eldönteni. Összeengedik a feleket, pl. két mellvértes történészt, megbajvívnak, és a képernyőhöz szegezett nép meghozza a szavazós döntést a saját múltjáról. A miniszter az egyszerűség kedvéért megszámolt tízmillió embert, sok elfoglaltsága közepette, akik arra ösztönözték a kormányt, ne mondjon igazat, és ezt szoborcsoport formájában juttassa kifejezésre. Akinek nem tetszik, azt a lelkész a tízmilliós becsült tömegen kívül helyezte a lélektani térben.

Magas emlékezetpolitikai és esztétikai értéket hordozó 3 in 1 szoborcsoport lakótelepi timpanonnal, naplementekor. Győzelme esetén a Kétfarkú Kutya Párt megépíti a német megszállás alól felszabadító szovjet megszállás emlékművét.
©

Magyarországon magyarnak lenni egyre megterhelőbb. A nemzetet ez az élmény összeköti. A társadalmi működészavart nehéz elviselni. Mi, magyarok, tiszteletet érdemlünk megszenvedett múltunkért, és sok minden mellett a kitartásunkért, hogy megmaradtunk – noha ez cseppet sem volt magától értetődő. Sokakban a nemzet eltűnésének, végső hanyatlásának képzete ma is erős. Mint minden traumatizált társadalomban, a hazánkban élők csoportjai is hajlanak rá, hogy éretlen lelki mechanizmusokat működtessenek, amikor a történéseket, bennük a maguk szerepét értelmezik. A helyzetünket súlyosbítja, hogy a nemzet traumái nem váltak közössé, hanem kibeszéletlenségük folytán versengenek egymással. Részben mert a kárvallottak és a kedvezményezettek azt hiszik egymásról, vagy néha tényelegesen is úgy alakul, hogy az ellentétes oldalon állnak. Aztán szerepet cserélnek: aki kárvallott volt, mintha felülre kerülne, a másik meg alulra. De együtt, nekünk, így sose jó.

Az éretlen működéseink alapja a hasítás, ami ráépül a versengő traumák élményére. A hasítás azt jelenti, hogy nem tudjuk egyszerre érzékelni, hogy a másik vagy mi egyszerre lehetünk jók és rosszak, hogy cselekedeteink is ritkán egyneműek. Noha ez tenne képessé arra, hogy megnyugodjunk, hogy fejlődjön az önismeretünk, és több bizalommal működjünk együtt egymással. Amit más nemzetek úgy hívnak: sikeresség. A hasítás tehát egyszerűen nem engedi a valóságot megismerni, mert mindig csak vagy a rossz, vagy a jó létezik. A projekció a hasítás okozta feszültség terméke. Kivetítjük a bennünk élő rosszat a másikra, a másik csoportjára, és egyidejűleg letagadjuk saját magunkban. Ez tovább nehezíti a közeledést a felek között, és még jobban aláássa az önismeretet. A valóság összezavarodik. A harmadik folyomány a projektív identifikáció, amikor nem elég, hogy a másikra vetítek valamit, ami eredetileg bennem van, hanem egyenesen a másikba injekciózom, hogy helyettem ő élje át. Az én félelmemet, az én agressziómat. Amikor megtörténik, úgy fog reagálni, ahogyan gondoltam – indulatosan, sértetten, szorongóan.

A legfurább, hogy ez olyan, mint mikor a kisgyerek dühöng, és azt várja a szülőtől, hogy megeméssze, és ezáltal megnyugtatóvá tegye az ő még éretlenül feltörő érzéseit. Csak sokkal ijesztőbb, mert felnőttek csinálják, és felnőtt eszközök állnak a rendelkezésükre. Ezért a magyar társadalom csoportjainak szintjén előáll a paradoxon, hogy titokban az áldozatoktól várjuk a bölcsességet, a támadottaktól a megértést, a külvilágtól a sajnálatot. Szeretnénk, ha a világ értékelne minket, de elutasítjuk a szabályait. Azt szeretnénk, ha az, akit valaha elnyomtunk, kifosztottunk vagy meggyilkoltunk, ezt bölcsen elfogadná. Ha tartalmazná a rosszat, amit magunkból neki adtunk, elviselné, és ha valaki, akár ő maga, meg tudna nyugtatni. Hogy esetleg közben tovább utálhassuk benne, ami bennünk van. Bejöttek az oroszok és nőket erőszakoltak meg, igaz, hogy előtte tízezer szám legyilkoltuk a falvaikban lakó embereket, de azt megértéssel kellett volna fogadniuk, hisz féltünk tőlük és lenéztük őket. Ha belegondolnánk, a szégyent is átélnénk, ami rohadt dolog, és a mindennapok gondjai közt extra erő kell hozzá.

A komplex szorongásos élmények átívelnek a generációkon, és a nehéz időszakban aktiválódnak: kitör minket a frász. Aki pedig bajba kerül, torzít, és gyakran olyan magatartást tanúsít, amivel tovább ront a helyzetén. Aki elhiszi, hogy támadják, ellenségesen viselkedik, nem érzékeli a másik viszonyulásának valós arányait, és eléri, hogy az dühös és barátságtalan legyen. Pl. békeharcot hirdet a saját nemzete és az országát javarészt támogató nemzetközi közösséggel szemben, aminek az élére rossz modorú, zavaros fejű embereket állít. Amikor kiváltja a reakciókat, igazolva látja a saját eredeti téves elképzelését. Ugyanarra a mintára íródik ez, mint a hipochonder sírfelirata: „Na, ugye!”. A „másik oldal” meg érvelésében pl. lejátssza az „azért csaltunk, hogy ne legyen nagyobb baj” sztorit, ami erkölcsi alapnak elég ingoványos. Az ilyen magatartásformák és viszonyulások összefoglaló neve: önsorsrontás.

„Az idő egy lapos kör” – mondja a True Detective című sorozatban egy, a hazai politikai elit átlagánál lényegesen árnyaltabban gondolkodó droglabor-üzemeltető pedofil. A traumatizált ember és társadalom hajlamos olyan következtetéseket levonni, ezek mentén pedig úgy működni, hogy folyton újratraumatizálja magát. A trauma mintegy a folyamatos létformájává válik, néha megpihen, kifújja magát, reménykedik, de hiába. Magyarország, csoportjainak fenti munkamódjaival rendkívül kreatívan tudja újraokozni a saját már elszenvedett sérelmeit, újrajátszani a sehova sem vezető harcokat. Miközben a résztvevők a végső győzelemről álmodoznak, ami kárpótlást, rendet és igazságot hoz – de ami végül valójában az egész nemzet bukásához, süllyedéséhez vezet. Ugyanis a boldogulásunk nem az elképzelt, a nemzetet homogenizáló jövőben van, hanem csakis a jelenben és az önismeret által.

Az egymást a „ti vagy mi” szemléletében váltogató vezetőink sem tudták megnyugtatóan, saját magukban integrálni a nemzet különböző részeinek igényeit, radikálisan eltérő viszonyukat az elszenvedett traumákhoz. Nem voltak képesek tisztességesen és adekvátan cselekedni egy egész nemzet érdekében. Hogy az ország megnyugodjon, mert mindenki kielégítően megértve érzi magát. Akinek ugyanis nem ismerik el az értékeit és az érzéseit, az nem tud szembenézni a hibáival. Aki pedig nem néz szembe a hibáival, az eltorzítja az erényeit. Hogy elkerülje a szégyen érzését, ami része a mindenkori valós emberi létezésnek, számos fogyatékosságunk és ronda dolgaink miatt. Ez az integrálatlanság minden oldalon megjelenik. De minél nagyobb hatalommal és befolyással rendelkezik valaki, annál nagyobb a felelőssége: növeli-e a bajt, rájátszik-e a hasításra, vagy gyógyítja a sebeket. Azzal nem segítünk a társadalomnak felnőni, ha az életet a „jó és szép színházává” züllesztjük a „gonosz erőivel” szemben – ez ugyanis maga a probléma, a hasítás örök tiltakozása a realitás ellen. A fájdalmak felől nézve: a fogfájás is igazi, és a térden a bibi is az. Ezek normális esetben nem versenytársak, hanem egyaránt megértésre szorulnak, nem összehasonlíthatóak, de mind a kettő igazi fájdalom. És van nekünk belőle bőven.

A magyar állam a kérdéses történelmi korban egyszerre volt bűnös és áldozat. Ebből nem lehet szemezgetni. A miniszterelnök, akit krónikus pszeudo-küldetéses állapota miatt nevezzünk most Numero Uno Nemzetszakembernek, azaz NUN-nak, azt kapta el nagyon retorikailag, hogy ne mások mondják meg, hogyan emlékezzünk a történelmünkre. Ad egy: nem az a kérdés, hogyan emlékezzünk, hanem, hogy mi történt. Ad kettő: kik azok a mások? Történészek? Külföldiek? Józan magyar emberek? Kekec zsidók? És kik a mi? Akik nem engedjük? Máris kész az újabb hasítás, az erőszak a valóságon, és a magyar emberek lelkében. Aki összekeveri a nemzet egészének érdekeit szem előtt tartó, korrekcióra is képes gondolkodást az általa személyes problémák miatt gyűlölt gyengeséggel, az nem alkalmas a feladatra. Nem egyetlen emberről beszélek.

Nem az a cél, hogy Magyarország a bűnbánatot iparszerűen gyakorlók szaggatott-ruha szalonjává változzon. Hanem az, hogy úgy vegyük a magunk dolgait szépségükkel és csúfságukkal együtt, ahogy voltak és vannak, mert ez valójában megkönnyebbülést okoz, és kezelhetőbb. A NUN és a mindenügyi miniszter mondatai bátorítják a rasszista érzületet, mert rátolják a problémát a zsidóságra meg a definiálatlan ”másokra”, ezzel felújítva a hasítást és a kirekesztést. Azt sugalmazzák, hogy az egyet nem értők szándéka rossz. Arra játszanak rá, hogy tényleg nem kellemes tudomásul venni bizonyos magyarok más magyar emberek általi jogkorlátozását, vagyontalanítását, az elpusztításukért tett precíz erőfeszítéseket. Ezzel a hasítós metódussal dédelgetni lehet a náci lelkületet úgy, hogy közben „mi olyat sose gondoltunk, hölgyeimuraim”. A célközönség azt éli át, hogy rá akarják kényszeríteni a szégyent. Amiről szó sincs. A nemzet igazi érdeke a hasítás enyhítése. A kormányzat módszere a hasítás találékony alkalmazása. Úgy tűnik, érdekeink nem esnek egybe. A nemzet sokkal több ennél, és sokkal többet érdemel. Az önismeret jó dolog, ellensúlyoz, összetart. Hasznos, akár a fék a kocsiban, bár nélküle szinte röpül az ember. Igaz, hogy hova.

A kormánypárt megkísérli felvásárolni magát a valóságot. Médiumokat vesz, térdre kényszeríti a közmédiát, intézeteket alapít és stafíroz, a határon túl is csak annak ad, aki párthű, központosítja a tankönyvkiadást. Akadályozza a még elütő hangok eljutását az állampolgárokhoz, és újságügyi szakemberei segítségével gyanúba keveri a civil szférát. A gazdasági és hatalmi piramis a valóság kisajátításával, a saját valóság megteremtésével tartható fenn. Amikor kitárt karral szaladunk a réten egy riadt, puskával felszerelt észak-koreai polgár felé, hasznos lenne még időben megtudni, mit gondol rólunk egy olyan élet után, amelynek az egész szemléletét az ottani MTVA hatotta át. A realitást ugyanis egyre nagyobb torzítás árán lehet kívül tartani. Ezért kell minél több „Heti Önigazolás” nevű újság, „Gazemberek szivornyázzák erőinket” tartalmú beszélgetős műsor. „Igazság a Köbön Intézet”. A „Jóság Színháza” vagy a „Mi Sajátos Demokráciánk” nevű államrend, ami tulajdonképpen ugyanazt az egy szerveződést tartalmazza, sokféle fölösleges néven (PSZÁF, MNB, Alkotmánybíróság, Klik, stb.). A kétharmad, ha jogkövetéssel és igazságérzettel párosul, nagy lehetőség, hogy egy vezetés igazán cselekvőképes legyen. A kétharmad, ami nem jár jogkövetéssel és igazságérzettel, olyan, mint mikor bemegy hat bankrabló egy fiókba, ahol csak három alkalmazott van. Akkor azzal mi a probléma?

A hasító szakmája a hasítás: a lelkesek és az ellenségesek világa az ő lelkének leképződése, a világ számára így otthonos. Számunkra, magyarok számára azonban nem. A polgártársaink lelkében a rianásokat elindítók és az egész nemzet érdekei még akkor sem esnek egybe, ha a lelkesek azt hiszik. Valójában az utóbbiak feszültsége, elkeseredett értetlensége és becsapottsága ugyanolyan együttérzést érdemel, mint azoké, akik már tudják, mi a dörgés. És hogy Bokor László pszichoanalitikust idézzem, a HVG vele készült interjújából: valójában a társadalom valósítja meg a diktatúrát. Vagyis mi magunk. A társadalom megosztottsága, szembefordítható traumái, az ezekről való értelmes beszéd megakadályozása, az áldozatok és a bűnösök felcserélődései alapozzák meg, hogy biztonságosabbnak gondoljuk, ha azt választjuk, aki a mi csoportunk sérelmeit és dicsőségét erőltetetten képviseli. Hogy inkább az legyen, más meg inkább ne. De ez hosszú távon mégiscsak gyatra közös eredményhez vezet. Rombolja az éppen győztesnek látszókat is. Csupa ideg állapotban marad az is, aki „nyert” és az is, aki „vesztett”. Mert újra és újra „ez a harc lesz a végső”. Magyarország működtetése ezért komoly szellemi kihívás. És ez csak akkor lesz másképp, ha a társadalom is megváltoztatja a vezetőivel kapcsolatos igényeit és elvárásait.

(A szerző pszichiáter)

Cikk megosztása
Címkék