(Az alább következő szövegben elrejtve egyenes és eltérített idézetek találhatók a jobb- és szélsőjobboldali magyar sajtó publicisztikai dolgozataiból)

Szilveszter éjszakáján Németország több városának közterületein az ünneplők között elvegyült pár száz embertársunk más embertársainkat támadott meg szexuálisan, tapogatta őket, benyúlt a ruhájuk alá, lökdöste, ütötte és kifosztotta őket.

A „politikailag korrekt” németországi liberális hírügynökségek és sajtóorgánumok napokig titkolták ezt a tényt, és még tovább is próbálták titkolni azt, hogy voltaképpen kicsodák is az elkövetők, milyen embercsoporthoz tartoznak, milyen is a kultúrájuk.

De az igazságot nem lehet sokáig elzárni a napvilágtól, hamar kiderült, hogy kik is ezek az elvetemült férgek, állatok, hiénák. Kivétel nélkül mindegyikük FÉRFI.

A „politikailag korrekt” balliberális médiák természetesen elkezdtek arról bégetni, hogy nem minden férfi ilyen, hogy a legtöbb férfi nem is szokott nőket erőszakolni – meg az ilyenkor szokásos álszent szövegek, amelyekre ma már nem ad Európa egészséges közvéleménye.

Miért, hát nem elsősorban férfiak szoktak szexre kényszeríteni nőket, visszaélve fizikai erőfölényükkel? Vagy netán azt akarja tagadni a képmutató ballib értelmiség, hogy a nők által férfiakon elkövetett nemi erőszak rendkívül ritka, statisztikailag úgyszólván nem létező?

A hazug, férfisimogató ballib kommentariátus – amelyről igen helyesen állapította meg az új, konzervatív lengyel külügyminiszter, hogy ezeknél csak a marxisták, a vegetariánusok és a biciklisták léteznek (szó szerint így mondta Witold Waszczykowski, ez nem elferdített, hanem egyenes idézet) – megpróbálhatja elsimítani, de a férfiak csoportkultúrájának jellegzetességeiből egyenesen következik a tömeges nőmolesztálás. Hiába bizonygatja a „genderőrülettől” megszállott anarchofeminista csőcselék, hogy nők és férfiak között nincs különbség, egyértelmű, hogy a férfiak az erőszak fanatikusai.

Hiszen az egész világirodalomban kik a vitézek, a hősök, a katonák, a hódítók, a hóhérok, a kovbojok, a gyilkosok, a kommandósok, a rendőrök, a lágerőrök, az inkvizítorok? Kik szoktak – az egész világörökség tanúsága szerint – ölni?

No ugye.

És kik az uralom ágensei, cselekvő részesei mindenütt és mindenkor? Kik szokták „ostromolni”, „meghódítani” és „magukévá tenni” embertársaikat és felebarátaikat? A nők a férfiakat, vagy inkább és túlnyomórészt a férfiak a nőket? Kikben marad fönn a szexuális izgalom abban a helyzetben is, amikor a partner elutasító, de mégis részvételre kényszerítik a nemi aktusban? Talán nincs-e erekciójuk az erőszakoló férfiaknak? Talán ritka, hogy a megszálló katonaság tömegesen kényszeríti szexre az alávetett lakosság nőállományát, s utána nem átallja elvágni az asszonyok torkát, ha úgy tartja úri kedve?

Szóval nincs különbség, kedves polkorrekt genderistáink?

Haha!

S ha egyenlő munkáért nem jár egyenlő bér, ki kap kevesebbet? A nők vagy a férfiak? Hm?

Azt mondják a ballibek meg a marxisták meg a feministák, hogy a férfiakat igenis lehet integrálni a keresztyén európai kultúrába.

Hát engedjék meg nekünk, racionális, józan, gyakorlatias, a tényekkel szembenézni képes embereknek, hogy ebben tisztelettel kételkedni merészeljünk.

Hiszen mi a keresztyénségnek, őseink hitének megkérdőjelezhetetlen erkölcsi alapja?

Tudjuk, hogy a posztmodern nihilistáknak ez nincsen ínyére, de ez az alap sziklaszilárd. Ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is. Szeresd ellenségedet. Boldogok, akik sírnak. Boldogságot csak a túlvilágon, Isten Országában várj.

S ehelyett mit látunk a férfiaknál?

Sikerkultuszt, győzelemkultuszt, hatalomkultuszt, pénzkultuszt. Kik azok, akik éveket töltenek az életükből a tévé előtt, hogy a világ legunalmasabb, legegyhangúbb, legbutább játékát, az ún. labdarúgást bámulják, amelyben időnként kilencven perc alatt egyetlen gól sem esik – csak azért, hogy megtudhassák, ki nyert? Kiket érdekel szenvedélyesen az, hogy ki szalad vagy ki úszik a leggyorsabban, ki ugrik a legmagasabbra, ki tudja kiütni a másikat, holott mindenki tudja, hogy ez teljesen, tökéletesen mindegy, és az egész átlátszó népcsalás, mocskos üzlet? Kik fogadnak a lóversenyen, s izgulnak szenvedélyesen, hogy melyik állat fut be elsőnek, mintha ez fölnőtt embert érdekelhetne? Kik állítják össze a toplistákat, kik áhítoznak kitüntetésekre és díjakra, kik akarnak mindig, mindig, mindig elsők lenni, elnökök, királyok, diktátorok, nemzetvezetők, bajnokok, leglájkoltabb szerzők?

Azt színlelheti a polkorrekt hipokrízis, hogy ez a nőknél is előfordul, de mi tudjuk, hogy ez csak rájuk ragad a férfiak által dominált kultúrából.

Az alázatosak és gyöngék és vesztesek és szegények iránt részrehajló keresztyénségbe ezek a figurák bizony nem integrálhatók. Előbb-utóbb világosság gyúlik majd a baloldali kórságtól elhomályosult elmékben, és mindenki belátja: az összes férfiakat ki kell utasítani a keresztyén Európából. Nemet mondunk a háborodott kvótarendszerre. Még csak az hiányoznék, hogy a keresztyén Magyarországra férfiakat engedjenek be, mintha nem volna itt épp elég férfi. A józan, értelmes, a keresztyén fölfogásban fölnőtt magyar ember hangosan kimondja: elegünk volt a férfiakból, már így is túl sok férfi van Magyarországon!

Azt fogják nekünk mondani a ballib, marxista és feminista demagógok, hogy a nemzeti népszaporulat kívánatos növekedéséhez a férfiakra is szükség van. Nevetséges!

Jézus nem volt nős ember. Leghűbb követői szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat tesznek, ez a három fogadalom a hím szubkultúra minden alapvető morális intuíciójának ellentmond. Hiszen a hímek üzekedni, gyarapodni és parancsolni szeretnének. Ebből meg, köszöni szépen, de az európai keresztyén kultúra nem kér.

S hogy mi legyen a férfiakkal? No de hát, kedves baloldali honfitársaink, éppen önök a melegházasság hívei, nem? Hát csak buzuljanak egymással a kölni és hamburgi nőmolesztálók, ha nem tetszik nekik a mi Európánk. Nem azért húztuk föl határainkon a ma már világszerte elismerő rokonszenvvel figyelt szögesdrót kerítést, hogy mindenféle gyülevész népség, szexista, fallokrata banda randalírozzon a szelíd pannon dombokon.

Magyar bugyikat nem fognak lehúzgálni a hímsoviniszták, itt nem fogunk az álhumanista engedékenység romlott álláspontjára helyezkedni. Valahol határt kell szabni „a befogadás kultúrájának”, az „istenhozott-kultúrának” (Willkommenskultur); népünk rendet akar, s nem fog alkalmazkodni az idegenek szokásaihoz.

Már így is, most is aggasztó jelek mutatkoznak. Hát tessék csak szemügyre venni az oktatásért felelős államtitkár nevét: Czunyiné Bertalan Judit. Hogy hangzik az, hogy Czunyiné? Ki kényszerítette rá Bertalan Juditot, hogy a közoktatási szempontból irreleváns Czunyi nevét viselje? Ugyan mi közük van állampolgárainknak ehhez a bizonyos Czunyihoz? Egyáltalán: ki ez a Czunyi, és miért kellene tudnunk róla? Evidens, hogy a keresztyénellenes polkorrekt álláspont, a férfi-elfogultságok elvtelen kiszolgálása kényszeríti Czunyinét arra, hogy jelezze: ő a Czunyié, mintha Czunyi – a maga fiziológiai és kulturális sajátosságaival – tenné őt tisztességes férjes asszonnyá, s mintha erről mindenkinek tudnia kellene. Ez természetellenes. Ez a megengedhetetlen, burkolt, de közérthető célzás teljesíti be a hímfantáziát, amely szerint a nő a férfié, ami persze színtiszta képzelődés, a parazita lakosságrész teljhatalmi álmodozása, amelynek nincs helye a mi keresztyén Európánkban.

Elég volt az ájtatoskodó hazudozásból: mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy Kölnben és Hamburgban a nőket férfiak fogdosták és bántalmazták – méghozzá csoportosan, bűnszervezetben – , nem pedig isten tudja, kicsodák. Ébresztő, magyarok!