Az eutanáziáról nálunk még vita sincs. Pedig a halál kérdésére válaszolni kell.

 

"Jó volna rájönni, hogyan kell jól meghalni."

Czeizel Endre

"Nem mintha félnék meghalni, csak nem
szeretnék ott lenni, amikor bekövetkezik."

Woody Allen

 

A zsidó-keresztény kultúrkör erkölcsi értékrendje forrong és változik. Ennek egyik jele az eutanázia világszerte megváltozott megítélése. Kaliforniában, az USA ötödik államaként engedélyezték az eutanáziát. Ez a közelmúltban, Kanadában is megtörtént, ahogy több európai országban már a század eleje óta törvényesen engedélyezett gyakorlat és számos országban megvitatás alatt álló kérdés. Ez a kérdéskör egyre több személyt, társadalmat és törvényhozást foglalkoztat világszerte, ellentétben a hazai „hivatalosságok”: pártok, Orvosi Kamara, egyházak merev és agresszív, ellenvéleményt nem tűrő elutasításával.

Hazánkban szinte hetente foglalkozik valamelyik médium az eutanázia külföldi megítélésével, szabályozásával. A hazai helyzetre és törekvésekre az elmúlt évben alig figyelt a média. Már két éve, hogy véget értek az igen indulatos ellentámadások a „népszavazási kezdeményezés az eutanázia engedélyezése” körül. Az orvosok eutanáziával kapcsolatos véleménye kérdőíves felmérésének az Orvosi Kamara által 2013-ban történt kiátkozása körüli harci zaj és média hullámverés is elcsitult. Az AB 2014 évi, a passzív eutanáziát érintő, lényegében elutasító határozata okozta sajtóvisszhang is elhalt. Az ombudsman többünk előterjesztésére 2010 óta mérlegeli e kérdéskört és az AB 2014. évi határozata óta asztalán fekvő állásfoglalás-tervezetet jegeli. Vajon miért övezi csend a sajtóban a kérdéskör hazai vonatkozását? Miért nem tudósított a média az MTA Jogtudományi Intézetében november végén erről rendezett konferenciáról? Ez a téma foglalkoztatja a közvéleményt, amit többek között a médiumokban a külföldi fejleményekről szóló híradások igen nagy száma és a kommentek sokasága is tükröz. A legutóbbi, 2011. évi közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek több mint kétharmada elfogadhatónak tartotta az eutanázia valamelyik formáját és csak az ötöde utasította el azt.

Magyarországon kétszer is, először 1993-ban, majd 2010-ben került a kérdés az Alkotmánybíróság elé, annak kétszeri elutasító álláspontjáról a médiumok tájékoztatták a közvéleményt. A magyar orvosoknak az eutanáziáról kialakított álláspontját felmérő kérdőívre* adott válaszok is ismertetésre kerültek 2014 elején. Ennek egyik tanulsága volt, hogy a válaszoló orvosok az orvosi szempontok alapján javallható aktív eutanázia kérdéskörével nem egyszer szembesültek. A kitöltők többségében vezető beosztású és idősebb orvosnemzedékhez tartozó orvosok voltak, akik 36,6 %-át kérték már meg arra, hogy alkalmazzon aktív eutanáziát. A válaszoló orvosok között az aktív eutanáziát elutasítók aránya 56,8 %, és a nem elutasítók aránya 43,2 % volt. A válaszok jól tükrözik ennek a kérdésnek az élő voltát, mélységét, megoldatlanságát és megosztó hatását. Igazolódott, hogy az orvosoknak sincs egységes álláspontja az aktív eutanázia megítélésében. Mind mellette, mind ellene jól megindokolt érvek kerültek megfogalmazásra. Mind az elutasítók, mind az elfogadók érvrendszere mély erkölcsi és szakmai meggyőződésen alapszik, és ezért kikerülhetetlen. Az utóbbi időben a budapesti orvosi egyetemen ez a kérdéskör tananyag lett.

Az öregedő társadalmaknak a legnehezebb etikai, orvos etikai és törvényhozási kérdésévé vált ez a gyötrelmes, nehezen megválaszolható és nehezen szabályozható kérdéskör. Ezt mutatja, hogy a magyar jogalkotóknak beletört a szabályozásba a bicskájuk, amikor 1997-ben az eü. törvényben a jó és előre mutató elvi állásfoglalás után a passzív eutanázia végrehajtásának gyakorlati lépéseit megkísérelték az új törvényben előírni; olyat „alkottak”, ami azóta is működésképtelen, teher a társadalmon.

Az eutanázia szó jelentése jó halál. Úgy vélem, halál nem lehet jó. Esetleg kicsit jobb, ha magunk határozhatjuk meg idejét és módját. A halál ellentétes a legősibb ösztönnel és legmeghatározóbb emberi törekvéssel: az élni akarással. A haldoklást meg lehet rövidíteni, a meghalást lehet könnyebbé tenni, de jóvá és széppé, azt tapasztaltam, hogy nem. Hadd ne írjam le, hogy milyen a legtöbb halál. Túl sokat láttam, hisz megéltem világháborút, forradalmat és negyven évet betegágy mellett. A sajtóban olvasni érzelmes és színes beszámolót arról is, hogy milyen szép és felemelő dolog az összehívott család előtt, madárcsicsergést hallgatva, orvosi segítséggel, önkezünkkel véget vetni gyötrelmessé vált életünknek! Nem osztom a szerző véleményét!

Mit is értenek ma az eutanázián, a jó halálon, aminek az európai és tengerentúli országokban történt engedélyezéséről egyre többször számol be a sajtó? Amiről írnak, az csupán az eutanázia egyik lehetséges változata: tulajdonképpen orvosi javallat birtokában, orvosi segítséggel (de nem az orvos által) végrehajtott öngyilkosságról, végső soron egyfajta aktív eutanáziáról van szó. Az eutanázia fogalmának Magyarországon nincs törvényben meghatározott tartalma. Sokakkal együtt csak azt tartom valóban eutanáziának, amikor egy ember cselekvésének, vagy nem cselekvésének célja egy beteg ember életének a megrövidítése vagy kioltása, beleértve azt is, amikor a beteg döntése miatt marad el az élet meghosszabbítása érdekében javallt és lehetséges orvosi eljárások alkalmazása.

Az Európában és az USA-ban engedélyezett eutanáziák törvényileg szabályozott eljárások, szigorú orvosi javallatokhoz kötöttek és többszörösen ellenőrzött tevékenységek. Tulajdonképpen miről is van itt szó? Arról, hogy gyógyíthatatlan, halálközeli állapotba jutott, sok szenvedést okozó betegségben sínylődő felnőtteknek – de van, ahol gyerekek számára is –, lehetővé teszik, hogy ismételt kérésükre orvos olyan halált okozó szerekhez juttassa őket, melyekkel a betegek saját szándékuktól indítatva, saját kezűleg, öngyilkosságot hajthatnak végre. Ezt Magyarországon nem engedélyezik a törvények; az öngyilkosságban, vagy a haldokló életének megrövidítésében közreműködő orvost vagy laikust sokévi börtönbüntetéssel fenyegetik. Nálunk az 1997. évi eü. törvény azt engedélyezte, hogy a betegek saját kezdeményezésükkel elutasíthassanak lehetséges gyógyító, vagy életfenntartó célú orvosi beavatkozásokat. Ennek időszerűségét bizonyította, hogy ezzel a kéréssel az Eutanázia kérdőívet kitöltő orvosok 57,3 % már találkozott. Ezt az eljárást mi és sokan mások is, a volt alkotmánybírósági elnökkel egyetértésben, a passzív eutanázia egyik módjának tartjuk.

A rohamosan öregedő társadalmakban a modern orvosi eljárások alkalmazása mellett rendkívül „embertelen”, az emberi méltóságát elvesztett állapotban is sokáig fenn lehet tartani az életet és sokáig lehet kezeléssel lassítani a hanyatló testből az élet eltávozását. Ez sokakat megriaszt és félelemmel tölt el. E rémülettel eltelt emberek küzdelmeinek eredménye a passzív eutanázia engedélyezése a világ egyre több országában. Nálunk csupán a kezelés visszautasításának igen rossz törvényi szabályozására futott a törvényalkotói szándékból. Öt éve, 2010-ben kértem az Alkotmánybíróságtól az 1997. évi eü. törvény a kezelés visszautasításával foglalkozó részének a felülvizsgálatát és megváltoztatását, annak érdekében, hogy a beteg kezdeményezte önkéntes eltávozás könnyebbé váljon azok számára, akik ma úgy gondolják, hogy az életük végén, emberi méltóságuk megőrzése érdekében élnének a törvény nyújtotta lehetőséggel. Kéréseimnek csak kis részére volt vevő 2014-ben a jelenlegi AB. Az orvosi szempontokat, a betegjogi kérdéseket és az alkalmazhatatlanság bizonyítékait félresöpörve csupán igen keveset, azt is nyögvenyelősen, de mégis változtatott valamennyit az eü. törvénynek a kezelés visszautasítását értelmetlenül akadályozó egyik részén.

A szabályozásnak hazánkban számtalan nehézséggel kell szembenéznie. Első baj az, hogy a haldoklók ellátásában elégtelenül működik az egészségügyi ellátó rendszer. Az ezt segíteni hivatott hospice-ellátás fejlesztése igen lassan halad. Nem lehet, hogy az eutanázia, mint alternatív elintézési mód helyettesítse az egészségügyi ellátást! Mindenképpen többfokozatú engedélyező és ellenőrző rendszer kialakítása szükséges. Akadálya a kérdés biztonságos rendezésének a jelenlegi hálapénz rendszer is. Igen nehéz a szabályozást úgy kialakítani, hogy az ne válhasson az öngyilkosjelöltek és pszichopaták terepévé. Az orvosok számára nem szabad elvégzendő feladatként előírni, az csak önkéntes alapon működhet. Meg kell határozni, ki és hogyan jogosult segíteni, akár gyógyszerfelírással, akár személyes részvétellel. Pontosítani kell a végrehajtás személyi körét és helyét, hisz az erre vállalkozó intézményeknek és személyeknek igen könnyen rossz híre kerekedhet. Ezeket a nehézségeket más országokban is megoldották, igaz, hogy sok éves munkával és sok-sok vita után. Nekünk ma már rendelkezésünkre állnak az ő tapasztalataik. Vitatkoznunk kellene erről a társadalom széles nyilvánossága előtt, akár évekig.

Igen nehéz kérdés a gyógyításra felesküdött orvosok hozzáállása az eutanázia javallatához és kivitelezéséhez. Ez legelsősorban orvosetikai megfontolást kívánó kérdéskör. Egyrészt a betegek szörnyű állapota és fájdalmas hanyatlása, másrészt az élet mindenáron történő meghosszabbításának erkölcsi parancsa és kényszere, valamint a gépek nyújtotta egyre szaporodó lehetőségek befolyásolják az orvosok egyéni hozzáállását és döntéseit. Jelentősek a vallásos hitükből táplálkozó ellenvetéseik is. Az orvosok az Eutanázia kérdőívre adott, a névtelenség biztonságot nyújtó, őszinteséget lehetővé tevő, sokszor a „gyónáshoz” hasonlító válaszaikkal e belső küzdelmeiknek mélységeit és sokarcúságát tárták fel.

Sok ember szinte élhetetlennek tűnő állapotban, eltorzult és fájó testtel is megbékélve együtt tud élni. Ezért az orvosnak nehéz megállapítania, hogy a beteg valóban elvesztette-e az életben maradásához fűződő érdekét, de van egy olyan határvonal, amit a jó orvosnak észlelnie kell. Az eutanázia kérelmek indítékait, azok megfogalmazásának valós okait és körülményeit is igen elmélyülten és nagy óvatossággal kell vizsgálnia. Orvosok és lelkipásztorok egyöntetű megállapítása, hogy az emberek nagy többsége, amikor eljut a feltételezett válaszúthoz, nem vesz arról tudomást. Lassan elfogadja helyzetét és ősi ösztönnel végsőkig ragaszkodik az életének maradékához, akkor is, ha szenvedésekkel és megaláztatásokkal teli út vár rá. Sokan végső idejükben transzcendentális kapaszkodókat találnak maguknak, amivel megkönnyítik elfogadni az elfogadhatatlant. Ők azok, akik a tudomásul vételt és az elfogadást az utolsó kenet felvételének szép és ősi szokásával hitelesítik maguk és hozzátartozóik előtt. Az ő és sorstársaik eltávozáshoz vezető útját a társadalomnak szeretettel, ápolással, fájdalomcsillapítással kötelessége lenne biztosítani, a szörnyű, megalázó és magányos kórházi haldoklás helyett. Ennek a feladatnak a teljesítésétől sajnos hazánkban igen-igen messze vagyunk.

De ott vannak azok is, akik nem kívánnak végigmenni a számukra kijelölt úton és elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy maguk szabják meg az életük végének módját és idejét. Számuk nem nagy, de ahol mérik, ott arányuk a halálozás néhány százalékát teszi ki, ami azt bizonyítja, hogy a lehetőség megteremtésének ideje a mi kultúrkörünkben valós igény és szükséglet.

Ki akarunk maradni az ezt mérlegelő népek sorából? Miért? Milyen indokkal?

 

A szerző sebész és aneszteziológus.