Egyre inkább úgy látszik, hogy az úgynevezett demokratikus (baloldali) ellenzék nem tudja, hol él. A Fidesz, pontosabban Orbán és belső köre tudja, mert ők csinálják azt, amiben élünk.

Abban a szent pillanatban, amint kitudódott a fővárosi rendszer átalakításának terve, a baloldalon sikeresen fölismerték, hogy itt valami rettentő gazemberség történt: „A trükk lényege annyi, hogy nézzük meg az adatokat, a közvélemény-kutatásokat, és szabjuk a rendszert olyanná, hogy a Fidesznek a lehető legjobb legyen. E törvény ellen – kétharmad a parlamentben – az ellenzék semmit sem tehet, bármilyen igazságtalan, csaló, erkölcstelen."

A javasolt válasz: „Egy komolyan megszervezett, végiggondolt, jól megindokolt bojkott".

A diagnózissal és a javasolt gyógymóddal szóról szóra egyet lehet érteni, de fölfoghatatlan, hogy miért most, lassan két hónappal az országgyűlési választások után hangzik el, merthogy baloldali szájakból egy-másfél évvel ezelőtt kellett volna elhangzania. Ha a „parlamentben” csak nyelvbotlás a „fővárosi közgyűlésben” helyett, akkor valamivel jobban fölfogható, de nem egészen.

Mi volt az a nyomós körülmény, ami a parlamenti választásokat megelőző másfél évben megakadályozta, hogy a baloldali pártok tudomásul vegyék: a közvélemény-kutatások ismeretében a Fidesz olyanná szabta a választási rendszert, hogy az neki a lehető legjobb legyen? Hogy ez ellen az ellenzék nem tehet semmit? És hogy az antidemokratikus gazemberség ellen hatásosan csak egy jól megszervezett stb. bojkottal lehet hatásosan tiltakozni? Mi volt az az ellenállhatatlan inger, amely arra késztette a baloldal domináns véleménymondóit, hogy „Összefogást! Összefogást” csatakiáltások közepette simán lehülyézzék a maroknyi bojkottpárti outsidert? (Magam már lemondtam a szigorú bojkottpártiságról, egyszerűen azért, mert ez a megoldás a magyar politikai valóságban, ezekkel a pártokkal kivitelezhetetlen.)

A válasz a kérdésre különben az, hogy a magyar baloldali, demokratikusnak mondott ellenzéki pártok hármas téveszme áldozatai voltak legalább a 2014-es parlamenti választásokig: 1. A Fidesz a saját maga által kreált rendszerben, az e rendszerbe tartozó választásokon legyőzhető, 2. a Fideszt a demokratikus ellenzék tudja legyőzni, avagy másképpen: elérhető az a helyzet, amelyben a népnek jobban kell az, amit a baloldali pártok ígérni tudnak, mint az, amit a Fidesztől kap, 3. ha az első két pont valamilyen csoda folytán megvalósul, és győz az ellenzék, akkor lényeges fordulat következik be, és a rendszer megjavul. Egyszerűbben: történik valami.

Az első téveszme mögött az a feltevés rejlik, hogy ha egy rendszert nem a Fidesz talált ki, akkor az csak jó lehet. Ha a Fidesz a saját, 2010 utáni rendszerén ront egy fokozatot, azon már szabad felháborodni, betelt a pohár, átlépték a Rubicont, eddig és ne tovább, elveszik tőlünk a fővárost, megállj! Csakhogy a 2010 utáni választási szisztémában is csak fokozati különbségek voltak a 2010 előttihez képest. Az is a két legnagyobb pártnak kedvezett, és ha a két legnagyobb párt nem volt egyensúlyban, akkor az egyedüli legnagyobbnak. Kétpártrendszerre ösztönzött úgy, hogy abból vagy kormányzati impotencia, vagy ténylegesen egypártrendszer következett.

A különbség annyi volt, hogy a Fidesz választási törvénye nem csupán ösztönzött a kétpártrendszerre, hanem kényszerítette is az ellenzéki pártokat, hogy egyetlen pártként működjenek, és ők ebbe a csapdába ellenállás nélkül belesétáltak, minden lehetséges döntési helyzetben a rosszabbik opciót választva, a végére teljesen feladván identitásukat a méretben országosan legnagyobb, de szellemileg a leggyengébb MSZP kedvéért. Közben sokat pepecseltek az olyan részletkérdésekkel, mint a gerrymandering, nem beszélve a jelöltállítási alkudozásokról. Az április eredmények bizonyították, hogy kár volt az összefogósdiért. Majd amint sor került a másfajta, arányos rendszerben lebonyolított EP-választásra, kiderült, hogy teljesen fölösleges volt az egész oldalon belüli taktikázás, nemcsak az Együtt-PM-nek, hanem a DK-nak is.

A második téveszme az volt, hogy a Fideszt baloldali programmal le lehet győzni. Ahogy a Mesterházy-féle MSZP-nek sikerült személyileg lenyomnia két választási szövetségesét, úgy tűntek el a jelszavakból a liberális elemek, és maradt a közönségfogónak vélt, vegytiszta osztogatás, direkt zsebbe ígérgetés a nettó százezer forintos minimálbértől a nyugdíjasok gyógyszertámogatásáig.

Nem mintha az ellenzék liberális rosszallásai – mint a Klubrádió ügyére egyszerűsített médiaszabadság-féltés vagy a Sorsok Háza-sasos emlékmű teljesen jogos kritikája – milliókat mozgattak volna meg, de a lényeg az, hogy a baloldalon nem vették észre: a NER-t pontosan annyian tartják igazságosnak és gazdaságilag elviselhetőnek, ahány szavazó a választások könnyed megnyeréséhez kell. A Kádár-kori polgárosult életformájának romjait elszántan és rettegve őrző vidéki átlagemberrel pedig jobban szót ért a gátlástalanabbul ígérgető Jobbik.

A budapestieknek több okuk van rá, hogy olyan pártra szavazzanak, amelyik se nem a Fidesz, se nem a Jobbik. De helyhatósági választásokról lévén szó – feltéve, hogy a mostani felbuzdulás ellenére mégsem lesz bojkott – a budapesti kampányban nem az igazságosságot és általában a jogok tiszteletét kellene számon kérni, hanem az ellen a politika ellen kampányolni, amely az önkormányzatiság végső lerombolásával semmissé tenné a budapesti adófizető polgárok gazdasági és kulturális előnyeit. Mindazt, amit nem a kormány kegyének, hanem saját maguknak köszönhetnek.

És ezzel érünk el a harmadik téveszméhez. Az előző négy évben csak percekre – 2012–13 fordulóján, az Együtt megalakulása után – villant fel a lehetősége, hogy egy nem szocialista (párti) vezetésű baloldal több szavazatot szerezhet a Fidesznél (és akkor a Jobbikkal még nem számoltunk). De ha Bajnaiék nem rontják el, és a Fidesz ebben az esetben sem épít be újabb garanciákat a választási rendszerbe (amire, mint látjuk, minden lehetősége megvan), az ellenzék akkor is legföljebb egyszerű többséggel számolhatott volna. Akkor meg mi van?

Először is maradt volna a kétharmados rendszer, ami már 2010 előtt megvolt, a Fidesz csupán súlyosbított rajta egy fokozatot, de így aztán bőven elég ahhoz, hogy egy esetleges nemfideszes kormány mozdulni se tudjon. A Költségvetési Tanácstól a Nemzeti Bankig, a legfőbb ügyésztől a Nemzeti Választási Iroda elnökéig minden és mindenki oda van betonozva egy, sőt két ciklusnál hosszabb időre. Az Alkotmánybíróság már 2007-ben kimondta, hogy a kormányprogram csak tortadísz a miniszterelnök megszavazásán, nem kötelez semmire, népszavazásokkal bármikor szét lehet verni. A nemzetbiztonság információs tőkéje a Fidesz ellenőrzése alatt van, bármikor bevethető bármilyen párt vagy kormány ellen, amelyik a Fidesznek nem tetszik (viszont a Fidesz ellen természetesen nem).

Nem emlékszem olyan pártra, amelyik mindennek a lebontását tűzte volna ki célul. A maximum az volt, hogy „jogi szakértőink már dolgoznak azon”, hogyan boldogulhatna egy választásokon győztes pártszövetség kormánya a megzsugázott kétharmados rendszer ellenére, valahogy kikerülve az Alaptörvényt. Szerencsére nem kellett előállniuk a kész koncepcióval.

Ugyanez a helyzet a helyhatósági választások rendszerével: az ellenzék most ébred rá, hogy utolsó reménybeli támaszpontját, Budapestet is el akarják venni „tőlünk”, holott már rég elvették. Miután szépen, fokozatosan összezsugorították az önkormányzatok adóbevételeit, azaz a polgárok jogát, hogy bármi fontos dolgot számon kérjenek a saját maguk választotta önkormányzattól, a Fidesz „megmentette” az önkormányzatokat azzal, hogy államosította a kórházakat és az iskolákat, egyelőre „megmentette” az uniós szerződésben vállalat dugódíjtól. Aminek az önkormányzatok és a polgárok nagyon örültek, csak hát azokat a pénzeket máshol, más módon mégiscsak be kell fizetni az államnak – úgy, hogy az elköltésbe az érintett polgároknak végképp semmi beleszólásuk nincs. Az okmányirodákat központosították: a helyi közigazgatás a továbbiakban állami közigazgatás.

A helyi önkormányzatnak ma már túl sok értelme nincs pártállami feladatok lebontásán, uniós támogatások és központi pénzek presztízs- és kozmetikai beruházásokra való átcsatornázásán és esetleges visszafolyatásán kívül. No meg a munkanélküliség tüneti kezelésén kívül, amit közmunkának neveznek, és ami szintén nem helyi pénzekből történik. A részletekről az önkormányzati törvény 13. paragrafusa tájékoztat (szerencsétlen szám).

Kampányol valaki azért, hogy ez ne így legyen? Nem. Akkor meg mit számít az, hogy ki a főpolgármester, és a Fidesznek 49 vagy 80 százaléka van a közgyűlésben? Ha valami nem tetszik a kétharmadnak, az önállóság alibijét is elveszi, oszt végeztem, hatszáz.

Örvendetes, hogy a bojkott gondolata ennyi pofon után végre eljutott a baloldali pártok és értelmiségi köreik tudatáig. Ha esetleg komolyan vennék, akkor valóban nyerhetnek időt, és azt kihasználhatnák arra, hogy végiggondolják, mit is kellene bojkottálniuk. Hogy hol is élnek igazából.