Nem kívánok beleszólni a „demokratikus”-ként megjelölt ellenzéki pártok belügyeibe, sőt: átengedem a budapesti főpolgármester-választás tragikomédiájában rejlő, nem megvetendő szatirikus lehetőségeket az enyémnél avatottabb tollaknak. Tény és való: az egész ország harsányan és keservesen kacag.

Ámbár talán nem elsősorban a balközép pártok csetlő-botló amatőrjeinek, kisstílű csirkefogóinak és sótlan segédhivatalnokainak a fő hibája ez, hanem azoké a tehetségeké, akik szerteszét szaladtak, amikor a radikális jobboldal elsöprő győzelmet aratott, s akik átengedték a szervezeteket a harmadvonal másodvonalának. (Kivéve azt az egy tehetséget, aki jobban tette volna, ha elrohan a szélrózsa minden irányába egyszerre.)

Ámde mindenki meglepetésére az a bénító (vagy üdítő) sokk, hogy Falus doktor bácsi távozott – s megint zseniálisan, hiszen azt mondta, hogy „visszalépek a főpolgármesteri tisztségtől”, feledvén, hogy nem választották meg, hanem éppen ellenkezőleg! –, életre keltette a mérsékelt baloldalt, amelyben hosszú idő óta először fölötlött, hogy van politikai identitása, és vannak politikai elvei. Előbb a PM (tudják: Szabó Tímea, Karácsony Gergely, Jávor Benedek, Scheiring Gábor, Szabó Rebeka – megvan?), az Együtt-PM nevű kacsacsőrű emlős egyik fele jelentette ki (helyesen), hogy nem támogatja Bokros „Csomag” Lajos jelöltségét, aztán – hallj csodát! – az MSZP elnöksége (igaz, hogy az MSZP budapesti ún. párttanácsa nem, de ez mellékszál) tagadta meg, hogy Bokros „Csomag” Lajos vonakodó csatlósa legyen.

Így hát először is végképp szétesett az ún. demokratikus „baloldali” izé (legfőbb ideje volt már), másodszor pedig előfordulhat netán, hogy mintha még Magyaroszágon is lehetne, még a hivatalos polgári politikában, a parlamenti színjátékban is, jobb és bal. A mikroszkopikus méretű PM és a málladozó MSZP (továbbá természetesen az aprócska LMP) nem akar neokonzervatív jelöltet támogatni. Hurrá. Igaz, hogy nincs tét – a főpolgármesteri választás rég elveszett, ráadásul a budapesti választási rendszer fideszes megumbuldálása után egyáltalán nem lett volna szabad részt venni rajta, ha a balközép félnadrágoknak maradt volna csöppecske eszük –, és reálpolitikai-hatalmi szempontból édes mindegy, miként döntenek, de eddig még akkor is sikerült a legkínosabb szégyenbe keverniük magukat, ha nem lehetett rajta semmit keresni.

(A főpolgármester-választás eldőlt. Tarlós István pompás jelöltje a korszellemnek, tekintélyt sugárzó és jó kedélyű, minden ízében BKV-ellenőr. Nem könnyű munka az, ott ácsorogni egész nap a metróhuzatban. Fölfázhat az ember.)

De – habár nyögvenyelősen és a legrosszabbkor – mégis kinyilvánították, hogy a monetarista-megszorításos-privatizáló-hiperglobalista és „piaci fundamentalista” politika nem a sajátjuk, s evvel valamiképpen enyhítettek azon a régebbi ítéletemen, amely szerint édes hazánkban a hivatalos (a parlamenti, helyhatósági stb.) terepen csak kétféle jobboldal van, baloldal arrafelé mint nyomelem, színezék vagy szennyezés se létezik.

Természetesen van többé-kevésbé karakteres baloldali, habár parlamenti párt Magyarországon, a zöld/bal LMP (ezt tanúsítja Schiffer András figyelemre méltóan elvszerű, ismeretgazdag, következetes és színvonalas nyilatkozata az Inforádióban), annak ellenére, hogy bírálható taktikája nem ébresztett bizalmat iránta a Demokratikus Charta utódszervezeteinek a hívei körében, de ez a bizalmatlanság a közeljövőben aligha lesz olyan fontos, mint mostanáig, bár ki tudja ebben a tébolydában. Az LMP öntudatosan kispolgári párt, a kisvállalkozók és a törpebirtokosok nagy híve. (Posztmodern kisgazdák.) De legalább nem kimondottan nagypolgári. (Olykor úgy tetszett, hogy Schiffer életcélja nem más, mint ezeknek a chartás hívőknek és híveknek a bosszantása, idegesítése és megbotránkoztatása.)

De hát sajnos, az LMP főpolgármester-jelöltje (akiről egyelőre annyit tudunk, hogy van bringája, és járt valamiért a Citadellánál) irreleváns, bár Geheimtip lehet azoknak a mérsékelt baloldaliaknak, akik ezek után mégis úgy érzik, hogy el kell menniük szavazni, amire senkit nem beszélnék rá. Az igazi, az antikapitalista, radikális baloldaliak úgyse mennek el, hová mennének és miért. A számukra fontos ügyek a mai magyarországi parlamentarizmusban láthatatlanok és érthetetlenek. (A szlovéniai Egyesült Baloldalra sajnos nem szavazhatok. Ha ez a nyamvadt Európai Unió fabatkánál többet érne, akkor külföldi pártokra is szavazhatnánk az európai választásokon, így Bokrosnak mind a százötven elvbarátja hozzájárulhatna a toryk sikeréhez, s nem kellene itt majomkodnia. És kétmillió fideszes voks hullanék a UKIP, az AfD és a Front National ölébe.)

De a lényeg nem ez.

A lényeg mindenekelőtt az, amit Najmányi László mond pont itt, ebben a lapban; végre szabad szöveg, áldja meg az az éjsetét, bakacsin punkdada Úristen, aztán meg az, hogy mintha a polgári-parlamenti ellenzék kb. baloldala is rájött volna: nemcsak Orbán mellett vagy Orbán ellen lehet politizálni, van még, ami ugyanannyira fontos!

Nemcsak arról van szó, hogy a Bokros „Csomag” Lajos, volt pénzügyminiszter, volt európai képviselő által megtestesített neokonzervatív, purista-puritán, elnyomorító gazdaságpolitika – amellyel a közönség mindmáig azonosítja „a baloldalt”, ami tiszta őrület – készítette elő Orbánnak és állampártjának a totális hatalomátvételét, amely (persze nem őszintén) népjóléti-újraelosztási-gondoskodó fordulatot ígért (aztán egészen másfajta fordulatot hajtott végre, s hívei ezt már nem vehették észre, mert már nem mondta be a tévéhíradó). Hanem arról is, hogy ez a Bokros által – egyébként őszintén és intelligensen – képviselt és megtestesített politika önmagában téves. Bokros becsületes ember: ő nem állítja, hogy baloldali, világossá teszi, hogy neokonzervatív, azaz radikálisan jobboldali, habár más értelemben, mint Orbán tekintélyelvű, sovén, xenofób, szélsőjobboldali kormányzata.

Gyurcsány Ferenc országgyűlési képviselő, volt miniszterelnök olyasmit mondott: semmi nem számít, csak a demokrácia, Bokros volt miniszter pedig demokrata. Ezt ő könnyen mondja, mert alapjában egyetért Bokros Lajos nézeteivel (más szóval: Gyurcsány képviselő, a DK elnöke se baloldali, egyáltalán nem), másrészt pedig a demokrácia formális és közjogi elemeinek egyoldalú hangsúlyozása (a demokrácia szociális tartalmainak kárára) a rendszerváltó kelet-európai liberalizmus egyik legnagyobb hibája.

És persze a szociális tartalmaknak ez az elhanyagolása az 1989 utáni Kelet-Európában valahogy véletlenül mindig a piac és a tőkés vállalatok oldalára vezérelte a hivatalos – ámde nemcsak a liberális, hanem a tőle jobbra fekvő – politikákat (is), mintha a jóléti állam nem a liberalizmus egyik fajtája lett volna (itt-ott ma is az). A mai pesti liberális publicisztika úgy állítja be, mintha a jóléti állam valami „kommunista” merény volna („etatizmus”: a szociáldemokrácia volt etatista, azaz újraelosztó, redisztribucionista; a MINDENT államosító szovjet rendszer nem etatista, túl van és túllép az etatizmuson, és minden polgári politikán). „Kommunista” volt Olof Palme és Willy Brandt és François Mitterrand? És Roosevelt? No ne marháskodjunk.

Ha komolyan vesszük a rendszerváltás eszményeit (azaz a liberális demokrácia eszményeit – amelyek nem a szerző eszményei már rég), akkor világos, hogy az őket megalapozó jogegyenlőség egyrészt öncél, másrészt eszköz a társadalmi egyenlőség megvalósítására. És megfordítva is!

Amikor a kelet-európai liberálisok arról írtak hajdanán (néha még ma is ezt írják), hogy szükség van „a független egzisztenciákra”, a társadalmi többséggé növesztett középosztályra, akkor az járt az eszükben, hogy ha nem is a mindenki, de legalább a nagy többség jóléte, s ezáltal a hagyományos függelmi viszonyokból való kiszabadulása, az autonóm individuumok közötti viszonylagos egyenlőség és a szabad gondolkozást lehetővé tévő szerény vagyon és kiterjedt szabadidő kieszközli majd azt a civil társadalmat, amelyben nagy anyagi kockázat nélkül képviselik majd az egyének saját magukat, elveiket, nézeteiket. Továbbá a terjedő vagyoni és jogegyenlőség révén megvalósulható érdekegyesítés megelőzi, meghiúsítja a társadalmi igazságtalanság miatt bekövetkezett, a XX. századi kataklizmákra emlékeztető fölfordulásokat. Ezt követeli meg a polgári egyenlősítő politika, azaz a voltaképpeni (nem neokon jellegű) liberalizmus.

Szerintem ez utópia – mint tudjuk, marxisták és liberálisok kölcsönösen utópistának tartják egymást –, de csak azt akartam megmutatni, hogy (nálunk különösen 1994 után, miután a bibóista demokratikus ellenzék „nagy generációja” fokozatosan visszahúzódott; és itt nem magamról írok…) a liberalizmus atipikusan jobboldali volt Kelet-Európában (és az olyan szabadságjogilag egalitárius és szociálisan jogvédő, valóban baloldali liberálisok, mint Solt Ottilia, elvesztették a befolyásukat).

A jelenkori szociáldemokrácia az egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság és az elitizmus kihívóan vállalt neokonzervatív hitvallásának polgári ellenzéke (ami nem e sorok írójának álláspontja). Úgy látszik, hogy a vihar ebben a – nagyon kicsi – pohár vízben arra eszméltette a polgári ellenzék mérsékelt baloldalát (PM, MSZP – az LMP-t nem kellett eszméltetni), hogy van határ, amelyet az akármennyire mérsékelt és polgári-demokratikus baloldal se léphet át. Nincs visszatérés a 2010 előtti „demokratikus” és nouveau riche konszenzushoz.

A balközépnek a modern kapitalizmussal szembeni kritikátlansága hozzájárult annak a (szerintem hamis) benyomásnak a megerősítéséhez, amelyet az egyébként rohamosan butuló Orbán Viktor és klikkje oly kíméletlenül és acélkeményen kihasznált: amely szerint nincs alternatíva. TINA: there is no alternative – mondta Mrs. Thatcher és Mr. Orbán. Egyikük privatizált, másikuk államosított, de a cél ugyanaz volt: a kormányzással összeolvadt tőkeuralom megerősítése. Ha honi politikai szokásokra és a helyes magyar igeragozásra fittyet hányó, de azért a mokánybercis tősgyökeret se nélkülöző Bokros vezetné az országot (vagy Albertfalvát), nem szegné meg a parlamentarizmus szabályait, és nem nevezné ki (remélem) politikai klónjait alkotmánybírónak, és nem tenné meg Gréczy Zsolt barátunkat a Ludwig von Misesről elnevezett médiahatóság örökös elnökének. Ő tudja, hogy erre nincs szükség.

Az Orbán-rendszer céljainak eléréséhez tulajdonképpen nincs szükség az Orbán-rendszerre.

Lehetne ugyanezt sokkal civilizáltabban, toleránsabban is csinálni.

De a PM és az MSZP hétfőn talán megsejtette, hogy azért vannak magasztosabb célok is, mint a fönnálló puszta fölpuhítása és külsődleges civilizálása. Hogy az Orbán-rendszernek nem csupán a (diktatórikus) eszközeivel, hanem a céljaival is baj van. Hogy a magyar nép érdekeit nemcsak a piros-fehér-zöldre mázolt vagy árpádsávosra csíkozott nagytőke sérti, hanem a nép érdekében – és akárcsak a legbanálisabb polgári demokrácia érdekében – minden hatalmat kordában kell tartani, nemcsak a fasisztoid állami-gazdasági elitekét. Hogy a szociáldemokráciának a szakszervezetek, a zöldek, a feministák, a jogvédők felé kellene fordulnia, és hátat kellene fordítania az egyre totálisabb állam álparlamentjének és hatáskör nélküli „önkormányzatainak”, amelyekben legföljebb statisztálhat a szélsőjobboldalnak.

Én persze akkor se támogatnám.