Najmányi László: Egyrészt családi okokból, másrészt azért, mert New York egy ideje hibernálódott. Amikor 1982-ben először odalátogattam, még a bohémvilág fővárosa volt, bár már érződött a tomboló 1960-70-es éveket követő másnaposság. Az East Village, a SoHo, a Greenwich Village még tele volt élettel. Bulik, érdekes események minden nap és minden éjjel. Az emberek még beszélgettek egymással. Egymás után nyíltak az új klubok, galériák, színházak. Aztán a 80-as évek második felében elkezdett a város lefagyni. Ma már csak munkatábor.

Sehol nem dolgoznak olyan keményen az emberek, mint New Yorkban, talán ez az oka, hogy szellemileg félelmetesen leépült a város. Arról nem is beszélve, hogy egy lakást anno havi 200 dollárért ki lehetett bérelni, ennyit fél nap alatt egy szobafestő összeszedett. Ma ugyanez havi háromezer dollárba kerül. Így azok a művészek, akik nem voltak pénzcentrikusak, először kiszorultak a külsőbb kerületekbe, Greenpointba, Williamsburgbe, aztán még tovább keletre, miközben Manhattan skanzenesült, Disneyland lett belőle.  A helyek, ahol Jimi Hendrix, Bob Dylan, a The New York Dolls, a Ramones játszott, ma már nem léteznek. A magas lakbérek miatt bezártak az apró galériák, színházak, találkozóhelyek, ahol odaköltözésem idején a város szíve dobogott.

Túry Gergely

A másik ok, amiért végül Budapesten kötöttem ki, hogy rengeteg és komolynak hangzó ígéretet, munkaajánlatot kaptam, amelyekből aztán valahogy nem lett semmi. Minden kamu ígéretre elment fél év. Pénzt persze ezalatt nem tudtam keresni, mert az Magyarországon nincs a magamfajta nem-holdudvarnokoknak, úgyhogy az öregkoromra félretett tartalékaimat kezdtem el felélni, az évek meg csak múltak és múltak. Ahogy öregedtem, egyre gyorsabban. Évekig ingáztam New York és Budapest között. Több tucatszor repültem át az óceánt, ami egy idő után kezdett kényelmetlenné válni.

Pedig az Államokban otthon érzem magam. Értem az emberek motivációit, csodálom az ötletességüket, felnézek az alapítókra, akik ügyeltek arra, hogy ne Európát rekonstruálják az Újvilágban. Az ittenihez képest alig van bürokrácia. A munkát tisztességesen megfizetik, ott még sohasem vágtak át. Ha Amerika semmi mást nem adott volna nekünk, mint a jazzt, a bluest és a rock’n’rollt, akkor is megérdemelné az örökké tartó világuralmat. Az atombomba, az Internet és az e-könyv már csak hab a tortán. Adjuk még hozzá a fogselymet, a villámhárítót, a villamosszéket, a futószalagot és a Colt revolvert, és máris teljesedik a kép.

Magyarországot ezzel szemben én csak az Ígéretek Földjének hívom: az újabb és újabb beteljesítetlen, felelőtlen ígéreteké, az újabb és újabb hazugságoké. Négy kontinens kilenc országában éltem, sehol sem hazudnak annyit és olyan gátlástalanul, mint itt. A rutinszerű hazudozáshoz adódik az ugyancsak példátlan irigység és rosszindulat, amellyel az itteniek viszonyulnak egymáshoz. Az általam megismert helyek közül sehol sem olyan erős a gravitáció, mint ezen a krónikusan önbecsülés-, öntisztelet-hiányos, apró, önmaga köldökébe révedő kolónián.

Az okok messzire vezetnek, nem érdekelnek különösebben. Gondolom ilyen országra is szükség van, különben nem lenne. Szerintem egy civilizáció, kultúra, közösség rangját nem technológiájának fejlettsége, építményei, irodalmának, művészetének kifinomultsága, hanem az adja, hogyan bánnak benne egymással az emberek. Ha röviden kellene leírnom az magyar környezettel való kapcsolatomat, azt mondanám: állandósult katasztrófaelhárítás.

hvg.hu: Van bármiféle előnye annak, hogy itt ragadt?

N. L.: Nem mondanám ragadásnak, inkább végzetszerűségnek, kemény kihívásnak, amellyel naponta szembe kell néznem. Nem bántam meg semmit, mindig a legjobb tudásom szerint döntöttem, akkor is, amikor újra e kies völgyben ütöttem fel sátramat. Bizonyos dolgokat, melyeket fontosnak tartottam, csak Magyarországon tudtam megvalósítani, éppen annak köszönhetően, hogy itt minimum öt évvel később történnek meg a dolgok, mint a szabad világban. New Yorkban már megsemmisült az élő színház, eltűnt a közönsége, amikor hosszú távollét után idejöttem. Itt még 2000-ben is háromszor megtöltöttem a Zeneakadémiát a Theremin oratóriumommal: New Yorkban ez dollármilliókba kerülő reklámkampányt igényelt volna, itt meg csak szerény plakátjaink és szórólapjaink voltak. Budapesten az ezredfordulóig volt közönsége a színházamnak is, a Les Fleurs du Mal nevű, változó összetételű társulatommal harminc darabomat állítottam színpadra, mielőtt felhagytam az egésszel.

Észrevettem, hogy már nem érzem a közönséget, az se engem. Nem volt kedvem a trendeket követve táncikáltatni, ordítozós-suttogós idomított fókaszínházat csinálni. Az utolsó színházi előadásaim egyikét az azóta megszüntetett budapesti Sirályban tartottam, 2009-ben. A nagy energiaráfordítással, hónapokig tartó munkával összehozott, elektronikus, thereminnel dúsított zenére ültetett, kortárs szlengben megírt rap szövegekkel operáló Odüsszeia adaptációm előadására kilencen jöttek el, ők sem vették a poénokat. Az volt a pont, amikor úgy döntöttem, elég.

hvg.hu: Milyen ma a budapesti atmoszféra?

N. L.: Amennyire a távolból látom, sokkal több lehetőséget rejt magában ma a város, mint régen, de a hangulata, intelligenciaszintje kétségtelenül romlott. Hiányzik belőle az a párbeszédre épülő, egymás tiszteletén alapuló közösség, amely annak idején képes volt mozgásban tartani Budapestet. Akkor követelmény volt, hogy nem szabad olyannal előrukkolni, amit valaki már megcsinált. Ez volt az új terrorja, amely nagyon hatékony, inspiráló szellemi tornának, egyben rendkívül nehéz, nagy odafigyelést, tudatosságot igénylő létezésnek is bizonyult. A művészet lényege a meglepetés, nem igaz? Ma már az eredetiség nem kritérium, sőt. Több tanulmányt is írtam a témában, a kutatásaim fényében mondhatom, talán csak Buddha, Krisztus, a Reneszánsz, Casanova és a Felvilágosodás korában, és a modernizmus születésekor volt olyan erős a közösségi szellem, mint ifjúságom idején.

Túry Gergely

A közönségteremtő és -fenntartó modernizmusnak a punk volt a halálsikolya. A nyolcvanas évek zavaros new waveje pedig már abszolút súlytalan, kedvesen fecsegős időszaknak bizonyult. Érzékelésem szerint 1984-ben megállt az idő: egyrészt beteljesedett az alattvalók totális kontrolljára vonatkozó orwelli jóslat, másrészt azóta minden megtörténhet, és minden egyszerre létezik. Egyszerre vannak jelen hippik, punkok, vagy mondjuk a még mindig hitelesen kívülálló heavy metalosok.

Én például nagyon szeretem az államilag szponzorált skandináv death, viking, doom, core metalt, hallgatok Burzumot, Gorgorothot, Bloodbathot és Messhugat is, de például Eminem, a Nine Inch Nails és Marilyn Manson is bejön. Különösen bírom Manson videóit, illetve tetszik az éjfekete, blaszfémikus humora, műveltsége, képzelőereje, bátorsága. Úgy, ahogy Bowie, ő is tudatosan, eszközként használja a zenét. Ezzel a hozzáállással én is szívesen azonosulok: a zenét nem célnak, hanem szerszámnak, járműnek tekintem. Nem érdekelnek a dallamok, harmóniák és a kontrapunkt, számomra a közvetített üzenet a legfontosabb. A történet és a karakterek.

hvg.hu: Mitől függ, hogy az ember elefántcsonttoronyként, szerepként vagy fegyverként tekint a saját művészetére?

N. L.: A művészet közlés. Felfogás és továbbítás. Nem több, nem kevesebb. Méghozzá olyasvalaminek a továbbítása, ami nem a közlőtől származik, hanem a levegőben lebeg és úgy hívják, korszellem, Zeitgeist. Azt kell befogadni és felerősítve továbbítani. A korszellem annak idején, a rockzene ritmusát meglovagolva átjutott a Vasfüggönyön. Anélkül, hogy ismertük volna, ugyanazt a gondolatiságot próbáltuk leképezni, mint amely az óceán túlfelén is hódított. Ahhoz azonban, hogy ezeket az aktuális ideákat felfogjuk, nagyon nyitottnak kell lenni, az egót pedig – lehetőség szerint – el kell felejteni. Nem szeretek semmit, ami művészetnek akar látszani. A tiszta, pontos, aktuális közlés híve vagyok.

hvg.hu: Közel áll önhöz a váteszköltő szerep?

N. L.: Nem látom magam a nagyopera tragikus hőseként, sokkal inkább kém- és tájékoztató szerepben vagyok. Megfigyelő, informáló, szürke, amennyire lehetek. A művészet csak médium, amelybe mindenki belevetítheti, amelyben mindenki megtalálhatja a neki tetszőt vagy nem tetszőt. Én például gyűlölöm a szépelgő költészetet: nem megyek el versolvasásokra, mert elhányom magam. Ha nekem költészet kell, előveszem Céline-t, vagy elolvasok egy punk vagy Bowie szöveget, Paul Bowles-novellát, használati utasítást, valamit, ami nem a lila, nyálas, puha zselé, amelybe merülve oly sokan tetszelegnek.

hvg.hu: Az utca embere mindig másra kapta fel a fejét. Hol van ma ez a társadalmi ingerküszöb?

N. L.: Nagyon hülye állapot, amelyben vagyunk, mert – ahogy már mondtam – minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet és meg is történik. Ha pedig minden megtörténhet, akkor nem történik semmi. Aki azt mondja, hogy mindenkit szeret, az nem szeret senkit. Mindent szabad, miközben egy csomó hasznos dolog tiltva van. Abszolút kontroll alatt matatunk. Ha nálad van a mobilod, használod a hitelkártyádat, a hatalom tudja, mikor, hol vagy és mit csinálsz. Az otthoni telefon már az 1960-70-es években is tudott lehallgató berendezésként működni. Az érdeklődésedet, szokásaidat, napi rutinodat, kapcsolatrendszeredet adatbankok őrzik, az emailjeidet szófelismerő applikációk vizsgálják. Nincs többé magánélet. Persze ez a szisztéma még korántsem tökéletes, de ha valakit ki akarnak nyírni, azt ki tudják nyírni egy pillanat alatt.

Túry Gergely

Nekem már nincsenek általános képeim, csak azt tudom, én miért dolgozom: értelmet szeretnék adni az életemnek. 1964 óta napi szinten írok naplót, publikáltam körülbelül négyezer cikket, az eddig megjelent köteteimen felül pillanatnyilag is öt könyvön dolgozom párhuzamosan. Egyedül élek, a munkám megment az őrülettől. Otthon érzem magam benne, emellett pedig élvezem a rengeteg kutatást.

hvg.hu: Milyen hatalmi viszonyok közt számíthat egy művész potenciális veszélyforrásnak az állam szemében?

N. L.: Most folyamatosan déja vu élményem van. Egypárti, a Kádár- és Horthy-rendszereket egyszerre rekonstruálni igyekvő szisztéma kialakulását látom, tapasztalom. Kísértetek bukkannak fel az általam oly jól ismert múltból, és jutnak ismét sorsokat kontrolláló hatalomhoz. A bolsevik uralom egykori kegyeltjei most jobboldali szerepekben akcióznak. Ehhez a mostani, abszurd, szorulásos felálláshoz elengedhetetlen a hihetetlenül őszintétlen, műveletlen, gátlástalan uralom.

Anno adott volt egy teljesen merev struktúra, nagyon merev és nagyon tudatlan emberekkel, akik soha nem mondtak beszédet papír nélkül. Nem volt semmiféle spontaneitás bennük, ennélfogva mindentől rettegtek, ami nem volt előre megírva, megrendezve. Kiváltképp, ha alulról jött a kezdeményezés. Irtóztak a véletlenektől, a kiszámíthatatlanságtól. A hetvenes években kezdtem el színházat, filmeket csinálni, és egymás után tiltották be a darabjaimat, filmjeimet, pusztán azért, mert nem odafent megkomponált, jóváhagyott projektekről volt szó. Ennek kapcsán Szentjóby Tamás úgy fogalmazott, a művészet lényege épp az, hogy légy tilos.

hvg.hu: Ez meglehetősen dafke hozzáállás.

N. L.: Minden tiltás, a spiclik és időnkénti verések, bebörtönzések ellenére mi dolgoztunk. Nem sokan, talán ha tucatnyian mertük a függetlenséget bevállalni és talán két-háromszáz fős holdudvarunk volt, akik minden eseményre eljöttek, annak ellenére, hogy tudták, pusztán érdeklődésük okán könnyen bekerülhetnek a hatóságok látókörébe. Tehát mai értelemben nem produkáltunk közönségsikert. Viszont a mi undergroundunkból kerültek ki a későbbi véleményformálók, a mi közönségünkből nőttek ki az úgynevezett „demokratikus ellenzék” prominens figurái. Csak akkor még mind haverok voltak, nem voltak még pártok, nem volt még pénz, uralkodási lehetőség.

Én is fiatal voltam és ennek megfelelően supermannak éreztem magam. Nem hittem a művészet körüli misztifikációnak. Amikor azt mondták nekem, hogy a festészet elsajátításához évtizedekre van szükség, két hét alatt összehoztam egy olajfestmény-kiállítást az egyetemi kollégium kultúrtermében, úgy, hogy még soha ecset nem volt a kezemben. Dalít és más szürrealistákat kopíroztam és nem is voltak rosszak a cuccok, amelyeket sikerült összehoznom: a kolesz lakói el is lopták az egész kiállítást, úgy ahogy volt. Ezt munkám elismerésének vettem.

Ugyanígy a színházban. Soha nem bírtam az izzadtságszagú dolgokat, ezért olyan színházat csináltam, amely tulajdonképpen improvizáció volt, akkor és ott a helyszínen, egyszer történt csak meg. Ez azért is volt praktikus, mert az én társulatomban is ott lapultak a spiclik, ha próbálunk, az előadást előre betiltják. Kitaláltam egy valójában ősi színházi formát: felvettem magnóra egy narrációt, ahol a hang elmondta, mit kell csinálni. Most kinyílik egy ajtó, bejön egy ember egy bőrönddel, leveszi a kalapját, köszön, elejti a bőröndöt és kimegy. Az illető meg ezt vagy megfogadta, vagy nem. Ez is a humor forrása volt.

A diktatórikus hatalom alapvető tulajdonsága, hogy narrál, elmondja, milyen a világ körülöttünk, hogy ezen se kelljen töprengeni. Ha esett az eső, akkor azt mondták, süt a nap és addig hajtogatták, amíg az alattvalók el nem hitték. Erre a dramaturgiai megoldásra alapítottam a színházaimat. Öt év alatt hatvan-hetven darabot állítottunk színpadra, ez megtanított arra, hogy a színészet lényege nem az előre megkomponáltság, hanem a lélekjelenlét. A kőszínházakban is azt bírtam, mikor valami olyan véletlen történt a színpadon, amely nem volt két hónapon keresztül belerendezve a darabba.

Túry Gergely

Életem első színházi élménye hatéves koromban, Szolnokon Dunajevszkij Szabad szél című bolsevik operettjének bemutatója volt. A színpadon hatalmas hajó, a fedélzetén énekeltek, táncoltak a komisszárnők, komisszárok, forradalmár matrózok. Na most, az előadás egyik pontján véletlenül ledőlt az árboc a vitorlával együtt, amit a szereplőknek valahogy sikerült elkapniuk és így próbálták folytatni az előadást. Ott énekeltek az árbocot tartva, a vitorlába bonyolódva, amíg le nem ment a függöny. Azt nagyon bírtam.

Ott voltam a veszprémi színházban, amikor Latinovits Zoltán előadás közben felmászott a függönyre és bejelentette, hogy a színészek átvették a színház irányítását, majd nem volt hajlandó lejönni a függönyről, a kihívott tűzoltóknak kellett lerángatniuk. Nekem ez a színház, nem pedig egy szépen összegereblyézett, bemagoltatott szövegkönyv, izzadtságos fókaidomítás.

hvg.hu: A Spions manifesztuma szerint „vesztes az, aki zenének tekinti a rock’n’rollt”. Az underground mára ideológiából műfaji gyűjtőfogalommá avanzsált. Az emberek lettek passzívak vagy nincs is mi ellen lázadni?

N. L.: Lenne mi ellen lázadni, de ez nem Franciaország, Anglia, Németország vagy Amerika. Itt lázadás helyett a magányos ügyeskedés, alkalmazkodás a pálya. Mindig nagyon kedveltem azokat a művészeket, akik bele mernek szólni a politikába: viszont az az igazság a magyar rockzenéről, hogy még a legkeményebb megnyilvánulásai is operettesek. Ma a miénknél jóval komolyabb zenei tudással kuplékat énekelnek a fiatalok. Szerintem hibás irány magunkat a zenei andalgásnak alávetve az hinni, egy szép harmóniamenet, dögös ritmus megáll a saját lábán. Ahhoz, hogy bennem megmozduljon valami, a zenénél jóval több kell. Egyéniség, attitűd, közlendő például. Félelmetes belegondolni, hogy a világtörténelem során soha annyi zene nem született, mint most, és mégis, az emberek éppen ebben a bőségben a legigénytelenebbek.

Persze a média is mindent megtesz, hogy a különbözni merőket marginalizálja. A bolsevisták betiltották őket, most rétegzenének minősítve kerülnek kirekesztésre. Mint régen, óvatosan kacsintgatni most is szabad, de dolgokat nyíltan, ködösítés, locsogás nélkül kimondani most sem. Ez persze nem csak a zenére vonatkozik.

hvg.hu: Kötelességszegés nem reflektálni?

N. L.: Szent Tamás azt mondta: „Mindenki művész, de nem minden művészet aktuális”. Aktualitás alatt nem feltétlenül a politizálást értem, persze azt is. A lényeg, hogy a mű az adott kontextusban megtörténjen, éljen. A történelem, és saját, összeférhetetlenségükből, együttműködésre képtelenségükből adódó magányuk sunyiságra, kiskapuk keresésére nevelte a magyarokat, akik mindennél jobban féltik a saját bőrüket.

Ma a művészek annyira ki vannak szolgáltatva anyagilag, érvényesülésük tekintetében a politikának, hogy mukkanni sem mernek. Ha valaki nyíltan kiáll a hatalommal szemben, borítékolható, hogy többet nem lép fel a támogatott helyeken, de még a progresszívabb terek sem fogadják be, mert most ők is pályázatokból élnek. Nemrég egy neves művészeti magazin nem merte leközölni egy írásomat, mert a Spionsra hivatkoztam benne.

Rettegnek tőle, pedig a kultúra ma nem is prioritás. Annak idején Kádárék még féltek a művészektől, mára azonban ez megszűnt, a stílust, ahogy egyes hatalmasságok az emberrel tárgyalnak, még a bolsevista cenzorok sem engedték volna meg maguknak. Ők általában még éreztek bizonyos lelkiismeret-furdalást, amikor betiltottak valamit. „Felülről szóltak”, mondták, elnézést kértek és biztosítottak megértésükről, jóindulatukról. A mai cenzorok már nem tartják szükségesnek a mentegetőzést. Csak tiltanak, aláznak, exkommunikálnak. Nem is értik a betiltottak, megcenzúrázottak felháborodását.

hvg.hu: Közvetlenül és közvetve is több underground zenekarra volt komoly hatással a Spions zenéje, az URH-tól kezdve a Kontroll Csoporton keresztül egészen az Európa Kiadóig. Milyen utódnemzedéket érdemel a jelenség?

N. L.: Mi tényleg nem zenét akartunk csinálni, az utánunk következők viszont már igen. Tücsökzenét. Ebbe pedig már nem fért bele az a keménység, mint amelyet Molnár Gergely, a Spions lelke, frontembere képviselt szövegeiben és kiállásában. A Spions ereje abból fakadt, hogy nem volt benne félelem.

Azért választottuk a rock zene médiumát, mert egyrészt abba minden művészeti ág, az irodalomtól a képzőművészeten át a színházig belefér, másrészt a hangerő miatt kikerülhetetlen. És szerves része a véletlen, a kiszámíthatatlan, a spontán. A Spions megalakulás idején az élő művészet legfontosabb ismertetőjele a veszélyesség volt, jó példa erre Ulay és Marina Abramović, a bécsi akcionisták, az amerikai Chris Burden, vagy a magyar Hajas Tibor munkássága. Attól, hogy valaki kimegy a színpadra a gitárját pengetni és szomorúan költőcskézni, még nem történik semmi. Bele kell csapni a lecsóba, erőt, pusztító, tisztító erejű intelligenciát kell sugározni, és persze mindezt vad, utcagyerekes, fekete, blaszfémikus humorral fűszerezve.

Túry Gergely

Szentjóby Tamásnak például szenzációs megnyilvánulásai voltak. Amikor például Pesten megnyitották az első külföldi szállodát, az Intercontinentalt, ott volt a világsajtó: kamerák, riporterek, minden. És egyszer csak a szomszédos kereszteződésben feltűnt a nem-művész művész, bekötött szájjal, bekötött szemekkel, székhez szíjazva. Ott ült húsz percig, miközben az összes jelenlévő külföldi televíziós csatorna őt mutatta. Gyönyörű metaforája volt a helyzetnek. Hasonlóan tiszta energiákat sugárzott Halász Péter és barátainak színháza, Erdély Miklós és Hajas Tibor munkássága is.

A punk a gyűlöletről szól, nem pedig arról, hogy ironizálgatunk, ezt pedig maradéktalanul megvalósította a Spions. A Nirvánia című számunknak kellene a magyar himnusznak lennie. Én sosem szerettem ezt a kacsintgatós ellenzékiesdit, mint amit például az Illés művelt, hogy így is lehet érteni, meg úgy is. Ez nem az én világom. Annak, amit mi csináltunk, viszont kétségtelenül megvolt az ára. Gergelyt többször megverték, szétrombolták Dohány utcai lakását, emigrációra kényszerítették, aztán elvették az iratait. Párizsban egy magyar ügynök ellopta az útlevelét, a magyar nagykövet pedig az ideiglenes okmányát is széttépte: húsz évig nem volt identitása, az pedig nem játék. Tönkretették az életét. Én csak a lakásomat, teljes egzisztenciámat, könyvtáramat vesztettem el.

Gergely most Kanadában kémkedik. Videonaplót vezet: ősz taréjt növesztett, a fogai kiestek, fátyollal takarja az arcát és Charlotte Bonaparte néven táncol és meditál. Az 1980-as években egy időre megszakadt a kapcsolatunk, most újra közös projekteken dolgozunk. Letter To=From Bardo címmel rocktörténeti tanulmánykötetet ír, remélem, találok majd rá kiadót.

hvg.hu: Hogyan lehet tiltott művészként napirendre térni az elszenvedett vegzálás, megfélemlítés felett?

N. L.: Sokat morfondíroztam én is ezen és arra jöttem rá, hogy mindig igazat kell mondani, mert azt úgysem hiszi el senki. Abban az időben akinek volt telefonja, azt lehallgatták, a leveleket felbontották, minden társaságban volt két-három ügynök. Nagyon sokan beparáztak és elkezdtek virágnyelven beszélni. Persze a paranoia óhatatlanul beépül az ember személyiségébe, nehéz távol tartani, nehéz tőle megszabadulni. Amikor ‘78-ban Párizsba költöztem, iszonyatosan rettegtem mindentől és mindenkitől. Hülye helyzetekbe kerültem kóros bizalmatlanságom és félelmeim miatt. Persze nem alaptalanul gyanakodtam, a magyar titkosrendőrség hosszú keze odáig, később Kanadáig és New Yorkig is elért. Évekbe telt, mire ki tudtam purgálni magamból a diktatúra által belém telepített félelmeket.

Számomra épp az a legijesztőbb, hogy úgy látom, ez a félelmekkel teli korszak jön vissza. Az államnak megint túlhatalma van, az ellenségek pedig ugyanazok, mint az én ifjúkoromban: a haldokló Nyugat és azok a szabadgondolkodású művészek és művészeti irányzatok, amelyeket annak idején Rákosi és Kádár alatt tiltottak be.

hvg.hu: A Műcsarnok új igazgatója szerint a művészet feladata, hogy gyönyörködtessen, ne pedig kritikát fogalmazzon meg.

N. L.: Az élő művészet alapvető feladatai közé tartozik környezetének véleményezése. Ha ennek jogát elveszik tőle – kasztrálják –, nyálas, lila giccsek gyártása az eredmény. Színpompás naplemente, pamutgombolyaggal játszó kiscica. Konfliktus nélkül nincs dráma, megtörténés. Ez az irodalomra és a képzőművészetre is vonatkozik. Az élet az én olvasatomban tragikomédia, ennek a művészetekben is szükséges megjelennie. A hurrá-optimizmus eredményei a náci és a szocreál művekben manifesztálódtak. Mi marad Shakespeare műveiből, Ady, József Attila verseiből, Hamvas Béla tanulmányaiból, ha kivesszük belőlük a társadalomkritikát? A művészet feladata nem a gyönyörködtetés – azt bízzuk a tapétakészítőkre, csipkeverőkre, kertészekre, virágkötözőkre. Az alkotó ember munkája az elgondolkodtatás, ébresztés, intelligenciafokozás. A művész a politikus ellentéte. A politika a hazugság művészete, a művészet az igazmondás politikája.

Mindig voltak emberek, akiknek a saját maguk szembeköpése nem okozott gondot, ha ebből hasznot reméltek. Félreértés ne essék, gyakorló kémként, önmagam állandó elárulójaként szeretem az árulást, nagyon bírom a hitehagyott embereket, akik képesek feladni a korábbi nézeteiket és egészen más irányba fordulni, de soha nem a pénz, pozíciójavítás miatt. Ezekkel a mostani köpönyegforgatókkal az a bajom, hogy csupán karrieristák.

hvg.hu: Évtizedekkel ezelőtt elhagyta az országot. Vannak olyan körülmények, melyek mellett nincs más megoldás, mint az emigrálás?

N. L.: Ez emberfüggő. Attól függ, hogy mit akarsz az életedtől. Aki önmagával szemben igénytelen, az a szemétdombon, vagy az emésztőgödörben is megtalálja a maga örömét. Az emberi alkalmazkodóképesség lefelé határtalan. A Kádár-rendszer kelkáposzta főzelék- és lábszagú poklában a populáció döntő többsége nagyon jól érezte magát, és passzívan vagy aktívan támogatta a fennállót. Keveseknek hiányzott a szabadság. Nyelveket nem beszéltek, a külvilágról csak annyit tudtak, hogy ott olyan dolgokat is lehet vásárolni, amiket itt nem. Elfogadták, hogy a Párt gondolkodik helyettük, kapnak enni és inni, és nem kell nagyon keményen dolgozni. Gyűlölték az igényesebbeket.

Nagyon sokat változott a világ ‘78 óta. Mikor mi elmentünk, tárt karokkal fogadtak bennünket a franciák és nagyon sokat segítettek. Ma már ez nincs így, sőt a populista nyugati politikusok és médiumok szerint nyűg vagy a befogadó ország nyakán. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének ugyanúgy lehetőségek: ha valaki elég kitartó, alulról kezdve most is fel tudja magát küzdeni abba a pozícióba, amelyet tehetsége és szorgalma alapján érdemel. Ha hihetek a statisztikáknak, az utóbbi években több mint kétszer annyi ember költözött nyugatra, mint az 56-os forradalom után. A fiatalok, vállalkozó szelleműek, a jövő adófizetői mentek, mennek el. Akik mást is akartak a köztévében látni, mint csűrdöngölést, történelemhamisítást és imádkozást.

Négy kontinens kilenc országában éltem és mindenhol csecsemőként kellett újrakezdenem. Meg kellett tanulnom a helyi szokásokat, hagyományokat, viselkedési formákat, azt hogy a régi dicsőség nem számít. New Yorkban mérnöki diplomával, sokéves látványtervezői gyakorlattal évekig szobafestőként, asztalosként dolgoztam, meg tapétáztam. Közben szerveztem a kiállításaimat, amelyek révén egy idő után lettek klienseim és belsőépítészei melóim, végül pedig már csak terveztem és én vettem fel embereket a fizikai munka elvégzésére. De ehhez először napi tizenkét órában, kávé- és cigarettaszünetek nélkül, szótlanul mázolnom kellett a falakat. Európában híres operaénekesek, zongoraművészek dolgoznak pincérekként, bármixerekként New Yorkban. Aki nem fél a fizikai munkától, az mindenütt tud boldogulni. A szobafestés, a létrán fel- és lemászás például jól karban tartja a testet.

Najmányi 1986-ban, New Yorkban

New Yorkba költözésem előtt Kanadában nagyon nehéz időket éltem meg: gyakorlatilag öt évig voltam munkanélküli egy olyan országban, ahol fél évig csikorgó hideg van és a helyiek nem barátságos természetükről, humorukról ismertek. Nem volt könnyű. Németes akcentusom miatt nem kaptam munkát. Sokszor kilakoltattak, mert nem tudtam kifizetni a lakbért. Megtanultam lopni, voltam fotómodell, férfiprostituált, minden, amit csak el tudsz képzelni. És túléltem. Torontóban nagyon gyorsan rájöttem, hogy nem szabad magyarokkal szóba állnom, mert csak bajba kevernek. Legtöbbjük teljesen idegen az ottani kultúrában: nem lehet hazudozni, nem lehet linkeskedni, ebbe pedig belebolondulnak és hülye helyzetekbe keverik az embert.

hvg.hu: Molnár Gergely évtizedek óta nem hajlandó magyarul megszólalni, de abból a bizonyos körből akadt olyan is, aki külföld helyett Magyarországon próbált átvészelni.

N. L.: Én is követtem Gergely példáját, mert nem akartam idegenként élni: miután elmentem innen, 15 évig nem beszéltem magyarul. Nem akartam mást, csak kiverni a fejemből ezt az egész poklot, amely a nyelvben élt tovább. Az elmúlt években viszont volt időm megismerni az itteni viszonyokat: megtanultam és elfogadtam, hogy ha Magyarországon elmegyek egy kiállítás-megnyitóra, akkor hullafáradtan térek haza, nem pedig feltöltődve. Megtanultam és elfogadtam az itteni emberek elképesztő rosszindulatát, a tényt, hogy ez egy viperafészek, ahol ha valakihez hozzászólsz, egy másik rögtön megharagszik. Teljesen reménytelen. Én ma már csak akkor megyek el bárhova is, ha fizetnek érte.

A rendszerváltozást az amerikai tévéből figyeltem. Ekkor konkrét kérdéseket küldtem több régi ismerősömnek is, válaszul általában semmit vagy csak barokkos verseket, ködös víziókat kaptam, amelyekből nem tudtam semmit se kiszedni. Aztán a húgom postán kiküldött nekem egy halom magyar újságot. Emlékszem, valamelyik nagy napilap címlapján volt egy kép, amelyen japán üzletemberek szállnak ki egy repülőből. Valamint egy képaláírás: „Kis sárga kreatúrák kászálódnak le a gépecskéjükről”. Ez volt a japán gazdasági küldöttség, amely a magyar kormánnyal jött tárgyalni. Megfogtam az egész újságköteget és behajítottam a kukába.

hvg.hu: Megbecsült művésznek érzi magát?

N. L.: Attól függ, hogy mit minősítünk megbecsülésnek. A magamfajták nem kapnak állami díjakat, életjáradékot, lovagkereszteket, és a velük járó kis tőröket. A politika nem valódi teljesítményeket ismer el, hanem hátsó szándékkal kegyet gyakorol, amit aztán könnyű elveszíteni. Elég egy rossz szó, kapcsolat valaki nemkívánatossal, nem állni vigyázzban vezényszóra, nem hajolni elég mélyen, nem a megfelelő testrészt csókolni meg. Azt hiszem, eleget letettem már az asztalra, és még nem végeztem az egész rakománnyal, tehát önmagammal szemben nem vagyok elégedetlen.

Volt egy időszak, mikor, ha rákerestem a nevemre a Google-ben, 250 ezer találatot dobott ki. Volt egy időszak, mikor az Élet és Irodalomtól kezdve mindenhova írtam és egymás után tudtam kiadni a könyveket. Most pénzem abszolút nincs, albérletben lakom és sokat dohányzom. Anyagi szempontból semmiképp nem gondolom magam megbecsültnek.

Túry Gergely

Örültem volna, ha az emigrációban született munkáimat ki tudtam volna állítani Budapesten, de erre eddig nem volt lehetőségem, mostanra már a kedvem is elment tőle. Úgy rögzült az illetékesekben, hogy én a hetvenes években megcsináltam magamat, most már csak egy kellemetlen kísértet vagyok. Amikor kiadót kerestem az 1970-es évek élő művészetét bemutató könyvemhez, az egyiktől frappáns elutasítást kaptam: „Amíg élsz, nem számítasz megbízható tanúnak”. Úgyhogy az 1970-es évek élő művészetéről ma inkább oktatási intézményekből frissen kikerült, bájosan tudatlan, ifjú sellők írnak.

Mióta visszatértem, nincs visszhangja annak, amit csinálok, néhány halálos fenyegetést leszámítva. 2006-ban például baromira megvertek a lakásom közelében, nem sokkal azután, hogy több cikket is publikáltam az ügynökkérdésről. Jöttem haza a patikából, három srác elém ugrott, leütöttek, megrugdostak, számba nyomtak egy kulcscsomót és kitörték a fogaim, miközben azt kiabálták, hogy „Menj vissza Amerikába, te kibaszott faszszopó!”. Nem mentem. Egyszer már elkergettek ebből az országból, nincs kedvem ezt másodszor is megengedni.

hvg.hu: Mit jelent magának ez az ország?

N. L.: Egy helyet, ahova véletlenszerűen születtem, egy pár művészt, aki közel áll hozzám, élő és halott rokonokat, szerelmeket, barátokat, gyerekkori emlékeket. De semmiképp sem fűz szorosabb kapcsolat Magyarországhoz, mint egy karib-tengeri, indonéziai szigethez vagy Tibethez. A magyarok többségével azon túl, hogy nekik is két kezük és két lábuk van, nem érzek túl nagy közösséget. Én a szellem országában élek: sok rég halott író, művész, gondolkodó, nekem ők a valódi honfitársaim, a szellemi testvéreim.

A régi barátaim többsége vagy meghalt, vagy kétoldalú kommunikációra képtelenné válva megőrült, rosszindulatú, gonosz, locsogó vénemberré torzult. Vannak új, nálam fiatalabb barátaim, akik nagyon fontosak számomra. Velük többnyire emailekben és telefonon tartom a kapcsolatot. Időnként itt is történnek velem csodák, érnek kellemes meglepetések.

Ha az ember Adyt, József Attilát, Hamvas Bélát olvas, könnyen rájön, hogy nem sok változott itt. Egy nagyon maradi, egyre inkább önmagába zárkózó, a külvilágot tudatlanságból ellenségnek vélő, a mártírszerepben tetszelgő ország. Erre az önsorsrontó mentalitásra csak rátesz a nyelvi gettó: kialakult egy önmegtermékenyítő, illúziókkal terhelt önkép és nevetséges szuperioritás érzet, hogy mi találtuk ki az emberi nyelvet meg az írást és egyébként is a Szíriusz bolygóról jöttünk. Ugyanakkor állandóan ugyanabba a magunk ásta gödörbe csúszunk vissza, ugyanazokat a hibákat követjük el, mint akik régebben éltek, egyik diktatúrából a másikba ülünk át.

Elképzelhetetlen az a gyűlölködés, ami itt van, mondjuk a kormányzat által mostanában sokat támadott Norvégiához képest. Ott is van pár hülye, de senki nem tekinti alanyi jogon ellenségnek a saját szomszédját.